Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor a legjobb barátnőm elmesélte, hogy úgy döntöttek a párjával, „skandináv életstílust” fognak kialakítani. És nem a visszafogott színekre meg a letisztult stílusra gondolt ennek jegyében, hanem arra, hogy úgy döntöttek, külön hálószobában fognak mostantól aludni. Elkerekedett szemmel meredtem rá.
Mi van?! De hát pillanatok alatt el fogtok hidegülni egymástól!
– szaladt ki a számon, és gondolatban bevéstem a pasija neve mellé még egy fekete pontot.
Akkor már egy ideje nyomasztott, hogy nem igazán tudom megkedvelni a legjobb barátnőm párját. Túl idősnek gondoltam hozzá, hiszen volt köztük majd’ húsz év korkülönbség, és egy okoskodó, nagyképű pózőrnek tűnt, akit minden törekvésem ellenére se tudtam a szívembe zárni, pedig nagyon igyekeztem. Persze rögtön sejtettem, hogy ez a különalvás téma is az ő agyából pattant ki. El is könyveltem magamban, hogy ezzel aláírják a kapcsolatuk halálos ítéletét.
Hogy mi történt azóta? Eltelt cirka 15 esztendő, és ők a legnagyobb harmóniában élnek. Vettek egy kertes házat, amit csodásan kipofoztak, van két kutyájuk, és három évvel ezelőtt össze is házasodtak. Én pedig megtanultam, hogy az, ami első látásra idegennek és furcsának tűnik, az lehet nagyon jó is, ha az ember egy kicsit közelebbről megvizsgálja. Legyen szó emberekről, mint a már említett férj, vagy éppen életmódbeli kérdésekről.
A különalvás témáról is teljesen mást gondolok ma már. Azt hiszem akkor éreztem rá először, hogy lehet ebben a dologban valami, amikor életemben először éltem egyedül. Huszonéves korom végén volt egy időszak, amikor jó sokáig nem volt senkim, és miután kihevertem az ezt megelőző fájdalmas szakítást, rájöttem, hogy én igazából nagyon szeretek és tudok is egyedül lenni. Imádom a jótékony csöndet magam körül, azt, hogy akkor eszem, olvasok, hallgatok zenét, amikor nekem tetszik, és akkor térek nyugovóra, amikor nekem jól esik. Kényelmesen terpeszkedhetek az ágyon, nem zavar senki horkolása, és én sem kergetek senkit az őrületbe a hangos szuszogásommal.
A szingli éveimnek már rég vége, de az egyedül alvás iránti vonzalmam nem sokat változott. Nekünk ugyan nincs külön hálószobánk a párommal, de időről időre megesik, hogy őt néhány napra vidékre szólítja a munkája, és én ilyenkor igazi ajándékként élem meg, hogy enyém az egész franciaágy.
Aztán a sors úgy hozta, hogy egy csodás porckorongsérv miatt elkezdett egyre kényelmetlenebb lenni számomra a hálószobai fekhelyünk. Egy vagy két éjszakát még kibírok rajta, de a harmadik reggelen már úgy kelek föl, hogy rendesen percekbe telik, mire reggelente képes vagyok egymás fölé visszaparancsolni a csigolyáimat, és ki tudok egyenesedni. És mivel a matraccsere már nem fér bele az idei költségvetésünkbe, az lett a heti rutinom, hogy két éjszakát alszom a hálóban, kettőt kint, a nappaliban a sokkal keményebb és kényelmesebb kanapén. Ma épp ott tartok, hogy különalvós este vár rám, és azon kaptam magam munkába jövet, hogy rendesen várom a dolgot. Félreértés ne essék, imádom a páromat, de annyira jó néha külön aludni! Ilyenkor megnyugvással tölt el az a tudat, hogy nem zavarok senkit, ha éjfélkor égetem a villanyt, mert nem tudom letenni a könyvemet, nem húzom le senkiről a takarót – és viszont, és garantáltan senkit nem fognak zavarni az orrsövényferdülésem okozta éjszakai hanghatások. Arról nem is beszélve, hogy sokkal fittebben és kipihentebben ébredek reggel.
És hogy nem félek-e attól, hogy el fogunk hidegülni egymástól? A legkevésbé sem. Ami azt illeti, még jót is tesz a szerelmi életünknek, hogy nem vagyunk mindig egymás mellett. És különben is, amíg nincs gyerekünk, miért kellene a hálószobára és villanyoltás utánra korlátozni az együttléteinket?
