Biztos minden kisfiú ilyen?
Heni kisfia most hatéves. Sok szempontból olyan, mint bármelyik gyerek: szeret biciklizni, utazni, történeteket hallgatni és kitalálni, szaladgálni, és vicces dolgokat mesélni másoknak. Emellett viszont több nyelven ír és olvas, órákig képes térképeket böngészni vagy távoli bolygók titkait kutatni. Egészen kicsi volt még, amikor kiderült, hogy bizonyos dolgokban sokkal gyorsabban halad, mint a hasonló korú gyerekek.
Heniék így emlékeznek vissza erre az időszakra:
„Ő az első gyerekünk, nem volt összehasonlítási alapunk, milyen ütemben fejlődik egy baba. De hamar rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Egyéves és két hónapos volt, amikor elkezdett beszélni, és rögtön kérdezni is kezdett. A betűk nagyon érdekelték, mindig azt kérdezgette, melyik milyen betű, mi pedig válaszoltunk. Másfél évesen már olvasott, teljesen magától tanulta meg.
Nagyjából kétévesen nagyon szeretett volna már írni, folyamatosan próbálkozott, de a mozgásfejlődése még nem tartott ott, hogy ez menjen. De nem adta fel, csak gyakorolt teljesen önfejlesztő módon, és két hét alatt meg is tanulta.
Nagyon szerette a színeket, ami teljesen természetes kétévesen, de őt az árnyalatok is érdekelték, olyan színeket különböztetett meg, mint natúr, törtfehér, elefántcsont. Utánaolvastunk, mikor kellene tudnia a színeket, és kiderült, hogy jóval későbbi életkorban. És aztán már csak kapkodtuk a fejünket, olyan gyorsan tanult meg mindent. Ahogy képes volt már olvasni, saját magának is tudott információkat szerezni, kinyílt számára a világ, hiszen nem kellett mindig kérdeznie. Bármilyen hihetetlen is, de nem mi tanítottuk.
Állandó élményünk, hogy csodálkozunk: jé, ezt is tudja, azt is tudja… de honnan?
A szokatlanul gyors fejlődésből néha vicces helyzetek is adódtak.
„Mivel nagyon jó a nyelvérzéke, imád új szavakat tanulni, és használja is őket. Talán kétéves sem volt – emlékszik vissza Heni –, amikor sorban álltunk egy boltban a kasszánál, ő a bevásárlókocsi elején ült a gyerekülésben. Állt mögöttünk egy néni és egy bácsi, a néni kedvesen mosolygott rá, hogy milyen aranyos, ő visszamosolygott, és aztán udvariasan, mint egy angol lord, kis sóhajjal azt mondta: »Szép időnk van, nem?« Szegény néni meg sem tudott szólalni, mindenre számított egy totyogóstól, csak erre nem.”
Rugalmatlan ellátórendszer
„Mi nem gondoltuk, hogy ez a gyors fejlődés probléma lehet – meséli Heni. – Aztán eljött az óvodaválasztás ideje, és szembesülnünk kellett vele, hogy mekkora különbség van a mi fiunk és a többi hároméves között. Az óvónők megijedtek attól, hogy egy ennyire más kisfiúval sokszor külön kellene foglalkozni.
A mi fiunk pedig nem szerette a korosztályába tartozó gyerekeket: félt a kiszámíthatatlanságuktól, nem mindig értette, mit miért csinálnak, és közös témájuk sem sok volt. Mostanra ez sokat változott, fejlődött, de ehhez neki több időre volt szüksége, mint egy átlagos gyereknek – miközben már több nyelven írt és olvasott addigra.
Most ott tartunk, hogy kialakítottunk magunknak egy programot, amiről úgy látjuk, hogy jól működik. Több kudarcos próbálkozás után a harmadik óvodában találtuk meg azt, amire a fiunknak szüksége van, de most úgy érezzük, hogy jó helyen van. A félnapos ovi mellett külön foglalkozásokra is hordjuk, amik a mozgásfejlesztését és a társas kapcsolatainak építését szolgálják, mert ezekben plusztámogatásra van szüksége.
Jövőre iskolába megy, most ebben vagyunk nyakig, hogyan oldjuk meg. Iskolák, de tanulócsoportok is elutasítottak már, mert megijedtek attól, hogy hogyan lehet úgy beilleszteni egy közösségbe egy ennyire máshogy gondolkodó gyereket, hogy az mindenkinek jó legyen.
Lehetne magántanuló, de azt a legutolsó lehetőségnek hagyjuk, mert tudjuk, hogy miden gyereknek fontosak a társas kapcsolatok, a miénknek pedig különösen, mert szociálisan éretlen. Elkezdtünk külföldön is nézelődni, és szembesültünk vele, mennyire le vagyunk maradva más országokhoz képest: a skandináv országok, Németország, de még a szomszédos Ausztria oktatási rendszere is sokkal nyitottabb és előrébb jár az integráció területén.
A magyar ellátórendszerrel az a legfőbb baj, hogy a tehetséges gyereket mindenki felfedezni szereti, meg büszkélkedni vele, de amikor kiderül, hogy hosszú, fárasztó munka is jár vele más területeken, azt nem nagyon szeretné vállalni senki.
Ebbe rendszeresen belefutunk: elmaradnak tőlünk az emberek, akik az elején lelkesen támogattak.”
Szervezés, szervezés, szervezés
A napi teendők minden gyerekes családban alapos átgondolást igényelnek, de egy tehetséges gyerek nevelésénél ez is hatványozódik.
„Muszáj megszervezni, hogy minden beleférjen – mondja Heni. – Óvoda, délutáni programok, fejlesztések, munka. Ez persze megvan más családoknál is, de a mi fiunknak több pluszprogramra van szüksége, hogy később egyszerűbb legyen az élete. Járunk HRG-úszásra és mozgásfejlesztésre.
Mindent kipróbálunk, amiről azt mondják, hogy jó lehet, mert konkrétan senki nem tudja a tehetséggondozó szakemberek közül, merre induljunk. Ezért minden lehetőséget igyekszünk megragadni, aztán vagy bejön, vagy nem.
Nincs már olyan könyv vagy honlap, amit ne olvastunk volna tehetséggondozás témájában, és keressük a kapcsolatot más, hasonló helyzetben lévő családokkal is, hogy egymást is segítsük ötletekkel, tapasztalatokkal.
Egykeresős család vagyunk. A férjem van a gyerekkel, én dolgozom. Tudom, hogy ez nem szokványos, de kettőnk közül a férjem az, aki maximálisan tudja támogatni a fiunkat az érdeklődésének megfelelően. Képes volt megtanulni vele oroszul, megtanulta az összes bolygót… nekünk is folyamatosan fejlődnünk kell, nem maradhatunk le a gyerek mögött, hiszen ő ugyanúgy kérdez, mint bármelyik kisfiú, és választ is vár a kérdéseire. És ez sokszor nem egyszerű, mert néha nagyon gyorsan kell váltanunk: a tizenhatos szorzótábla után a térképekre, aztán csillagászat, majd nyelvészet, esetleg ez mind egyszerre.
Most még nagyjából lépést tudunk vele tartani, de nem tudom, mi lesz később. Mentort, segítőt kerestünk már sokszor, de nem nagyon lehet embert találni.
Próbálkoztunk például egyszer egy matematikatanárral, mikor a fiunk négyéves volt: a matektudása akkor volt egy ötödikes gyerek szintjén, imádja a matematikát. A tanár azt gondolta, hogy leülnek, és problémákat oldanak meg együtt. De egy négyéves kisfiút nem lehet csak úgy leültetni órákra: a mi fiunk érdeklődő volt ugyan, de közben néha futott pár kört, elkalandozott, és a tanár nem tudott ezzel mit kezdeni.
Azok a pedagógusok viszont, akik értik a kisgyerekek működését, nem rendelkeznek annyi tárgyi tudással, amit egy ilyen gyerek igényelne.
Egy óvónő napocskát akar rajzoltatni, a mi fiunk pedig galaxisok nevét fújja fejből. Nem nagyon vannak olyan emberek, akik elég türelmesek, megvan a megfelelően szétágazó tudásuk, nyitott szívvel fordulnának egy ilyen gyerek felé, és közben nem kérnek el vagyonokat egy-egy óráért. Nem kis professzort szeretnénk nevelni a fiunkból, nekünk fontos, hogy gyerek maradhasson, csak közben kapjon választ a kérdéseire is.”
Elveszett tehetségek
Heni rámutat egy olyan problémára is, amibe sokan talán bele sem gondolnak.
„Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy tudjuk a fiunkat támogatni. De ez kétemberes projekt, és így sem egyszerű.
Egy vidéken élő, egyszülős családban az ilyen gyerekeknek esélyük sincs, hogy a képességeikhez mérten fejlődhessenek, illetve, hogy megkapják azt a plusztámogatást, amire a lemaradásaik kompenzálásához szükségük lenne. Sok különleges gyerek vész el így, vagy válik szorongó, problémás kamasszá.
És a sok elutasítás, keresgélés, kudarc is le tudja lombozni az embert. Azért is jó, hogy ketten vagyunk a férjemmel, mert ha az egyikünk kétségbeesik vagy elcsügged, a másik tovább tudja lökni, támaszt tud nyújtani. Sok kritikát is kapunk, és nemcsak idegenektől, de akár családon belül is, hogy a gyereket mi idomítjuk, mi tömtük tele a fejét mindenfélével, ami nem neki való, és ettől lett ilyen furcsa. Ezen nagyon nehéz érzelmileg túllépni.
Nem szoktunk azon gondolkozni, milyen lenne, ha másmilyen gyerekünk lenne. Ez van, ő a mi fiunk, és ez a mi családunk, minden szépségével és problémájával együtt. Szerencsére vannak olyan emberek, szakemberek, akik mellettünk állnak, és szívükön viselik a mi fiunkhoz hasonló különleges gyerekek sorsát. Nézzünk szembe vele: egyre több az ilyen gyerek, ideje lenne felismerni, hogy ez a jövőnk, és nem szabad hátat fordítani neki. Ezek a gyerekek a sok kihívás mellett hihetetlen nagy lehetőséget is jelentenek a társadalomnak, nagyon jó lenne, ha ezt felismernénk.”
