Christian Czerwinski két kislány apja, aki a második gyerek születésénél önhibáján kívül nem támogató, hanem inkább akadályozó szerepet játszott a szülőszobán.
„Alaposan elbénáztam a második lányom születését. Volt kilenc hónapom rá, hogy a legapróbb részletekig eltervezzek mindent, mégis sikerült elrontanom a dolgokat. Sebaj, majd ha 18 éves lesz, már el lehet mesélni vicces történetként családi ebédeken. Vagy mondjuk 80 éves korában. Addigra talán már tényleg mókás lesz.
Amikor a feleségem terhes lett a második lányunkkal, profin kezeltem a dolgot. Mint egy harcedzett veterán. A nagyobbik lányunk, Libby akkor volt 16 hónapos, még pelenkáztunk, és szombat reggelente minimum 11 darab Peppa malac részt néztünk meg vele. Gondoltam, engem már nem érhet meglepetés. A feleségemet, Erint császármetszésre jegyezték elő április 16. hétfőre, ezért még előtte szombaton egy szép családi vacsorát akartunk csapni. Aznap éjjel Erin rosszul lett, hasfájásra panaszkodott, hányt. Ha egy terhes nő hányni kezd, akkor be kell menni a kórházba – így is tettünk. Erint azonnal bevitték a szülészetre, engem pedig hazaküldött a nagylányunkkal, hogy majd felhív, ha kiderül valamilyen új információ.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Pár órával később hívott, hogy menjek érte, mert minden rendben van, és majd csak hétfőn szül. Aznap éjjel az én hasam is elkezdett fájni, de a feleségem csak legyintett rá, mert tudja rólam, hogy hipochonder vagyok. A helyzet azonban nem változott másnap sem, így hétfőn a szülésre teljesen legyengülve, rendetlenkedő gyomorral érkeztem.
Amíg az orvosra vártunk, kértem egy pohár narancslevet a nővérkétől. Tíz perc múlva elszürkült az arcom, félrelöktem az orvost, és rohantam a mosdóba hányni. Aztán négyszer meg is ismételtem ezt a fantasztikus mutatványt.
Amikor végül betolták a feleségemet a műtétre, odaadta a jegygyűrűjét, hogy vigyázzak rá a császármetszés közben. Jól be is tettem az ingem zsebébe. Nagy hiba volt.
A következő órában, amíg a feleségem mellett ültem az operáció közben, próbáltam összeszedni magam, és alig vártam, hogy a kezembe adják a lányomat – csakhogy menet közben valahogy eltűnt a jegygyűrű. Három óra múlva már térden mászva köröztem a kórházban, részben azért, mert annyira kerestem a gyűrűt, részben meg azért, mert nem bírtam megállni a lábamon a hasfájástól. Utólag csodálkozom is, hogy nem hívták rám a rendőrséget, akkora felfordulást csináltam. Végül aztán beismertem a kudarcot, és visszamentem a feleségem szobájába, ahol Erin hosszan ecsetelte, milyen jegygyűrűt kér a régi helyett – majd látva a riadt arcomat, hogy én ehhez csóró vagyok, közölte: „Jó lesz az is, amit kiejtettél a zsebedből, itt van az ágyam mellett.”
