Igenis, szabad haragudni
“Hétéves volt a vér szerinti fiam, amikor egy intézetből hazahoztuk az öccsét – meséli a fiatal édesanya. – Nem azért fogadtuk örökbe, mert nem lehetett saját, pusztán azért, hogy másvalakin segítsünk. Sokat beszélgettünk előtte erről a férjemmel, mindketten egyetértettünk abban, hogy ez jó döntés lesz. A legjobban az foglalkoztatott minket, ki tud-e olyan kapcsolat alakulni közöttünk, mint azzal, akit én szültem. Ma már tudom: igen.”
A fiatalasszony név nélkül szeretne a cikkben szerepelni, azt mondja, az örökbefogadott fiú miatt. Nevezzük tehát Angélának. Angéláéknak gyakorlatilag semennyit sem kellett várniuk, ők ugyanis nem csecsemőt és nem szőke, kékszemű kislányt szerettek volna – ahogy a többség. Így kapták a telefonhívást, hogy van egy ötéves cigány kisfiú (legyen Péter), akit el lehetne vinni. Pétert akkor már másfél éve pszichológus kezelte, volt nevelőszülőnél, és intézetben is, érthetően nagyon bizalmatlan volt.
“A környezetemnek, a családomnak is sokszor volt fenntartása, sokakban élnek a cigánysággal szembeni sztereotípiák – mondja Angéla. – Az anyám a mai napig különbséget tesz a két fiú között. Elfogadom, mert nem az ő döntése volt, de persze, ez nagyon nehéz.” A nő azt mondja, az évek alatt sokszor volt elkeseredett, sokszor érezte azt, hogy megbánta a döntését, sok kétsége volt. “Ezt is el kell tudni fogadni: a vér szerinti gyerekedből is eleged van néha, felrobbansz tőle, nincs ez másként azzal sem, akit örökbe fogadsz. Az elején sokszor beszéltem pszichológussal, sokat segített, hogy megélhetem ezt az érzést is, hogy igenis, szabad haragudni a gyerekemre, hiszen nem vagyok gép. Persze a harag alatt ott van egy sokkal fontosabb és mélyebb érzelem, hogy rettenetesen szeretem őket.” Angéla azt mondja, valószínűleg sokkal könnyebb lett volna az életük, ha Pétert nem hozzák haza, de sokkal szegényebb és sivárabb is.
Úgy érzi, a nevelési gondok náluk nem abból származnak, hogy az egyik vér szerinti, a másik nem, hanem hogy a két gyerek nagyon eltérő habitusú: az egyik csendes, intellektuális alkat, a másik okos, de az állandó mozgás élteti, mindig ő van a társaság középpontjában. “Pétert az intézetben már felkészítették, hogy nemsokára jönnek érte a szülei, de engem fél évig csak a keresztnevemen volt hajlandó hívni, a férjemet rögtön apának hívta. Soha nem volt azelőtt kapcsolata férfival, így bennük még nem tudott csalódni. Az elején nagyon nehéz volt: otthon verte a fejét a falba, rágta a kezét, az első széklete is egy asztal alatt volt, a nadrágjába…” Angéla azt mondja, ma már persze más, Péter teljesen a bizalmába fogadta őket és a testvérét is.
“De nem szereti, ha mások tudják róla, hogy örökbefogadott. A cigányságát is sokáig tagadta, nem akar különbözni. Most egy olyan iskolába jár, ahol sok roma is van, ezért mostanra kezdi ezt felvállalni. A pszichológus azt mondta, a fiúnak bűntudata is lehet, hogy neki jobb sors jutott, mint sok cigánygyereknek, bűntudata azért, hogy elhagyta az övéit. Kiskamasz korban van, amikor az embernek amúgy is sok konfliktusa van magával, Péter ezeket a dolgokat inkább magában szereti lerendezni. A férjemre felnéz, ő tekintély a családban, de velem azért tud lelkizni is.”
A testvérek között sem a származás, sem a rokonság soha nem volt téma. Nem vágták egymás fejéhez, hogy nem vagy a testvérem, és ezt a szülők sem kapták még meg soha Pétertől, semmilyen konfliktusban. Angéla azt mondja, bár nagyon nyíltan kezelik a kérdést, és Péternek van is fényképe a vér szerinti családjáról, a fiú egyelőre nem hozta szóba, hogy találkozna velük.
Apát és anyát kért karácsonyra
Kriszta (nevezzük így) is név nélkül vállalja a beszélgetést, ő is azt mondja, a fia miatt. Nála kicsit más a helyzet, neki ugyanis volt saját gyereke, egy lánya, aki tizenhét évesen meghalt. “Mór nem őt pótolja. Sok időt hagytunk magunknak a férjemmel, elgyászoltuk a lányunkat. Jártunk pszichológushoz, egy idő után késznek érzett minket arra, hogy újra gyereket vállaljunk.” Kriszta sem kisbabát kapott, az egyedüli kérése az volt, hogy egészséges legyen. Így érkezett meg két és fél éve a most 8 éves Mór, akivel – Kriszta bevallása szerint – nagyon hasonlítanak. “Ez sokszor könnyebbség, mert tényleg csak annak mondjuk el, akinek akarjuk, bár egyáltalán nem csinálunk belőle titkot.”
Azért ha valaki nagyon állítja, hogy mennyire hasonlítanak, Kriszta mosolyogva szokta bevallani az igazat. “Mór nagyon sok traumát élt meg öt és fél éves koráig. Ezekről majd beszél ő, ha szeretne, én nem adom ki. Mielőtt találkoztunk vele, a nevelőszülőktől karácsonyra nem játékot, hanem anyát és apát kért. A találkozásunk után egy órával így is nevezett minket. Hihetetlen szerencsénk van, mert nagyon intelligens, érzékeny és okos kisfiú. A múltjáról nemrég kezdett el beszélni, sokszor cáfol meg, ha a vér szerinti szüleit próbálom védeni. Mindenre emlékszik.
Kriszta azt meséli, most éppen azzal küzdenek, hogy Mór kezdi megérteni, és kimondani is, hogy ő nem kellett az édesanyjának, róla lemondtak. “Próbálom megértetni vele, hogy ez nem az ő hibája, nem ő csinált valamit rosszul… Ezen dolgozunk most.” A légkör nagyon őszinte és nyitott, nincsenek tabutémák. “Erkölcstan órán, amikor a családról beszélgettek, Mór maga mesélte el az osztályban, hogy ő örökbefogadott; azt mondta nekem, azért, mert ő nem akar hazudozni.”
Miközben a hétköznapjaikat meséli, Kriszta azon gondolkodik, vajon hogyan párosítják össze a gyerekeket a szülőkkel. “Mór nagyon impulzív, nagyon őszinte. Sokat kérdez és mesél, én is ilyen vagyok, ezért a mi együttélésünk nagyon könnyű. A legszebb dolog anyának lenni!”
“Nehéz, hogy ne kompenzáljak”
Hasonlóan gondolja ezt Rita is (aki tényleg Rita, fotóinkon is ő látható). A most 45 éves nőnek nem lehetett saját gyereke, így nyílt örökbefogadással érkezett hozzájuk két éve Simon, és idén januárban Manka. Rita még a szó hagyományos értelmében vett nevelésről vagy nevelési nehézségről így nem tud, bár Simon már próbálgatja a szárnyait.
“Nálunk teljesen nyílt téma az örökbefogadás, úgy hiszem, már azelőtt beszélgetni kell róla, hogy megértenék magát a szót, hogy később, ha beszélni tudnak, majd természetes legyen nekik.” Simonnak fotója is van arról, mikor anya és apa elmentek érte a kórházba, most még ennyi az, amit tud. Meg persze azt is, hogy Mankáért is a kórházba mentek, és őt is örökbe fogadták. Simon ugyanúgy féltékeny, mintha a kislány az édestestvére lenne, pont úgy viselkedik, mint akinek testvére született.
“Az a nehéz, hogy ne próbáljak kompenzálni. Hogy ne pátyolgassam őket túl a múltjuk miatt, hogy merjek és tudjak határozott és következetes lenni, és ne lássak bele olyat, ami nincsen. Azt tudjuk, hogy Simon vér szerinti apja agresszív volt, aki a vér szerinti anyját akkor is bántalmazta, amikor terhes volt. Azért, mert Simon megüti a húgát, nem szabad azt hinnem, hogy ez valami genetikailag kódolt dolog…”
Az örökbefogadás nehéz kérdés, hosszas felkészülést és felkészítést igényel, számos nehézséggel kell szembenézni, és bizonyos dolgokat nem lehet előre látni – épp úgy, mint a vér szerinti gyereknél. Sok minden azonos, de sok mindenben különbözik a két helyzet. Ma már szerencsére több honlap – mint például az orokbe.hu – és számos szakember is foglalkozik a kérdéssel, ami az eltökélt (leendő) szülőknek nagy segítséget nyújt.
Ahogy a fenti családok történeteiből is kiderül: mindenki más okból dönt úgy, hogy vállalja ezt a rengeteg várt és nem várt nehézséggel is járó, mégis szép feladatot. Az pedig mindenkinek a magánügye, hogy miként dolgozza ezt fel, vállalja-e, vagy sem az okokat, hogyan és mikor beszél erről a gyerekkel. Az viszont biztos, hogy a legjobb dolog olyan családban felnőni, ahol vágynak a gyerekre, szeretik és elfogadják, függetlenül attól, hogy oda született-e, vagy sem.
Az a bizonyos hat hétAz örökbefogadásról mindenkinek egy végeláthatatlanul hosszú procedúra jut eszébe. Az új Polgári törvénykönyv részben erre próbál rácáfolni. Január elsejétől csak 25. életévét betöltött személy fogadhat örökbe, a plafont a betöltött 45. évnél húzták meg. Március 15-étől kezdődően, ha a vér szerinti szülő hozzájárul gyermeke örökbefogadásához, a szülést követő hat héten belül még meggondolhatja magát. Ezt a lépést már nagyon sokan bírálták. |
