Imola azt mondja, hogy azok, akiknek van saját gyerekük, sokszor nem értik az örökbefogadókat. Ő meg azt nem érti, hogy mi a különbség a saját gyerek és az örökbefogadott között, már ha van ilyen. De Imola sem gondolkozott mindig így, évekig tartott, amíg megbirkózott a gondolattal, hogy nem ő fogja megszülni a gyerekét.
„Nagyon sok éven keresztül próbálkoztunk a férjemmel, de soha nem lettem terhes, aztán orvoshoz mentünk, és a kivizsgálások után megmásíthatatlan véleményt kaptunk: nem lehet gyerekem. Teljesen kétségbeestem, mert még a mesterséges megtermékenyítés sem jöhetett szóba nálam, és rettegtem, hogy a férjem elhagy, mert kinek kell egy olyan nő, aki nem tud gyereket szülni. Ehhez hozzátartozik, hogy mindkettőnknek ez az első házassága, közösen akartunk gyereket vállalni, és nem akartam, hogy a szerelmem miattam mondjon le arról, hogy valaha gyereke lehessen. Sokáig tartott, amíg megértettem és elhittem, hogy ő elsősorban engem akar, ha nem lehet közös gyerekünk, akkor örökbe fogadunk, de eszébe sem jut elhagyni engem, hiszen szeret. Amíg élek, hálás leszek neki azért a sok türelemért, szeretetért, amivel hetekig, hónapokig beszélt hozzám, vigasztalt, biztatott.
Képünk illusztráció (Fotó: Adam Berry/Getty Images)
Mikor elhittem, hogy lehet közös jövőnk, akkor meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy nem én fogom megszülni a gyerekünket, hanem más, mi pedig örökbe fogadjuk.
Ez két évig tartott, akkor viszont teljes erőbedobással kezdtünk bele az örökbefogadásba. Nem kecsegtettek minket rövid várakozási idővel, de azért kitartottunk. Szerettünk volna egy pici babát hazavinni, de ezt sem ígérték meg, mindenesetre hol türelmesen, hol türelmetlenül várakoztunk. Rengeteg papírmunka, bürokrácia, nehézség gördült az utunkba, de nem adtuk fel, hogy egyszer családdá válhassunk, gyerekkel. Aztán megtörtént a csoda, és egy pénteki napon csörgött a telefon, hogy megszületett egy pici lány, az anyukája lemond róla, és már hétfőn elhozhatjuk a kórházból. Madarat lehetett fogatni velünk! Aztán megijedtem, hogy miként készülök fel az anyaságra egyetlen hétvége alatt…
Mondjuk, az sem volt semmi, amikor felhívtam a főnökömet, és megmondtam neki, hogy otthon maradok a gyerekemmel, hétfőtől nem tudok bejárni, pedig nem is voltam terhes. Szerencsére tök jó fej volt, megértette, velünk örült. A hétvége egy tébolyult rohanássá vált, kiságyat vettünk, gyerekszobát kreáltunk, anyai jó tanácsokat szívtam magamba, hogy mit is kell majd csinálni, ha itthon lesz végre a kicsi. Hétfőn pedig remegő lábakkal léptünk be a kórházba, ahol a szülőanya adta oda a kisbabánkat nekünk, mert nyílt örökbe adással került hozzánk, vagyis ismerhettük a szüleit. Nagyon megható és egyben felfoghatatlan pillanat volt, amikor elvettem a kislányomat az édesanyjától. A gyerekszoba polcán egyébként ott van az anyuka képe, sokszor elmondjuk a lányunknak, hogy ő más pocakjában növekedett, de mi vagyunk a szülei, mert mi neveljük fel, és mindig mellette állunk. Most már óvodás, és csuda édes kislány! Néha a barátnőjénél alszik, és olyankor arra gondolunk a férjemmel, hogy mi lesz majd, ha felnő és elköltözik, mert nélküle olyan üres az életünk, nincs zsivaj a házban. Míg mások örülnek a gyerekmentes hétvégéknek, addig mi azokat a perceket szeretjük igazán, amikor hárman vagyunk. És néha arra is szoktunk gondolni, hogy belevágnánk még egyszer, hátha lehetne két gyerekünk is! Nagyon boldogok vagyunk, el sem tudom képzelni, hogyan élhettünk a csodálatos kislányunk nélkül. Mindennap hálával gondolok az édesanyjára, aki kihordta és megszülte a kislányunkat, sosem ítéltem el azért, hogy lemondott róla. Ha ő ezt nem teszi, akkor én most nem vagyok anya.”
40 felett nem sok jóval kecsegtetik az orvosok a nőket. Azt mondják ilyen idősen már sokkal nehezebb teherbe esni, mint előtte. Szerencsére azért ma már nagyon sok kivétel erősíti ezt a szabályt, közéjük tartozik Luca is.
„Huszonévesen szültem a fiamat, és mindig nagy családra vágytam. Aztán sajnos elváltunk, és akkor egy kicsit eltemettem azt a vágyamat, hogy legyen még gyerekem, hiszen társ nélkül nehéz. Évekkel később ismerkedtem meg a második férjemmel, aki még sosem volt nős, és nagyon vágyott gyerekre, amikor összeházasodtunk, akkor már biztos voltam abban, hogy hamarosan lesz is közös gyerekünk. De hiába vártam erre, a próbálkozások ellenére nem történt semmi, nem estem teherbe. Egy év múlva orvoshoz mentem, és egy többéves kálvária vette kezdetét. Sokáig azt sem tudták kideríteni, hogy miért nem esek teherbe, aztán, amikor rájöttek, hogy mi a gond, akkor kezdődtek a műtétek. Végül széttárták a kezüket, és a mesterséges megtermékenyítést javasolták, addigra viszont már elmúltam negyven.
Képünk illusztráció (Fotó: Thomas Lohnes/Getty Images)
Ekkor már tényleg aggódtam, de a férjem mindig azt mondta, hogy ő biztos benne, hogy lesz gyerekünk, ne aggódjak. Ő egyébként orvos, tehát duplán is úgy gondoltam, hogy bízhatok abban, amit mond. Elkezdtem hormonokkal bombázni magam, folyamatosan a peteérésemmel voltam elfoglalva, de mivel csak egyetlen petevezetékem maradt a műtétek után, és nem voltak kellően érett petéim, egyre jobban stresszeltem. Ettem méhpempőt, meg mindent, amit láttam, olvastam, aztán végre megvolt az első megtermékenyítés, de nem tapadt meg a méhben az embrió, elvetéltem. Nagyon sírtam, kiakadtam, azt gondoltam, hogy vége a világnak, pedig mellettem állt a 12 éves kisfiam, aki okos volt, és egészséges, és mégis ki voltam borulva. Sokat sírtam, de egy idő múlva újra próbálkoztunk, jöttek a hormoninjekciók, ovuláció, érett petesejt stb. Gyakorlatilag ebben teltek a napjaim, nem is tudtam másra gondolni, és már 42 éves voltam. Emlékszem, ültem a kocsiban, és annyira sírtam, hogy a barátnőm nem tudott megvigasztalni, azt gondoltam, hogy feladom. Addigra minden ékszeremet pénzzé tettem, mert nagyon sokba került minden gyógyszer és kezelés, teljesen kész voltam. Azt mondtam, hogy még egyszer utoljára megpróbálom, aztán feladom…
Hetekig rettegtem, megmarad-e a megtermékenyített petesejt, de amíg nem véreztem, addig úgy éreztem, hogy nincs baj. Aztán eljött a 12. hét, és elkezdtem csendben reménykedni, hogy hátha. A tizenhatodik héten már az orvosom is azt mondta, hogy lehet bizakodni, úgy tűnik, minden rendben. És 43 évesen végre megszületett a kislányom, a második gyermekem, akire annyit vártunk, akiért annyit sírtam, akiért annyit küzdöttünk. Nem kívánom senkinek azokat az átsírt éjszakákat, azt a sok fájdalmat és rettegést, hogy mi lesz, ha… Itt van, gyönyörű, egészséges, és végtelenül boldogok vagyunk. A férjem néha viccesen megkérdezi, hogy nem lesz-e kistestvére a Lucának, de valójában jó így nekünk – két gyerekkel.”
