2020. Január 03.

Van egyáltalán bármi értelme házi feladatot adni a gyerekeknek?

Ha mindenki utálja, miért erőltetjük? Még a tanár szerint sincs értelme a házi feladatnak.

Kerényi Kata

A két klasszikus kérdés, amit évtizedek óta minden szülő feltesz a gyereknek, mikor az belép az ajtón, és ledobja a táskáját: „Mi volt ma az iskolában?” és „Van házid?” A házi feladat kitörölhetetlenül beleivódott a magyar oktatásba. Nézetek jöhetnek-mehetnek, és teljesen mindegy, hogy a gyerekek mennyi időt töltenek a suliban, megírandó lecke és otthoni tanulnivaló majdnem mindig van. Sokszor nem is kevés.

Ennyit a szabadidőről!

A rendszeres gyakorlás persze fontos, de az kész rejtély, miért gondolja még mindig úgy sok tanár, hogy ha a gyerek ugyanazt és ugyanúgy ismételgeti az iskolában és otthon is, attól jobban fogja tudni a tananyagot. Hogy jobban fogja unni, az persze egészen biztos – nem is nagyon lehet olyasmit hallani a gyerekek szájából, hogy „De jó, van egy csomó leckém, amit megcsinálhatok!” Mindeközben a tanárok közül sem fog tapsikolni örömében senki, hogy óraszámra ellenőrizheti a diákok otthon elkészített munkáit, és mégis: valahogy a házi feladat annyira bebetonozott része az oktatásnak, hogy hiába utálja mindenki, csak nagyon lassan tudjuk elengedni.

Forrás: Fortepan

Dóra, akinek a fia most hatodikos, azt mondja: ő bizony volt, hogy megcsinálta a gyerek leckéjét, de erre nyomós oka volt. „A gyerekünk legalább olyan elfoglalt, mint mi. Napközben iskola, délután edzés, a hétvégén pedig szeretnék belőle én is egy kicsit, ha ez önző dolog is. Mégiscsak az én fiam! Ahhoz, hogy minden beleférjen, muszáj rangsorolni, mi mennyire fontos, és a házi feladat megírása általában valahol a lista alján végzi.

Amikor este ott tartunk, hogy jaj, még ez is van, előfordulhat, hogy leülök a gyerek mellé, és mondom, mit hogyan csináljon, hogy hamar készen legyen.

Őszintén: nem érdekel, hogy mit tanul belőle. Az iskolában tölti a nap nagy részét, ott kell megtanulnia az anyagot. Az otthon töltött idő másra való. És ezt szívesen elmondom bármelyik tanárnak is, aki szólni mer azért, mert hiányos a fiam leckéje, vagy mert látszik rajta, hogy nem ő oldotta meg önállóan a feladatokat.”

A tanár szerint is fölösleges

Csaba történelmet és földrajzot tanít egy budapesti iskolában. Egyike azoknak a tanároknak, akik nem szoktak házi feladatot adni a gyerekeknek. Csaba azt vallja, hogy tanulni sokféleképpen lehet, és az, hogy a hétköznapi élet szabályainak elsajátítására is legyen idő, legalább olyan fontos, mint az, hogy valaki haladjon az iskolában. „Sok olyan feladat van, ami a családi élethez kapcsolódik. Ezeket is be kell gyakorolni, mert ha valaki csak magol, és elszigetelődik a közösségétől, akkor hiába lesznek jó jegyei, mégsem lesz sikeres felnőtt – mondja. – A saját érdeklődésnek megfelelő tanulásnak is kell valahol teret adni, elméletileg erre való a szabadidő.

Ha az iskola ezt is elveszi az otthoni feladatokkal, mikor lesz ideje a gyereknek megismerni a világot, amiben él, és hogyan lesz önismerete?

A feladatmegoldás az iskolához tartozik, jó lenne, ha ez fizikailag is megmutatkozna, és a tananyag nem kúszna be az otthonokba. Azokban az esetekben, amikor a gyerekek a délutánjaikat is az iskolában töltik, nem indokolható, hogy miért nem volt elég hat-hét-nyolc óra ott mindenre.”

Forrás: Fortepan

Csaba tehát nem ad házi feladatot a diákjainak, inkább arra buzdítja őket, hogy az iskolában is mutassanak meg többet a személyes érdeklődésükből. Ha behoznak valamit, amin otthon dolgoztak, mindig igyekszik megerősíteni, hogy értékesnek tartja az erőfeszítést, még ha az adott dolog nem is kapcsolódik szorosan a tananyaghoz. De az is előfordul időnként, hogy maga a gyerek kér házi feladatot, mert úgy érzi, valamit még gyakorolnia kell. „Ilyenkor persze, hogy adok leckét, de ez egy teljesen más helyzet, mert nem az én kérésem, hogy a diák otthon is dolgozzon az iskolai anyagon, hanem az ő saját igénye. Az így kiadott feladatokat nem is kérem számon, hiszen nem kötelezőek. És számonkérés nélkül is van, hogy szívesen megmutatják, hogy haladnak.”

Sokat segíthet a tanároknak az is, ha megpróbálnak visszagondolni, ők hogyan álltak hozzá gyerekként a házi feladat kérdéséhez. Alig várták, hogy hazaérjenek, és nekiülhessenek feladatlapokat töltögetni? Nem valószínű! „Én sosem csináltam meg gyerekkoromban a házi feladatot” – vallja be Csaba.

Szorgalmas és jó tanuló voltam, fontosnak tartottam az iskolát, de az otthoni leckét teljesen feleslegesnek éreztem, nem hittem benne, hogy többet fogok tudni, ha megcsinálom.

„A legszebb az volt az egészben, hogy sokszor ki sem derült, mert a tanárok nem ellenőrizték le. Nem volt rá idő, haladni kellett az anyaggal. Aki megcsinálta, az ilyenkor jogosan érezhette, hogy becsapták, mert hiába dolgozott. Azt hiszem, a legtöbb tanár ma már csak azért ad házi feladatot, mert azt tanulta az egyetemen, hogy ez az óra menetének szerves része. De kíváncsi lennék, hányan vannak, akik valóban hasznosnak is gondolják.”

Létezik olyan házi feladat is, ami nem fáj

Ha már muszáj házit adni, azt lehet úgy is csinálni, hogy hasznos és élvezhető legyen. Az, hogy pontosan mit ad fel otthoni leckének egy tanár, csak rajta múlik. Ha valaki elég bátor, és ki mer lépni a munkafüzetek és feladatlapok kényelmes, de egysíkú világából, hirtelen rengeteg lehetőséget találhat. Miért ne lehetne például az történelem házi, hogy kérdezzen meg a gyerek egy idősebb családtagot vagy ismerőst, hogy az ő gyerekkorában milyen volt az élet? Bármilyen művészeti tárgyból jó feladat lehet, hogy amíg hazaér az iskolából, fotózzon le mindent, ami szerinte műalkotás, a szobroktól a graffitiken át a boltban formába rendezett üdítős flakonokig. Utána lehet nézni, hogy ki milyen nevű utcában lakik, és pontosan miről is nevezték el azt az utcát – és a sor a végtelenségig folytatható, a lényeg, hogy sokféle nézőpontból lehet ugyanazt a dolgot megközelíteni.

Forrás: Fortepan

Egy írországi általános iskola nemrég különös kísérletbe fogott. A Gaelscoil Mhíchíl Uí Choileáin nevű intézmény az év utolsó hónapjára meghirdette a jó cselekedetek hónapját. Ennek keretében újfajta házi feladatot kaptak a gyerekek: minden egyes hétköznap délután valami apróságot kellett tenniük másokért. Hétfőnként egy idős emberrel kellett beszélgetniük. Keddenként az volt a feladat, hogy kérés nélkül segítsenek egy családtagjuknak a napi teendőiben. Szerdánként bármit csinálhattak, ami mások javát szolgálja, csütörtökönként pedig a saját mentális és érzelmi jóllétükért kellett tenniük valamit. A történtekről a gyerekek naplót vezettek. Úgy tűnik, a kísérlet teljes siker: ez a faja házi feladat mindenkinek hasznára válik, és egy cseppet sem unalmas, mert nagyon különbözik attól, amit az iskolában kell csinálni. Talán ennyi a titok: kevesebb kényszer, több kedvesség.