Minden emberi közösségben, így a családokban is eredendően le vannak osztva bizonyos tipikus szerepek. Van a tyúkanyó, a család szeme fénye, a mókamester (aki sokszor csak annak hiszi magát), a troll, a panaszláda – és még sorolhatnánk. Karácsonykor aztán mindenki kétszázas fordulatszámra kapcsolva hozza is a formáját, amiből emlékezetes, vicces és rém kellemetlen helyzetek is adódnak.
Nálunk úgy zajlik a szenteste, hogy a menü elkészítéséből mindenki kiveszi a maga részét – már jó előre megbeszéljük, ki lesz, aki a halászlét vállalja, ki a főételt, a köretet és a desszertet. Eddig még gördülékenyen mennek is a dolgok, de amikor eljön a karácsony este, és túl vagyunk a vacsorán, ahogy nő az elfogyasztott italegységek száma, megérkeznek a furcsa kérdések is. Tavaly például az anyósom egy óvatlan pillanatban azzal fordult hozzám: „Figyelj, Zsófi, te tulajdonképpen miért akarsz hozzámenni a fiamhoz?” Persze hirtelen a szavam is elakadt, aztán elmakogtam, hogy hát nyilván azért, mert szeretem, és vele képzelem el a jövőbeli családomat – amelynek nyilván az anyós is része lesz. Igaz, a jelek szerint ettől a gondolattól nem minden fél boldog egyformán.
Aztán az este vége felé játszani kezdünk valamit, persze soha nincs konszenzus, hogy mi legyen az, ezért aztán a társaság egyik fele rendre szabotálja a kártya- vagy társasjátékot, amihez éppenséggel nincsen kedve. A párom eleinte próbálja győzködni az elégedetlenkedőket, hogy jó móka lesz a játék, de végül mindig feladja, és feles poharába kapaszkodva igyekszik magát csendben túllendíteni az estén – velem együtt.
És nemcsak nálunk tűnik az alkohol a karácsony este elviselését megkönnyítő végső megoldásnak.
„A családi karácsonyt csakis alkohollal lehet kibírni… sok alkohollal. Házi pálinkával kezdünk az apósommal és a szintén cinkostárs férjemmel, aztán pezsgőre váltunk. Így aztán kevésbé húzom fel magam azon, hogy szeretet ünnepén annyira nem figyelünk egymásra az asztalnál, hogy valójában azt sem vennék észre, ha egy papírmasé figurára cserélném magamat. Egyébként kifejlesztettem a karácsonyi burát, ami egy láthatatlan védőréteg a fejem körül és egyszerűen nem engedem be a sok hülyeséget, meg az összes idegesítő rokon hatalmas életbölcsességét” – meséli Ivett.
És az anyós sem csak a mi családunkban citerázik a menye, illetve veje idegszálain.
„Megőrjít, amikor anyósom a csillagszórók meggyújtása közben nekiáll nyaggatni, hogy kezdjem el fényképezni a meghitt pillanatokat. Évek óta lemaradok a gyerekeim öröméről, mert fényképeznem kell, ráadásul ezeket a képeket aztán soha, senki nem nézi meg. Még jó, hogy anyósomék nélkül is karácsonyozunk” – így Gergő.
És vannak szép nagy családok, ahol több kellemetlen figura viselkedése is komoly erőpróbát jelent:
- „Ott a sógorom, aki csak kussol, meg forgatja a szemét, és mindig vigyázni kell, nehogy valamivel megsértsem, ezért inkább nem szólok hozzá. Na, akkor meg azért sérül be.
- Ott a kellemetlenül bebaszcsizott rokon, aki öt milliméterről beszél az arcomba, a borgőzős leheletével.
- Ott vannak a nagymamák, akik elvárják, hogy mindenki viselkedjen normálisan, ami általában kivitelezhetetlen. Aztán próbálják ráncba szedni gyerekeiket és a gyerekeik gyerekeit, pedig inkább nekik is inniuk kellene.
- Ott vannak a gyerekek, akiknek az összes k*va kis ajándékát meg kell nézni, ami egy ideig cuki, aztán már az ötödik gyerek huszadik ajándékánál menj már innen mindenki” – sorolja Anna.
Lényeg a lényeg, valahogy túl kell élni azoknak a rokonoknak a társaságát is, akiktől legszívesebben a falra másznánk, de nyilván mégsem szeretnénk a szeretet ünnepén belenyomni a fejüket a leveses tálba, hanem igyekszünk megőrizni velük szemben a jó modorunkat az utolsó percig. Ebben segíthet a következő pár gondolat.
Évente csak egyszer van karácsony – jó ha már előre elkezded ezt mantrázni magadban. Aztán még az is lehet, hogy idén minden sokkal jobban sikerül, mint tavaly, de egy biztos: ez csak egyetlen este a 365-ből. Azért ez elég jó arány, lehetne sokkal rosszabb is.
Ha ingoványos terepre tévedtek, válts lemezt – minden családban vannak tipikus, érzékeny témák, mint például az aktuális politikai helyzet, a foci, vagy éppen az és nálatok mikor jön már a gyerek, Jucikám, hát ketyeg már a biológiai órád. Amikor ilyen, érzékeny területre siklik a beszélgetés, próbálj gyorsan terelni: mesélj egy jó sztorit, vagy találj ki valami közös játékot, ami eltereli a társaságot veszélyes vizekről.
Kérdezz, ha nem akarod, hogy téged faggassanak – meséltesd a nagyit a kislánykoráról, az anyóst kérdezgesd a fiatal éveiről, arról, hogyan ismerkedett meg az apósoddal, vagy éppen, mondasd el vele megint, milyen huncutságokat csinált a párod kiskorában. Ha azt érzik, ők vannak reflektorfényben, hálásak lesznek neked, így jó eséllyel megúszod a kellemetlen piszkálódást.
Hagyd, hogy a párod kezelje a helyzetet – ha a kellemetlenkedő rokon a párod családtagja, engedd, hogy ő szerelje le, hidd el, neki kínos csak igazán a vállalhatatlanul viselkedő nagybácsi. Engedd, hogy ő szerelje le, és ne gondold, hogy minden macerás helyzetet neked kell megoldanod.
Hordj láthatatlan bukósisakot – mennyire jó is lenne, ha azokat az embereket, akiknek a monológjára nem vagyunk kíváncsiak, egy távirányítóval épp úgy lenémíthatnánk, ahogy egy idegesítő tévéműsort. De addig is, amíg ilyen remek szerkezet nincs a birtokunkban, sajátítsd el a becsukott füllel mosolyogva bólogatás képességét, ahogy Ivett is teszi. Gondold azt, hogy van rajtad egy láthatatlan bukósisak, ami megvéd, az idegesítő hanghullámoktól, akármi van. És ne feledd, a helyzet csak átmeneti – holnap újra jó lesz minden.
