Tudom. Szükséges, mégsem akaródzik. Ahogyan minden elválás, úgy ez is hordoz magában némi szomorúságot. Elköszönni valamitől, amiről tudom, hogy már sosem látom viszont, fájdalmas felismerés.
Ilyenkor mindent búcsúztatok, aminek egy évben benne kellett lennie: rengeteg örömöt, némi bánatot, sok-sok könnycseppet, még több hangos kacajt.
2017-ben többféle munkát is kaptam, ötéves nagylányom megtanult úszni a Szelidi-tóban, lassan hároméves ikreim ősszel bölcsibe ballagtak, én pedig öt év után befejeztem főállású anyaságom. Elbúcsúztattam 2017-tel együtt a 32. születésnapom, a bal alsó bölcsességfogam (idén a másik háromnak is mennie kell). Jubiláltunk a férjemmel: 10 éve szorongattuk egymás kezét, talán idén végre ezt is igazán megünnepelhetjük. Köszöntöttem legalább egy tucat ősz hajszálat – azzal a lendülettel kegyetlenül ki is téptem őket – és két újabb szarkalábat a szemem alatt. Történt, aminek történnie kellett. Ment minden a maga útján, én pedig szaladtam, loholtam, néha bandukoltam, vagy fütyörészve sétálgattam utána.
Nem jó valaminek a végére érni. Ám szomorúságom pillanatnyi csupán. Ugyanis vele együtt érkezik a régi remény, egy új lendület, valaminek a kezdete és egy másik ösvény. Amolyan tiszta lap. Bár a szívem legmélyén mégiscsak tudom, hogy az újév nem jelent többet egy új napnál. Csak egy végtelen regény újabb fejezete vár rám. Nem történik semmi különös, csak lapoztam egyet. Igazán semmi nem egy szilvesztertől függ, mégis olyan jó azt érezni, hogy jöttével oly sok mindent megváltoztathatunk. Erőt és valami igazán különlegeset hordoz magában az újév. Persze csak, ha mi is így szeretnénk.
Én is megtettem saját tétjeim
Most is megfogadtam néhány dolgot (ahogyan az év többi hónapjában is). Már jó előre eldöntöttem, hogy 2018-ban rendszeresen eljárok sportolni. Talán végre a futásra is ráveszem magam. Határozott elképzeléseim vannak arról, hogy 2018-ban hogyan is fogom gatyába rázni a házasságom. Igazán szépen élünk a férjemmel, de 3 gyerek mellett kritikán aluli a kettesben töltött óráink száma. Idén ez másként lesz! 2018-ban végre rendet rakok a pincében, és egy vérvételre is bejelentkezem. Szeretnék sokkal több könyvet olvasni és színházba menni (nem csak gyerekdarabokra). Legyek a srácokkal még türelmesebb, sokkal később kapjak infarktust miattuk, sose felejtsem el, hogy ők mindennél többet jelentenek! Esküszöm, hogy többet foglalkozom majd magammal is: nemcsak akkor mosok hajat, ha már rasztásodni kezd, és muszáj időt szakítanom néha a kozmetikusra is. Szeretnék szép anyukája lenni a gyerekeimnek, és vonzó felesége fess férjemnek. Megérdemlik. Ahogyan én is. 2018-ban nevessünk még többet, szeressük egymást még jobban, legyünk idén is makkegészségesek! Nem vagyok nagyravágyó: azzal is kibékülnék, ha minden maradna úgy, mint 2017-ben. Nem volt rossz év, de hadd menjen!
Kitaláltam, hogy 2017 utolsó napján üzenetet küldünk. 2018-nak vagy valami egész másnak. Valakinek.
Egy idegennek, vagy akárkinek. Palackpostát engedünk öntörvényű útjára, amit teletömködünk mindennel, amit csak szeretnénk átvinni az új évre. Hogy mit rejtettünk a gyerekekkel a mi kis időkapszulánkba mielőtt jó messzire a Dunába hajítottuk?
- az emlékezést: édesapám, Lehoczky János A vizek fohásza című versét, ami igazán alkalomhoz illő.
- Apa lassan 15 éve nem lehet köztünk, de idén sem felejtjük el saját magunkat: ötéves Csipi nagylányunk az egész családot álmodta papírra. Nuli a közelgő, 3. születésnapjáról készített igazán művészi festményt. Mircsi pedig mi másról is rajzolhatott volna egy szürreális alkotást, mint az örök kedvenc 74-es troliról?
- És izgatottan várjuk a jövőt: természetesen az üvegünkbe belegyömöszöltem az e-mail-címem, hogy aki kihalássza üzenetünket, vissza tudjon jelezni nekünk.
Jó, nem egy aranyhal, aki teljesíti hős megtalálója három kívánságát, mégis valami, ami nem hétköznapi. Amolyan szivárványszínű csodadolog, ami ha másra nem is hivatott, mindenképp nagy meglepetés lesz valakinek. Aztán pedig nekünk.
Nem bánom, hogy vége az évnek, bár mégis kicsit szomorú vagyok, hogy ilyen gyorsan itt hagyott bennünket. De tárt karokkal fogadom az újat, amibe jó előre minden szépet beleálmodtam. Azért hiányozni fogsz kedves 2017, ahogyan elődjeire is sokszor gondolok! Sosem feledünk, mindig is a múltunk egy része maradsz. Ezennel lezártnak tekintelek. Minden jót kívánok neked! És te, drága 2018, gyere gyorsan, várunk rád! Most még izgatottan, jó érzésektől bizseregve, minden bizodalmunkkal együtt. Te vagy a régi remény, egy új lendület, valaminek a kezdete és egy másik ösvény. Amolyan tiszta lap. Te vagy a végtelen regényem legújabb fejezete. Lapoztam egyet.
Minden változik. Talán január elsejével semmi sem. A döntést nem az újév hozza magával, hanem mi magunk határozzuk meg. Mi, és az a szeleburdi szerencse. Ez a halovány, mégis hangsúlyos határvonal jelenthet bármit. Vagy akár semmit. Mégis december 31. és január 1. között néhány mikrogramm varázspor hullik ránk. A mi feladatunk, hogy észrevegyük a szemnek láthatatlant: megőrizzük a jót, és változtassunk a rosszon. Kívánom, hogy velem együtt nektek is legyen erőtök és akaratotok szebbé, értékesebbé tenni ezt az évet! Palackpostázzatok ti is 2018 valamelyik napján, és találjátok meg a miénket!
Kalandos, izgalmas, kacskaringós, gondtalan új évet kívánok sikerekkel tarkítva, egészséggel biztosítva és széles mosolyokkal színesítve minden Olvasónknak és az NLCafé munkatársainak! Ja, és persze magamnak is! BÚÉK!
Lehoczky János: A vizek fohásza
Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esõt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely , tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!
