“Nálunk ez továbbra is probléma, hiába vagyok 47 éves”
Eszter édesanyjának nehéz gyerekkora volt, így saját gyermekeinek természetesen jobb életet akart biztosítani. Ma már felnőtt lánya szerint úgy, hogy igyekezett őket minden hibás döntéstől megóvni.
„De ez egy hiábavaló fáradozás, mindenki elköveti a hibáit. A túlszabályozó szülő viszont nem hagyja felnőni a gyerekét. Ugyanúgy meg akarja határozni hogyan öltözz, hogy nézz ki, mit főzzél, mit egyél. Nagyon visszafogott gyerek voltam, kamaszkoromban sem lázadtam, így akkor nem tűnt fel a túlszabályozás. Egyébként is más világ volt, szigorúbb volt a nevelési felfogás. De felnőttként kezdett zavarni, hogy még mindig bele akar szólni az életembe. Aztán mikor már pedagógiát, meg pszichológiát is tanultam, akkor értettem meg, hogy mi is a helyzet. Nálunk ez továbbra is probléma, hiába vagyok 47 éves.” – meséli Eszter. „Anyám évek óta nem érti meg, hogy már elmúlt az az idő, amikor a válás után két kisgyerekkel nemigen tudtam volna nélküle boldogulni. Megköszöntem rengetegszer a segítségét, és elmondtam, hogy most már megoldjuk a dolgainkat. De újra és újra hozza a különféle ételeket és alapanyagokat, amiket nem kértünk, és olyan mennyiségben, ami elfogyaszthatatlan. Tudom, hogy jószándékból csinálja, de mégiscsak túlzásnak érzem, hogy aprólékosan megszabja, mit és mennyit együnk. Ha pedig nekem ez sok, akkor én vagyok a hálátlan dög, akiért feleslegesen áldozta fel az életét. Én a ló túlsó oldalára esve emiatt kicsit túlzásba vittem a gyerekek beleszólási lehetőségeit, ezt ma már kicsit másképp csinálnám, mert a jó megoldás valahol a kettő között van.”
“Kislányom, nem mehetsz bulizni, mert leesik a vércukrod”
A túlszabályzásba könnyen belecsúszik a szülő, ha gyereke miatt alapból aggódnia kell. Születésekor Zsuzsánál egy ritka anyagcserezavart állapítottak meg, ami speciális ellátást igényelt és szigorú felügyeletet.
„Ez hasonló a cukorbetegséghez, és bár inzulint nem kellett szednem, de időre szabályozott, az összetevőket illetően szigorú étkezésre volt szükségem. Vagyis kimaradtak olyan dolgok az életemből, mint az óvoda, vagy az osztálykirándulás. Anyám nem bízott senkiben magán kívül, ezért otthonalváson kívül szóba se jöhetett semmi.” – emlékszik vissza Zsuzsa. – „A betegség tüneteit idővel kinőttem, nem volt már létjogosultsága a szabályzásnak, csak ezt ők nem voltak képesek felfogni. Igaz, egy gyereket már elvesztettek ugyanilyen betegséggel, így érthető, hogy féltettek. De én voltam az az eset, mikor a szülő megpróbálja elhitetni a gyerekkel, hogy beteg, mert így örök kontroll alatt tarthatja, és nem engedi felnőni. Ez neki is biztonságot nyújt, mert nélkülözhetetlenné teszi magát a gyerek szemében. Ma már nem haragszom anyámra, szerintem mindent legjobb tudása szerint csinált, sajnálom, hogy nem segített neki senki akkoriban. Még nincs gyerekem, így nem tudom, hogy fogom nevelni, de azt biztosan megtanítom neki, hogy legyen nyitott a világra és ne engedje, hogy a félelmei visszatartsák attól, hogy megélje az életet. Mert az nem pálya, hogy “kislányom, nem mehetsz bulizni meg táncolni, mert leesik a vércukrod.” Ahogy az sem, hogy nem mozoghatsz, sportolhatsz, mert rosszul leszel.”
Képünk illusztráció (Részlet a Vonzások c. filmből)
“A testvérem elvesztése a mai napig feldolgozatlan anyuban”
Egy szülő legnagyobb félelme a gyermeke elvesztése, és úgy tűnik, ezt gyakran kompenzáljuk a testvérnél túlbiztosítással. Bea édesanyja orvosi műhiba miatt elvesztette első babáját, és ez a tragédia rányomta bélyegét az anyaságára is.
„A tragédia a mai napig feldolgozatlan Anyuban. Szerintem karakter is kell a túlszabályzáshoz, és a fogadó félnek is tűrni kell. Én meg jó gyerek voltam…” – vág bele a történetébe Bea. – „Még 14-15 évesen is este fél 8-kor lefeküdnöm aludni, amikor már minden osztálytársam nézhette az esti kezdődő sorozatokat. Aztán 7-8. osztályban nagyon szerettem volna epertáborba menni az NDK-ba. Mindenki mehetett, csak én nem – mert úgysem bírnám én a munkát.”
„A német nyelvvizsgám után nagyon szerettem volna olaszul tanulni. Anyám azonban megtiltotta, mert előbb le kellett tennem az angol nyelvvizsgát is. Amikor 17 évesen terhes lettem, eldöntötte, hogy nem vetetjük el. Ugyanígy abban is ő hozott döntést, hogy hova fogok főiskolára járni. 20 évesen, kétéves gyerek és a főiskola mellett elzavart dolgozni, hogy gyűljenek az évek a nyugdíjhoz. 23 évesen, mikor már volt egy diplomám, jó állásom volt és a gyerek is már elmúlt 5 éves, mondtam először, hogy kész vagyok, elmegyek két hétre valahova…. És ez a hely a Fülöp-szigetek lesz. Őrjöngött, hogy nem mehetek, mert veszélyes, és ha megyek, akkor öngyilkos lesz. Nem fogadta el azt sem, hogy kivágtam a férjemet, mert ő is elvált szülők gyereke volt, egyedül az iskolában, és az számára szörnyen megalázó volt. Kitagadott, mikor mégis így döntöttem, azt mondta, nem akar látni, ne menjek hozzájuk, én vagyok a család szégyene – bezzeg a volt férjemmel tartotta a kapcsolatot, ő bármikor mehetett.
Nemrég ezért az utóbbiért bocsánatot kért. Azóta is próbál beleszólni az életembe, de lassan kezdi belátni, hogy nem hoztam nagyon rossz döntéseket életem során. Persze én is hoztam magammal a batyut otthonról, de tudatosan figyelek, hogy ne akarjak mindenről én dönteni a fiaim helyett. Megbeszélem velük, hogy mit miért akarnak csinálni, és ha sokáig maradnak el valahol, akkor mik a szabályok. Az igaz, hogy ha 10-re kell hazaérni, az pontosan 10 óra, vagy haza kell telefonálni, hogy mennyit es miért késnek. Azért viszont hálás vagyok, hogy anyám elnavigált egy közgáz diplomáig, nem tudom, mit csináltam volna egy némettanári vagy iparművész diplomával.”
Képünk illusztráció (Részlet a Vonzások c. filmből)
“Kifejezetten törekszem a gyeplő lazítására”
Gyermekként szülei nem szabtak szabályokat Katának, ahogy mondja: „le sem szarták”. Ő maga viszont nagyon is keretek között tartja lánya életét, aki koraszülöttként látta meg a napvilágot és élete első hónapjait kórházban töltötte.
„Rengeteget szorongtam a lányommal kapcsolatban. Mit tudok tenni? 100 év lombik után lett ő. Kötelességem belőle a legjobbat kihozni. Ráadásul ADHD-s, tehát számára különösen fontos, hogy szabályok, keretek között nevelődjön. Néha úgy éreztem, teljesen leuralom az életet, és nyilván egy kisgyermeknél ez nem is nehéz. Sokszor olyan vagyok, mint egy idomár, vezényszavakkal és állandó kontrollal.
Nem nagyon hagytam neki önálló cselekvést, mindent alárendeltünk a fejlődésnek. Ez az évek múlásával enyhült, de még mindig úgy érzem, túlságosan szabályzom. De nem tudom, milyen a normális oldal. Mikor nevel normálisan egy anya? Nálunk például ma sincs apelláta, 10 évesen is napirend van. Iskolaidőben fél 8-kor már ágyban van azért, hogy az egyébként még éretlen idegrendszere kellően kipihent legyen a másnapi iskolára. Viszont szakkörökkel, különórákkal nem nyomasztom.
A lányom persze így egyértelműen az apjához húz, ő kettőnk közül az engedékeny. Ha itthon van, akkor a gyerek az ő kis hercegnője. Nem vesz részt az érdemi nevelésben, sokszor pedig kifejezetten megnehezíti a helyzetem, ha a szabályokat áthágja azért, hogy kedveskedjen a gyereknek. Akinek egyébként óriási egyénisége van, minden furcsaságát hagyom és támogatom, valahol neki is ki kell engednie a gőzt. És közben tudom, az élete nagy részét uralom – azért, hogy önálló életvezetésre alkalmas ember váljon belőle.
Közben pedig fáradt vagyok. Elfáradtam, utálom az ADHD-t, magamat, az életünket, és néha, mikor már teljesen kész vagyok, a gyereket is. Betegesen szorongtam miatta, ezt pszichológus segítségével leküzdöttem. Kifejezetten törekszem a gyeplő lazításán, mert tudom, hogy hosszú távon ez mindkettőnk érdeke.”
