„Azt szeretnénk, hogy a gyerekünk ki tudjon állni magáért, barátkozzon és népszerű legyen. Ilyenkor kicsit engedünk a túlaggódós gyeplőn és meggyőzzük magunkat, hogy most függetlenségre neveljük épp. Szüksége van rá, úgyhogy megtesszük. De közben szörnyen érezzük magunkat. Teljesen meghasonlunk, mert azt akarjuk, hogy kirepüljön a családi fészekből, de közben rettegünk, hogy aztán sosem jön vissza.
Nemrég megengedtem, hogy a fiam átmenjen a szomszéd gyerekhez ottalvós bulira. A következő gondolatok bukkantak fel a fejemben közben:
- A fiam rendben van az első ottalvós buliján.
- Ami tök jó.
- Úgy értem, jól vagyok.
- Szuper jól érzi magát ott, biztos.
- Annyira jó, hogy nélkülem is teljesen jól van. Egész éjjel. 18 órán keresztül.
- Nincs szüksége rám.
- EGYÁLTALÁN nincs szüksége rám.
- Valószínűleg nem is gondol rám.
- Biztos csak a szokásos fiús dolgokat művelik, olvasnak, beszélgetnek, x-boxoznak, kicsit birkóznak, amitől maradandó károsodást szenvednek, játszanak a tűzzel és felgyújtják a házat.
Részlet a Stranger Things című sorozatból – Forrás: iMDb
Á, kicsit sem aggódtam, amiért nincs itthon a gyerekem. Az furcsa lett volna tőlem, ha odaállok a konyhaablakba és sasolom a szomszéd házát. Mondjuk alibiből nekiálltam volna kézzel mosogatni, mert onnan rálátni a kertjükre, és annyit mosogattam volna, mint az elmúlt 38 évemben soha. Na, jó, pontosan ezt tettem. Aztán minden harmadik percben elsétáltam az ablak előtt, amikor már nem maradt semmi mosogatnivaló, csak hogy észrevegyem, ha bármi történik odaát. Teljes hangerőn hagytam a telefonomat, és megszállottan ellenőriztem percenként, hogy van-e térerőm.
Lehet, hogy jó lenne, ha gyúrnék kicsit az elengedésre. Lazítanék a kontrollon. És inkább örülnék neki, hogy van egy szabad estém. Majd egyszer biztos eljutok idáig, addig pedig sétálgatok az ablak előtt és úgy teszek, mintha rendben lenne, félvállról venném, hogy éjszaka máshol alszik. És kicsit szagolgatom a párnáját, mielőtt belezokogok.”
