Olyan cuki kisgyerek volt, aztán egyszer csak nagy lakli kamasz lesz belőle, aki visszabeszél, ajtót csapkod, nemet mond, és lázad a szülei ellen. Nagy csalódást, sőt veszteséget él át ilyenkor a legtöbb szülő, hiszen el kell gyászolnia a gyereke kisgyerekkorát, ami soha nem jön vissza már. Ezzel nincs is probléma, természetes érzés, ha gyászolsz, de ha beleragadsz ebbe, és neheztelsz a gyerekre, sőt elutasítod, amiért kamaszodik, akkor egy életen át megmérgezheted a kapcsolatotokat.
A kamaszodás sértés a szülőnek
Dr. Carl Pickhardt pszichológus a páciensei között gyakran találkozik olyan szülőkkel, akik a kamaszodás folyamatát személyes sértésnek veszik, ezzel teszik tönkre az amúgy is sérülékeny kapcsolatot a gyerekükkel. Pedig a gyerekek ilyenkor a lázadással nem a szülőket támadják, csupán azt üzenik, hogy már nem gyerekek, nem függenek a szülőktől, és nem akarják, hogy gyerekként kezeljék őket.
Nem a szülőket, hanem a gyerekkorukat utasítják el, ezért nem fogják meg a kezüket az utcán, húzódnak el a pusziktól és ölelésektől, és töltenek szívesebben időt a barátaikkal.
Nem azért mert nem szeretik a szüleiket, hanem mert el kell szakadniuk a gyerekkoruktól.
A szülőknek ilyenkor nem kell megsértődniük, sőt sokkal fontosabb feladatuk van: új utakat kell találniuk a kamaszodó gyerekükhöz, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot.
Képünk illusztráció (Forrás: Unsplash/Ant Rozetsky)
A szakember is jól tudja, hogy nem olyan egyszerű ez a helyzet a valóságban: a kamaszodás olykor drasztikus változás, amire nem lehet teljes mértékben felkészülni lélekben szülőként, ugyanis teljesen kiszámíthatatlan és ismeretlen terepre érkezünk. De azt javasolja, hogy a következő változásokat tartsuk szem előtt, és igyekezzünk minél gyorsabban alkalmazkodni és elfogadni őket, ha békés együttélésre vágyunk a kamaszunkkal:
- kevésbé érzékeny, énközpontú lesz;
- többet vitatkozik;
- kevésbé mutatja ki a szeretetét, zárkózott lesz;
- hálátlanná válik;
- kevésbé előzékeny, ellenálló lesz;
- hangulatingadozásai lesznek;
- kritizálja a szüleit;
- eltávolodik a családjától, nem kommunikál;
- nem működik együtt a szüleivel;
- halogatni kezd;
- rendetlenné válik;
- nem képes koncentrálni;
- a barátai jobban érdeklik, mint a családja.
„Olyan jó gyerek voltál, mi történt veled?”
A fent említett változások (és még sok másik) összeadódva aztán oda vezethetnek, hogy a szülők elárulva érzik magukat, és azt látják, hogy elvesztették a gyereküket, ami valódi gyászt eredményezhet.
Ilyenkor a szülők elutasítják a gyerek kamaszodását, kritizálni és hibáztatni kezdik azért, ami egy természetes és szükséges fejlődési szakasz az életében. A gyerek pedig ebben a rendkívül labilis lelki helyzetben nem kap támogatást és elfogadást a szüleitől.
Ha pedig beleragadnak a hibáztatásba, a szülők akár egy életre is megmérgezhetik a gyerekükkel a kapcsolatot, mert egyre messzebb taszítják maguktól a gyereket. A kamasz joggal kérdezhetné, hogy „Olyan jó szülők voltatok, mi történt veletek?”.
A szakember véleménye szerint az a legjobb megoldás, ha a szülők tudatosítják magukban, hogy a kamaszkor nem döntés kérdése, ezért senkinek sem a hibája, hanem egy olyan fejlődési szakasz, amire szükség van a felnőtté váláshoz. Mivel mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell okosabbnak és tudatosabbnak lenni, az elvárásainkat a változásokhoz igazítani, és új szabályrendszert létrehozni lehetőleg úgy, hogy az a kamasznak is jó legyen.
Az elutasítás ugyanis csak sérülést okozhat, elidegeníti egymástól a szülőket és kamaszokat. Helyette inkább el kell gyászolni a gyerekkort és örülni annak, mennyi örömet szerzett az évek során. Majd izgalommal várni, milyen felnőtt ember válik a gyerekünkből, sértődés, neheztelés és hibáztatás nélkül.
