Vasárnap délelőtt talán kéttucatnyi óvodás gyerek játszott a játszótéren. A szülők vagy a gyerekekkel voltak elfoglalva, vagy kihasználták a novemberi napsütést, és az arcukat süttették. Ekkor azonban megjelent egy anya a fiával, és amikor a kisfiú páros lábbal beleugrott egy pocsolyába, az anyánál elszakadt a cérna.
„Nem a gumicsizma van rajtad, te szerencsétlen” – ordította a gyereknek, majd két kézzel megrázta a kisfiút a vállainál fogva, végül pedig lekevert neki egy pofont is. A játszótéren egy pillanatig döbbent csend volt, majd egy apuka odakiabált, hogy mégis mit képzel a kedves szülőtárs, mire két libikókázó kisfiú felnevetett, és többször elismételte a szülőtárs szót. A gyerekek játszottak tovább, pár szülő kicsit méltatlankodott, de volt, aki megjegyezte, hogy ő is ugyanezt tenné, ha ilyen rossz lenne a gyereke.
Az eset kapcsán megkérdeztünk két hétévest és két kamaszt, mit gondolnak a gyerekbántalmazásról.
Bodza (hétéves)
A pofont nagyon csúnyának találja – ő még soha nem kapott, de már látott olyat, amikor egy kislányt megpofozott az anyukája az uszodában. Szerinte ő nagyon sírna, ha kapna egyet az arcára, és még az is lehet, hogy elszökne otthonról. Azt mondja, nem szokták verni a szülei, de az anyukája már többször ütött a kezére, a nagymamája pedig a fenekére. Úgy érzi, hogy amikor az anyukája megütötte, akkor megérdemelte, mert rossz volt, de az nem volt igazi verés, csak egy ütés. „Az egyik nemrég történt. Gyertyák égtek az asztalon, és anyu megkért, hogy ne piszkáljam őket, de én nagyon szeretek a megolvadt gyertyával játszani. Aztán a gyertyatartó felborult, és tiszta viasz lett az asztalterítő, én pedig nagyon megijedtem, hogy felgyullad. Szerintem anyu is, mert odaszaladt, és a kezemre csapott, aztán kiabált. Nem fájt, de sírtam.” Bodza úgy gondolja, hogy a jogos kézre ütés még nem bántalmazás, csak a nevelés része. Mivel ritkán fordul elő, nem is fáj igazán, és látszik, hogy az anyukája sem örül neki, ezért nem olyan komoly dolog. Ha lesz egy gyereke, és rosszat csinál majd, ő is rá fog csapni a kezére – így kell nevelni. „A bántalmazás, az az, amikor valakit nagyon megver az apukája, mondjuk nadrágszíjjal, mint régen. Azt nem szabad csinálni!”
Kíra (hétéves)
Egyetlenegyszer kapott egy pofont az apukájától, amikor elütötte az autó. A pofonra magára nem is emlékszik, csak arra, hogy hiába kiabál utána az apja, hogy álljon meg, ő átfut az úttesten, és a jobb csípőjénél elüti egy autó. Az autós dudált, majd odarohant hozzá, hogy jól van-e, utána sírva fakadt, és remegett a keze, alig tudott visszaülni az autóba. „Én is nagyon megijedtem, a térdemre estem, mindkét térdem tiszta vér volt, és elkezdtem szaladni, amikor apu utolért, és elkapott. Akkor kaptam egy pofont, mire a sofőr odakiabált, hogy ne bántson. Szerintem nem volt nagy pofon. Később beszéltünk erről is, hogy apunak nem lett volna szabad megütnie engem, és bocsánatot kért. Én is bocsánatot kértem, és sírtunk is, az már jó volt.” Kíra szerint egyáltalán nem szabad megütni a gyerekeket. Először is sokkal kisebbek a felnőtteknél, akik jóval erősebbek náluk. Akár még az is előfordulhat, hogy akkorát kapnak véletlenül, hogy a fal adja a másikat, az pedig nagyon veszélyes. Senkinek nem szabad verekednie egymással, a rendőrség bünteti azt is, ha két felnőtt összeverekszik, akkor a felnőttek pláne nem verhetik meg a gyerekeket.
Zalán (13 éves)
„Apám bántalmazott engem is és anyut is, ezért váltak el. Anyut gyakrabban verte, mint engem, én csak akkor kaptam, ha szerinte rossz voltam, vagy nem olyan gyorsan tanultam meg mondjuk cipőt kötni, mint ahogy ő elképzelte.” Pontosan ezért Zalán nemcsak a gyerekbántalmazást, de bármilyen családon belüli erőszakot elítél: úgy gondolja, hogy a legkisebb agresszió is megengedhetetlen családon belül, nem csak a fizikális. Az osztályfőnöki órán, amikor a gyerekbántalmazás volt a téma, egyedül ő képviselte azt az álláspontot, hogy a szülők soha nem üthetik meg a gyerekeiket, és a kiabálás is csak akkor megengedett, ha közvetlen veszélyelhárításról van szó. Mások úgy vélték, hogy egy-két fenékre csapás senkinek nem árthat, és hogy nevelő hatása van, ha megfelelő időben adják. A legmegdöbbentőbb az volt a fiúnak, hogy a gyerekek többsége nem is tud róla, hogy Magyarországon is törvénybe ütközik megütni a gyerekeket. „Svédországban nem ütik meg a szülők a gyerekeiket. Hetven éve ugyanúgy szokás volt ott is a gyerekek verése, mint Magyarországon, mégis képesek voltak leszokni róla, és nem csak azért, mert a rendőrség bünteti. Kicsi voltam még, amikor anyuék elváltak, de még mindig emlékszem a balhékra. Örülök neki, hogy apám azóta nem kíváncsi rám.”
Barni (17 éves)
Barnit soha nem ütötték meg a szülei, de tisztában van vele, hogy alig akad hasonlóan szerencsés osztálytársa. Mióta egy úszóversenyen látta, hogy az egyik versenyzőtársát megverte az apja, amiért nem sikerült nyernie, nagyon foglalkoztatja a téma: rengeteg filmet nézett meg a gyerekbántalmazással kapcsolatban, elolvasta a törvényeket, érdeklődik a gyerek- és családvédelem iránt is. Harcos gyerekbántalmazás elleni aktivistaként a gimnáziumban, ahol tavalyig tanult, minden évben tartottak előadásokat a többi osztálynak, de mióta Németországban él, ez nem téma, ott ugyanis tényleg nem verik a szülők a gyerekeiket. „Nagyon érdekes a német társadalom. Bár a szülők nem ütik meg a gyerekeiket, mégis elég szigorúak. És ami a legfurcsább, hogy az utcán mindenki felhatalmazottnak érzi magát arra, hogy más gyerekét nevelje. Szólnak a hangos kiabálásért, de beszólnak a felnőttek a szülőknek is, ha szerintük a gyerekük nem úgy viselkedik, ahogy kéne neki. Viszont a gyerekbántalmazásról nem beszélnek mellé úgy, mint a magyarok. Mindenki tudja, hogy a legkisebb pofon is tilos, és hogy nem létezik olyan, hogy nevelő jellegű ütés, meg hogy valakit az tett emberré, hogy verte az apja. Szerintem a magyarok annyira hisznek a felsőbb hatalomban és az erőszakban, hogy még száz év múlva is verik majd a gyerekeiket.”