Talán nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy a kilencvenes években Johnny Depp volt Hollywood egyik legizgalmasabb színésze. Egy átható tekintetű, érzékeny lázadó, aki a gyönyörű arcával választhatta volna az unalmas szépfiú szerepkört is, de ő inkább a meg nem értett különcökre és kívülállókra specializálódott, nem egyszer örömmel csúfítva el magát egy karakter kedvéért. Bár már akkor is rengetegen kedvelték, igazi A-listás, családbarát image-ű mozisztárrá csak A Karib-tenger kalózai 2003-as első része után vált.
Az érzékeny különc egyszer csak mindenki kedvencévé vált, és úgy fest, ezt a fordulatot azóta sem tudta igazán feldolgozni. A vadromantikus Johnny Deppet felváltotta a család bohóca Johnny Depp, aki igyekezett minél nagyszabásúbb filmekben eltűnni az egyre vadabbá váló sminkjei (Charlie és a csokigyár, Sweeney Todd, A magányos lovas…) és az eltúlzott díszletek között. Amikor akadt egy-két próbálkozása, hogy valami mást mutasson magából (A közellenség, Az utazó) a közönsége cserben hagyta őt, és csak akkor tódultak a mozikba, amikor Depp ismét valami pojácaruhában és bohócsminkben parádézott a vásznon két órán át.
A maszkos bohóckodás őszinte örömből lélektelen rutinná vált, és a fásulást nemcsak ő érezte meg, hanem a közönség is. A kétezertizes évtized fordulóján még volt két sikerfilmje (Alice Csodaországban és A Karib-tenger-kalózai negyedik része), ám azóta csak bukták vagy legalábbis alulteljesítő filmek övezik az útját. Megtehette volna, hogy új utakat választva rázza fel a karrierjét, de ő inkább úgy határozott, hogy a legnagyobb sikerfilmjeit folytatja. Így érkeztünk el az Alice Tükörországban premierjéhez, ami éppen Depp magánéleti válsága kellős közepén kerül a mozikba, pedig enélkül is elég gond lenne vele.
Tim Burton nélkül
A 2010-es Alice Csodaországbanra ugyan tódultak a nézők a mozikba, de a közvélekedés szerint ez elsősorban nem a film színvonalának, hanem az akkoriban még az újdonság erejével ható 3D technológiának volt köszönhető. Tim Burton ugyan egy élő, lélegző, színes-szagos világot álmodott vászonra, csodálatosan timbörtönös figurákkal benépesítve a történetet, mégis az lehetett az érzésünk, hogy a látványvilág megalkotásán túl nem tudott mit kezdeni Lewis Carroll híres regényével, és a film inkább csak látványos képeskönyvként működött, a sztori nem érintette meg a szívünket. A Disneynél is érezhették, hogy a tömeg senkit nem fog meglincselni, ha hagyják a francba a folytatást, ám a számlán megjelenő egymilliárd dollár (!) fölötti nemzetközi bevétel mégis azt súgta nekik, hogy le kell róla húzni még egy bőrt.
Burton ugyan ezúttal átpasszolta a rendezést a Muppets-filmekkel magának nevet szerzett James Bobinnak, de producerként azért végig bábáskodott a projekt felett, és még azt is elintézte, hogy az első film összes szereplője visszatérhessen. A jó hír: ha nem mondják, hogy nem Tim Burton rendezte a filmet, én tuti nem vettem volna észre. Sikerült pontosan ugyanabban a stílusban és hangulatban maradni, mint hat évvel ezelőtt. A gond csak az, hogy ez már nem a határtalan fantáziájú zseniként számon tartott Tim Burton, hanem a saját képi világába beleszerelmesedő, a stílusjegyeit pedig unalmas sablonokként használó, fáradt Tim Burton világa.
Rutinból bohóckodás
Az Alice Tükörországban egyik legfőbb problémája, hogy a története egy gyereknek valószínűleg túl bonyolult, míg egy felnőttnek túlságosan gyerekes lesz. A Bolond Kalapos (Johnny Depp) depressziós lesz, amikor ismét eszébe jut a családja halála, és az ismét Csodaországba tévedő Alice-t kéri meg, hogy segítsen őket megtalálni. A lány erre az időutazást találja az egyetlen alkalmas eszköznek, és Csodaország múltjában mászkálva elképesztő galibát okoz, sőt még az is kiderül, hogy egy késő este elcsent süti miatt égette le egy sárkány anno a fél birodalmat.
A filmnek óriási szerencséje, hogy Mia Wasikowska a főszereplője, ugyanis a színésznő sokkal komolyabban veszi a feladatát, mint a forgatókönyvíró és a rendező. Mindent belead, hogy Alice-ből egy vagány, csupa szív főhőst csináljon, de sajnos a stábban nem sok támogatója akad. Jó néhány régi karakter (a Bölcselő, az ikrek…) csak azért van jelen, hogy vele is eggyel többen legyenek, míg például Anne Hathaway láthatóan nem találja a helyét a díszletben, és elveszik a sminkje és a kosztümje alatt. Depp minden jelenetét végigripacskodja, és ugyan dicsérni senkit nem akarok, de Sacha Baron Cohen és Helena Bonham-Carter legalább viccesen hakniznak – náluk a rutin még nem ment a teljesítmény rovására.
Csak a látvány marad
A forgatókönyvíró meglehetősen egyszerű cselekményvezetést választott. Alice elmegy A pontba, ott megtudja, mit kell csinálnia, aztán elmegy B pontba, ott is rájön, hogyan tovább, aztán jön a C pont és így tovább. A gond csak az, hogy az új helyszínek nem annyira a történetet vagy a karakterfejlődést szolgálják, hanem csak azt, hogy a Disney CGI mágusai újabbnál újabb mágikus helyszíneket és varázslatos pillanatokat mutathassanak nekünk. A sztorit annyira alávetették a látványterveknek, hogy ha a végén a szereplők nem mondanák direkt a képünkbe a mese tanulságait, akkor magunktól nem nagyon jönnénk rá, én legalábbis csak valami olyasmit morogtam volna magam elé, hogy “attól, hogy sok pénzed van, még nem leszel jó mesemondó”, vagy valami ilyesmi.
Ehhez képest elvileg az Alice Tükörországban a család fontosságáról szól, és arról, hogy élvezni kell minden időt, ami megadatott nekünk, de a csiricsáré látványorgia, a mindent agyonhangsúlyozó filmzene és a zavarosan bugyuta cselekmény lehetetlenné teszi, hogy erre magunktól is ráeszméljünk. Sacha Baron Cohen néhány jelenetét leszámítva ráadásul az Alice Tükörországban a rekeszizmainkat sem dolgozza meg túlságosan, pedig előzetesen az alkotók azt ígérték, hogy a film nagyon vicces lesz. Ehhez képest kaptunk egy sokadik filmet, amiben Johnny Depp vad smink mögé rejti az unalmát és motiválatlanságát, márpedig ha ő maga is ennyire unja a bolondozást, akkor mi miért lelkesednénk érte?
