Ne legyünk igazságtalanok a tanárokkal! Ha egy társaságban előkerül a téma a gimnáziumról, vagy a diákcsínyekről, előbb-utóbb szóba jönnek a tanárok is. A nagyon rosszak és a nagyon jók is. Most az utóbbiakra emlékszünk szeretettel.
Egy jó tanítóra egész életünkben emlékszünk (Fotó: Pexels)
Olgi néni hüje
„Olgi néninek hívták az első tanító nénimet – kezdi Adrienn. – Annak ellenére, hogy csak két évig tanított, neki köszönhetem, hogy én is gyerekekkel foglalkozom. Kicsit másképp, mert gyerekorvos lettem, de akkor is.”
Adrienn teljesen átlagos kislánynak tartotta magát, aki még ráadásul csúnyán is írt. Nem igazán szerette az iskolát, már a vörös téglaépületet is félelmetesnek látta a szép világos óvoda után. Egyik nap az udvaron valamin összekapott a barátnőjével, amiért Olgi néni mindkettőjüket tíz percre „kiültette” az udvar szélére. Adri ezt olyan igazságtalannak érezte, hogy délután egy papírlapot csempészett a tanári asztalra, rajta az Olgi néni hüje felirattal.
„Amikor bejött a terembe, már megbántam. Biztos voltam a lebukásban, de csak annyi történt, hogy aznap megtanultuk az ly-t, különös tekintettel a hülye szó írására. Később ő vette észre, hogy könnyen tanulok verseket, és szépen szavalok. Hétvégén is elkísért a versenyekre, mert szüleim dolgoztak, és a felkészülésben is segített. Amikor nyolcadikban elballagtunk, kaptam tőle egy képeslapot, amire ezt írta: Remélem, azért nem voltam annyira hüje! Akkor tudtam meg, hogy végig tudta, hogy én voltam.”
Azóta se találkoztam ennyire önzetlen emberrel
Gáborról hamar kiderült a gimnáziumban, hogy matematikából meg fog bukni, annak ellenére, hogy általánosban ötös volt végig.
„Olyan volt, mintha kimaradt volna nekem öt év, miközben mások haladtak a matekkal. Csak kapkodtam a fejemet, azt se tudtam miről van szó. A második egyes után a matektanárom, Laci bá’ óra után odahívott magához, és azt mondta, hogy túlzottan jó eszű gyereknek tűnök ezekhez a jegyekhez, és mostantól heti háromszor vár engem és azokat, akik velem ellentétben határozottan jók matekból, tehetséggondozásra. A három alkalomból az egyik szombat délelőtt volt, a lakásán. Miközben mi nyolcan matekoztunk, a felesége a heti nagytakarítást csinálta körülöttünk, gondosan körbeporszívózva minket. De egyáltalán nem haragudott, amiért ott voltunk, sőt, rendszeresen sütött nekünk mindenféle süteményt.”
Néha egy tanár nagyobb hatással lehet a diákjára, mint bármi más (Fotó: Pexels)
Gábor végül pótolta a hiányosságait, és saját jogon kezdett tehetséggondozásra járni. Másodikban már a kedvenceként nevezte meg a matematikát, és végül a Műszaki Egyetemre felvételizett.
Laci bácsi temetésén Gábor volt az egyik emlékező. Beszédében nemcsak a saját példáját mesélhette el, de több tucat hasonló esetet is, olyan diákokról, akik még önmaguk sem hittek, de Laci bácsi látta bennük a lehetőséget.
„Mindenre képes volt értünk. Ha nem mentünk el a szombati gyakorlásra, akkor vasárnap felcsöngetett a kaputelefonon, hogy minden rendben van-e. Egyik évfolyamtársam szinte csak náluk kapott házi kosztot, én pedig hozzájuk mertem felcsengetni az első részegségem éjjelén, mert hazamenni nem mertem. Szépen kijózanodhattam, kaptam egy kis fejmosást, majd hazamentem a nagyon szigorú apámhoz, aki nem tudott meg semmit.”
Még főzni is tőle tanultam meg
Éva saját bevallása szerint nem volt egyszerű kamasz. Nem tanult, mindenkinek visszabeszélt, lógott az iskolából, és egyszer pár napra el is szökött otthonról. Annyira szemtelen volt a tanáraival, hogy a második fegyelmi után ki akarták tenni a szűrét az iskolából.
„Úgy csináltam, mintha egyáltalán nem érdekelt volna, sőt! De igazából nagyon meg voltam ijedve. Ennek ellenére sem tudtam visszafogni magam. Anyám könyörgött, sírt, mindenfélével fenyegetett a százhúsz év szobafogságtól kezdve a végleges zsebpénzmegvonásig. Semmi nem használt. Az osztályfőnököm, Linda néni viszont látott bennem valamit, ami miatt többször is a tűzbe tette értem a kezét. Meg is égette mindig, ennek ellenére sem engedett elkallódni.”
Minden kamasz arra vágyik titokban, hogy megbízzanak benne (Fotó: Pexels)
Éva úgy véli, hogy egy átlagos tanár egyáltalán nem bajlódott volna vele, de az osztályfőnöke nem csak irodalomtanár, hanem valódi pedagógus volt.
„Rengeteget beszélgettünk, feljártam hozzájuk a lakására, szemben laktak velünk a lakótelepen. Segítettem neki zöldséget hámozni, tőle tanultam meg főzni. Anyu féltékeny is volt. Volt családja, de érdekes módon nem emlékszem rájuk, mintha ott se lettek volna. Nekem Linda nénire volt szükségem, csak rá fókuszáltam. Könyveket ajánlott azokkal a problémákkal kapcsolatban, amiről beszélgettünk. És én ezeket a könyveket el is olvastam, és elképesztően sokat segítettek. Pár hónapja pedig belefutottam egy olyan cikkbe, ahol egy pszichológus regények segítségével gyógyítja a lelket. Linda néni pont ezt csinálta, csak ő ösztönösen.
Végül a sok beszélgetés hatására csak összeszedtem magam, és leérettségiztem. Ha akkor ő nem tart engem fontosnak és értékesnek, akkor talán soha nem szereztem volna diplomát, esetleg le sem érettségiztem volna. Sokáig tudtam róla, aztán elköltözött a lányához, valahova vidékre, és tavaly olvastam valahol, hogy meghalt. Mindenkinek ilyen pedagógust kívánok, mint amilyen nekem volt Linda néni!”
