“Amikor a vőlegényemmel Tennesseebe költöztünk, tudtam, hogy igazából ő csak azért költözik ide, mert én annyira itt akartam élni. Mielőtt belevágtunk volna, eljöttünk megnézni a helyet, és meglepetésemre kifejezetten tetszett neki a környék. Egy hónappal később ajánlottak itt neki állást, amit pár megbeszélés után el is fogadott.
A családom nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől, de számunkra ez egy remek lehetőség volt, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk csak mi ketten.
Amikor megérkeztünk, boldogok és kimerültek voltunk. De pár hét múlva borzalmasan elkezdett hiányozni a családom. És mivel a költözés első körben az én ötletem volt, ezért nem is tudtam mást hibáztatni, csak saját magamat. A vőlegényem újoncként még próbált beszokni az új munkahelyére, én meg folyamatosan nyafogtam és panaszkodtam nagyjából bármin, ami történt velünk.
Nem találtam munkát, úgyhogy panaszkodtam. Nem tudtunk sokat együtt lenni, úgyhogy panaszkodtam. Aludni szeretett volna egy hosszú munkanap után, úgyhogy panaszkodtam. Unatkoztam, hogy csak ülök a lakásban egész nap, úgyhogy panaszkodtam. Aztán elkezdtem kimozdulni, ami egy kis ideig jót is tett, de aztán visszaestem a panaszkodásba. A vőlegényem úgy gondolta, hogy egy kutya felvidítana, ezért elkezdtük tervezgetni, hogy örökbe fogadunk egyet. A problémám csak az volt, hogy még nem telepedtünk le teljesen, egy kutya pedig rengeteg melóval jár. De amikor nézegetni kezdtem a helyi menhely honlapján a kutyákat, teljesen beleszerettem az egyikükbe, úgyhogy végül őt hazahoztuk.
Ahogy teltek a hetek, már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt a kutya. Úgy éreztem, visszatart minket attól, hogy randizzunk, kettesben legyünk, és jól érezzük magunkat. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, féltékenykedtem a kutyára, mert szerintem a vőlegényem jobban figyelt rá, mint rám. Egyre rosszabb lett a helyzet. Majdnem minden nap, amikor hazaért a munkából, a vőlegényem emlékeztetett rá, hogy közösen döntöttünk a kutya mellett, együtt kell élnünk vele. Egy idő után rádöbbentem, hogy egyáltalán nem gondoltam bele, ő hogyan érez a nagy változással kapcsolatban, amivel a költözés járt.
Soha nem kérdeztem meg, milyen érzések kavarognak benne, annyira el voltam veszve abban, hogy én mit érzek.
Egy ideig egyfolytában ugyanazon ment köztünk a vita: az ideköltözésen és azon, hogy egyedül érzem magam. Akkor voltunk a legmélyebben, amikor valamivel megbántottam, már nem is emlékszem, mit mondtam neki, csak arra, hogy megfordult és azt válaszolta: “Bazdmeg!” Soha nem beszélt még így velem. Tudtam, hogy túl messzire mentem. Azt mondta, ha ennyire boldogtalan vagyok, költözzek haza a szüleimhez. Úgy éreztem, rám szakad az ég. Azt az embert bántottam, akit a világon a legjobban szeretek, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy amiatt panaszkodjak, amit én csináltam magamnak. Ha ezen a ponton nem térek észhez, akkor vége a kapcsolatunknak. Elmondta, hogy nem tud így élni, döntsek, hogy változtatok vagy végeztünk.
Innen kezdve villámgyorsan összekaptam magam és elfogadtam a helyzetet. Ha ő panaszkodott volna egyfolytában, akkor valószínűleg én is így reagáltam volna. De ezek után befogtam a számat és elkezdtem pozitívabban gondolkodni. Bármikor, amikor panaszkodni akartam volna, valami másba öltem az energiáimat. Minél többet tettem magunkért, annál kevesebbet panaszkodtam, úgyhogy most már jól vagyunk.”
Olvass többet a panaszkodásról:
- 8 csodás dolog történhet veled, ha abbahagyod a panaszkodást
- Szerinted nevetni vagy panaszkodni fogsz többet életed során?
- Fejfájásra panaszkodott, pókot húztak ki a füléből
