Ha tehették volna, akkor Abdul Karim nevét a brit királyi család tagjai örökre kitörlik a történelemkönyvekből. A férfi egy indiai emlékérme átadásának apropóján került a királynő közelébe, aki rögtön annyira szimpatikusnak találta, hogy szolgájává fogadta. Idős korában Viktória királynő meglehetősen magányos volt. Bár folyton számtalan ember vette körül, nem volt igazi barátja az udvartartásban. Utolsó barátja, John Brown elhunyt, Viktória pedig hiába szült rengeteg gyereket, egyikükkel sem ápolt túl szoros viszonyt. Ha azt mondanánk, hogy nem volt jó anya, a kijelentéssel jó eséllyel maga is egyetértene. A fiatal indiai férfi azonban felkeltette a figyelmét. Egyszerűen más volt, mint az a sok angol, aki körbevette. Abdul Karim szolgából hamarosan munsi (afféle indiai titkár, tanító) lett, egyre több időt töltött a királynő társaságában, urdu nyelvre tanította, és felolvasott neki a Koránból. A királynő belső körét hihetetlen módon idegesítette, hogy jött egy idegen, aki a semmiből bizalmasabb viszonyt épített fel őfelségével, mint amit nekik egy élet alatt sikerült. Ezt nem hagyhatták szó nélkül, és komoly udvari ármánykodás indult be Abdul Karim eltávolítása érdekében. Ezt az igaz történetet mutatja be a Viktória királynő és Abdul című film.
Röhögjünk a királyi családon
„Igaz történet alapján… Nagyjából.” Ezzel a mondattal indít a film, szóval nem kell mindent készpénznek venni, amit a mozivásznon látunk. Ez már abból is kiderül, hogy míg a valóságban Viktória királynő és Abdul barátsága nagyjából 14 évet ölelt fel, a filmben ez legfeljebb két évnek tűnhet, bár a dátumozást bölcsen elkerülték a készítők. A film rendezői székébe az a Stephen Frears ült, aki egyszer már megcsinálta az eddigi legjobb filmet a brit királyi családról (A királynő), és Helen Mirren Oscart is kapott érte. Ezúttal a rendezőnek nem voltak túl nagy ambíciói: egyszerűen csak meglátta a lehetőséget egy szokatlan barátság bemutatásában arra, hogy elmeséljen egy életigenlő és tényleg nagyon aranyos történetet. Frears akkor a legjobb, amikor az udvari életen gúnyolódhat.
Abdul Karim és Viktória királynő (Fotó: Profimedia, Mary Evans Picture Library)
A rendező örömmel csinál hülyét a királyi udvar szertartásaiból. A legjobb talán az ebédjelenet, amikor bemutatják, hogy amint a királynő végez egy fogással, a teremben tartózkodó többi vendég elől is elveszik a tányért, függetlenül attól, hogy az evés melyik szakaszában tartott.
És a királynő nem számított lassú evőnek… Szinte halljuk Frears gúnyos röhögését abban a jelenetben, amikor Viktória királynő kitalálja, hogy a délutáni teáját a skót felföldön, a semmi közepén költené el, ezért a teljes udvartartással kiülnek a szélvihar sújtotta domboldalba, és még egy óriási eső is a nyakukba szakad.
Sokáig éljen a királynő!
A rendezőnek partnere akad a játékban. A 81 évesen tetováltató Judi Dench egyszer már nagyot varázsolt Stephen Frears mellett a Philomena című filmben, most pedig egy olyan szerepet kapott, amely akár jutalomjátéknak is tekinthető. Dench nem próbálja idealizálni Viktória királynő figuráját. Ügyesen mutatja be, mennyire önző volt (amikor egy teremben mindenki emeli a poharát a királynőre, ő csak annyit mond pohárköszöntőként, hogy „Rám!”), mennyire fontos volt neki a saját hatalma, és azt is, hogy ha valakit kedvelt, azzal akár kedves is tudott lenni, de az alaptermészete annyira mogorva volt, hogy mindenki jobbnak látta, ha nem sűrűn szól hozzá.
Dench minden pillanatában uralja a vásznat, ha ő beszél, másra nem is lehet figyelni. Játszott ő már királynőket, és ami azt illeti, magát Viktóriát is alakította már korábban, szóval ez az egész a kisujjában van, mégsem tudja le az egészet rutinból: szívét-lelkét beleteszi.
Az elsőre még inkább csak paródiának látszó karaktere jelenetről jelenetre kap újabb és újabb mélységeket, és amikor elmondja a nagymonológját a saját hibáiról, ott mindnyájunknak eszébe fog jutni az Oscar-díj szókapcsolat.
Csak egy leány van talpon a vidéken
Judi Dench átütő alakításának egyetlen hátulütője van: hogy mellette nem jut hely másnak. A forgatókönyv egyedül az Abdul Karimot alakító Ali Fazalnak ad lehetőséget a kibontakozásra, de a színész egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy Judi Dench mellett labdába rúghasson. Nem igazán érezzük, hogy Viktória miért is kedvelte meg Abdult, ám szerencsére Dench egy teniszlabdára is tud úgy nézni, mintha az a legjobb barátja lenne. A többiek inkább csak udvari karikatúrák, akik úgy játsszák a brit arisztokratát, mintha egy Monty Python-szkeccsből léptek volna ki: egy pillanatra sem próbálják meg a szerepeiket hitelessé tenni. Egyszerű, irigy, pöffeszkedő és rasszista gyülekezet, akik azon igyekeznek, hogy találjanak valami kellemetlen információt Abdul múltjában, amivel eltávolíthatják a férfit a királynő közeléből. Ez az egyszerűsítés nem a színészek hibája: Frearsnek és a forgatókönyvírónak eszében sem volt árnyalni őket.
Judi Dench és Ali Fazal (Fotó: Profimedia, Landmark)
Egy elszalasztott lehetőség
A sok jó humorú, az udvari életen és szokásokon gúnyolódó pillanat, valamint a hatalmas szívvel játszó Judi Dench olyankor is elviszi a hátán a filmet, amikor üresjáratokba csúszik, vagy amikor szükség lenne egy erősebb jelenléttel bíró színészre Ali Fazalnál. Frears továbbra is az a rendező, aki rendkívül tehetséges iparosként egy kiváló forgatókönyvet nem tud elrontani, viszont egy közepes alapanyagból ő is csak egy közepes filmet tud kihozni. A Viktória királynő és Abdul lehetett volna egy erős, Oscar-esélyes dráma is, de Lee Hall forgatókönyvében csupán arra volt meg a lehetőség, hogy egy cuki limonádéfilmet készítsenek belőle. A film azért a végére magára talál, és eléri, hogy ahol meg kell hatódnunk, ott tényleg meghatódjunk, de ez inkább köszönhető Dench elképesztő intenzitású és sokszínű játékának, mint a kiszámítható végkifejlet felé tartó forgatókönyvnek. A Viktória királynő és Abdul azért távol áll attól, hogy rossz film legyen, és bárkinek jó szívvel ajánlható, de Dench alakításában benne volt egy igazán klasszis mozi lehetősége is.
