2017-ben több mint 19 ezer kiskorú eltűnését jelentették be Magyarországon. Ha valakit a rendőrség tíz nap leforgása alatt sem talál meg, és nem megy haza önként sem ennyi idő alatt, akkor másnaptól nyomtalanul eltűnt személynek számít. Szerencsére az eltűnt gyerekek 95 százaléka egy hónapon belül előkerül, de még így is 100–200 gyerek tűnik el nyomtalanul évente. Az eltűntek számát jelentősen növelik azok a gyerekek, akik valamilyen gyereknevelő intézetből évente akár hússzor, harmincszor is megszöknek – az eltűnt gyerekek többsége egyébként nem is családból, hanem állami intézményből szökik meg.
A szülőknek természetesen mindig hatalmas ijedség, amikor a gyerekük nem érkezik haza a megbeszélt időpontban, vagy amikor egy vita után bevágja maga után az ajtót, és kikapcsolja a mobiltelefonját. De a mostani szülők is voltak gyerekek, és akadtak közöttük olyanok, akik bizony valamilyen, szerintük elképesztően fontos dolog miatt megszöktek otthonról.
„Nem lett különösebb balhé belőle, még a rendőrséget sem értesítették”
Mátyás 30 éve, amikor 15 éves volt, megbeszélte a barátaival, hogy másnap reggel leutaznak Szegedre a Szegedi Ifjúsági Napokra, úgy hallották ugyanis az egyikük bátyjától, hogy rengeteg a csinos lány a fesztiválon, akik nagyon odavannak a pesti gimnazistákért. Meg is beszélték, hogy másnap reggel találkoznak a pályaudvaron, mindenki hoz magával annyi zsebpénzt, amennyit csak tud, hálózsákot, és ha van otthon sátor, akkor azt is.
„Nem tudom, mit képzeltem, de azt gondoltam, este bejelentem, hogy elutazom a haverokkal Szegedre egy fesztiválra, amit Ifjúsági Napoknak hívnak, és apám alám tesz mindent, pénzt, paripát, fegyvert. Hát nem így történt!” Az apja csak annyit kérdezett, hogy normális-e, és ezzel a vitát lezárta. Adott ötszáz forintot másnapra a strandra, majd mindenki ment a dolgára. Mátyás reggel mégis ott volt a megbeszélt helyen, ahova a csapat több mint a fele meg is érkezett (a többiek inkább úgy döntöttek, hallgatnak a szülői szóra, és otthon maradnak). A fiúk felültek a vonatra, lementek Szegedre, és belevetették magukat a bulizásba.
Képünk illusztráció (Fotó: Urbán Tamás / Fortepan)
Nem minden úgy alakult, ahogy elképzelték, ugyanis a pesti vagányokról álmodozó szegedi lányok csapata valahogy elkerülte őket, de így is nagyon jól érezték magukat. Sétáltak a Tisza-parton, söröztek, fürödtek a folyóban, estére pedig koncertnézést terveztek.
Egyáltalán nem voltunk idegesek, hogy mi lehet otthon. Abban biztosak voltunk, hogy estig nem keresnek majd minket, hiszen azt sem tudják még, hogy nem megyünk haza. Volt valami jó a mobiltelefon nélküli életben!
Este, koncert után sem értek rá aggódni, mert megártott nekik a sör, így volt, aki rosszul lett, és azzal is rendesen forgott a világ, aki szerényebben ivott. Reggel viszont arra ébredtek, hogy az egyik osztálytársuk apja húzza fel a sátor cipzárját, és felszólít mindenkit, hogy pakoljanak össze, mert azonnal indulnak haza – egy nap lett a tervezett háromból. A szülők este kilenc körül kezdtek aggódni, az otthon maradt gyerekek pedig hamar elárulták, hol vannak a többiek, de különben is gyorsan rájöttek volna, hiszen előző este mindnyájan elkéredzkedtek otthonról, csak senkit nem engedtek el. „Nem lett különösebb balhé belőle, még a rendőrséget sem értesítették. Talán kaptunk valami büntetést, de nem emlékszem. Az én gyerekem telefonján mindenesetre nyomkövető van telepítve, és nagyon ajánlom neki, hogy eszébe se jusson ilyen hülyeség, mint nekem!”
„Nem akartam én elmenni otthonról”
Kata 14 volt, amikor megszökött a barátjával, de egy hosszú hét után inkább hazament. „Nem akartam én elmenni otthonról, csak kicsit többet szerettem volna együtt lenni a szerelmemmel. A szüleink viszont mindennap este nyolcra hazarendeltek minket, engem is, a fiút is.” Katáék ezért először azt találták ki, hogy este rendesen lefekszenek, mintha aludni mennének, majd mind a ketten kimásznak az ablakon, és sétálgatnak hajnalig.
Nyáron nem is volt gond az ablakkal, mert éjjel is nyitva volt, de késő ősszel már csinálni kellett vele valamit, ezért egy madzaggal behúzták kívülről, aztán rögzítették a zsineget. Párszor sikerült is a tervük, pirkadatig andalogtak a Margit-szigeten, de egyszer Katánál elszakadt az ablakbehúzó madzag, és az ablak kinyílt. A szülők azonnal rájöttek, mi folyik a hátuk mögött, és hajnalban felkapcsolt villanyokkal várták haza a lányukat.
Alig mertem felmenni a lépcsőn, annyira féltem tőle, hogy mit fogok kapni. Apám közölte is, hogy egy egész hónapig nem mehetek sehova, a fiúval pedig soha többet nem találkozhatok, és örüljek, hogy nem jelenti fel a rendőrségen.
Fotó: Fortepan
Másnap tanítás után azonban természetesen találkozott a szerelmespár, és elhatározták, hogy soha többet nem mennek haza: abbahagyják az iskolát, és titokban élnek majd a 18. születésnapjukig a fiú nővérénél Miskolcon. „Nem állítom, hogy örömmel fogadott minket a nővére az 50 négyzetméteres panelban. Este már azt is tudtuk, hogy a szüleink a rendőrséggel kerestetnek minket, szóval muszáj lesz visszajönnünk Pestre, és befejezni az iskolát.” Pár napig még maradtak, aztán felültek a vonatra, és hazamentek.
Addigra minden szülő kicsit lecsillapodott, nem volt már szó sem szobafogságról, sem egymástól való eltiltásról – a rendőrségre viszont be kellett menniük, mert kiadott körözés volt ellenük. A nyomozónő, akihez kerültek, hosszú hegyi beszédet tartott nekik arról, hogy mások milyen hálásak lennének, ha ilyen jó családjuk lenne, és hogy neki reggel a kútról kellett vizet hoznia a mosdáshoz, ezért nem ért rá fiúkkal foglalkozni, aztán kitalálta, hogy minden második péntek délután a kapitányságon kell jelentkezniük. „Párszor meg is jelentünk, de aztán egy veszekedés miatt vége lett a hatalmas szerelemnek, és egyikünk sem ment többet. Nem kerestek a rendőrségtől sem.”
„Apám soha nem engedett volna el, gyűlölte a rockzenét”
Olivér 15 éves korában gondolta úgy, hogy muszáj Bécsben is megnéznie a Guns N’ Roses-t. Az összegyűjtött zsebpénze pont elég volt arra, hogy egy pesti irodában megvegye a belépőjegyet, és befizessen egy csoportos buszútra – a járat hajnalban indult, megállt az osztrák szupermarketeknél, hogy bevásároljanak az utasok, majd este odavitte őket a stadionhoz.
Apám soha nem engedett volna el, gyűlölte a rockzenét, a hosszú hajú, szűk farmeres zenészeket.
Én persze lázadó voltam, megnövesztettem a hajam, olyan szűkre varrattam anyámmal a farmerom, hogy alig tudtam felrángatni magamra, és folyamatosan azért aggódtam, hogy ki ne szakadjon, amikor leülök.”
A Guns N’ Roses riói koncertje 1992-ben (Fotó: Ke.Mazur / WireImage)
A koncertlátogatás igényelt egy kis szervezést: először is meg kellett szerezni az útlevelet, amit egy zárható fémkazettában tartottak a szülők némi készpénz és a többi irat mellett. A kulcsot valamelyik szülő kulcscsomójáról vette le Olivér egy hajnalon, majd miután eldugta az útlevelet, gyorsan visszarakta a többi közé. Aztán muszáj volt költőpénzt is váltani az útra – ehhez a fiú először egy ismeretlen, de szimpatikus középkorú nőt szólított le az utcán, de neki nem tetszett az ötlet, és mivel Olivér nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy miért is szeretne ötezer forintért schillinget vásárolni, nem is segített neki. A harmadik próbálkozásra azonban egy egyetemista megszánta, és beváltotta a forintjait.
A koncertbuszon már csak attól kellett tartani, hogy a határon esetleg megkérdezik, kivel utazik kiskorúként, de ilyen nem történt, az útlevélellenőrzés után szó nélkül továbbengedték. A koncert jól sikerült, a busz pedig hajnali négy körül visszaért Budapestre. Olivér szülei sejtették, hogy valamilyen zenekart nézett meg, de az végül nem derült ki, hogy Bécsben – ezt csak a harmincadik születésnapján árulta el nekik, és akkor már elég viccesnek találta az egész család a dolgot, különösen a korabeli fotókkal együtt.
Veletek is előfordult hasonló eset kamaszkorotokban?
