Amikor két héttel ezelőtt megírtuk, hogy mi mindent (tartós élelmiszereket, tisztítószereket, gyógyszereket…) érdemes betárazni karantén esetére, sokan pánikkeltőnek bélyegezték az nlc-t. Ma már ők is mind óvatosan fogalmaznak, hiszen egyre közelebbi annak a lehetősége, hogy az otthonunkban kell egy időre berendezkednünk. Nem azért, mert kijárási tilalom lenne, mint valami háborús időszakban, hanem mert
józan ésszel lassan mindenki belátja, hogy bármely járvány rohamos terjedését úgy lehet megelőzni, ha minél többen minél kevesebbet érintkezünk,
de legalábbis olyan helyre nem megyünk, ahol erősebb a „népsűrűség”. Márpedig – mondjuk egy nagyvárosban – ez szinte onnantól igaz, hogy kilépünk az ajtón.
Eddig csak a mi belátásunkra (és érdekérvényesítő képességünkre) volt bízva, hogy mennyit utazunk tömegközlekedéssel, továbbra is bejárunk-e dolgozni, elengedjük-e a gyerekeket az iskolába, ám lassan sorra hozzák a korlátozó döntéseket maguk a munkaadók és állami szervek. Márpedig ha (az alkalmazotti szféráról beszélek) konkrét tiltás lesz a benti munkavégzésre, illetve ha a bölcsődék, óvodák és iskolák zárva tartanak majd, akkor nekünk sem lesz sok választásunk. A mai napon a felsőoktatási intézményekben felfüggesztették az oktatást, és interneten kapják a diákok a tananyagot, az iskolákról és az óvodákról azonban nem esett szó. Ezek ugyanis jelen pillanatban az önkormányzat döntési jogkörébe tartoznak, de ha Európa más országainak gyakorlatát nézzük, akkor hamarosan nálunk is bezárják az intézményeket. A fejtörés és a logisztikai manőverezés akkor kezdődik igazán…
Csak a gyerek és a száraztészta!
Onnantól kezdve két „dolognak” mindenképp az otthonunkban kell lennie: minden olyasminek, ami egy lehetőleg több hetes létfenntartáshoz szükséges, illetve minden olyan személynek, akinek a létfenntartása tőlünk függ.
Magyarán többé nem pánikolás vészforgatókönyveket gyártani: itt az ideje, hogy minden család átbeszélje, hogyan fogják menedzselni a félig-meddig bezárva töltött napokat. Nyilván lehet majd ugyanúgy reggelente leugrani friss zsemléért, csak kérdés, hogy megéri-e.
Érdemes esetleg újragondolni a szokásainkat, és mondjuk mélyhűtött pékárut betárazni.
Vagy azért, hogy minél kevesebbet menjünk emberek közé, vagy azért, mert esetleg mégiscsak előfordulhat, hogy elfogy a zsömle (gyógyszer, szappan, satöbbi) itt-ott.
Ennél is fontosabb a gyerekek állandó felügyeletének a megoldása. Hiszen ha nem is zárnak be az ovik, sokan nem akarnak kockáztatni, és maguk döntenek egy kis házi karantén mellett. Eddig megvoltak a nagyjából bevált stratégiáink arra az esetre, ha valaki pár napot beteg. Arra viszont még nemigen volt példa, ha MINDENKINEK otthon kell maradnia, mégpedig hosszabb ideig.
Most kell csak igazán a segítség
Sok anya van, aki eddig is az állásával játszott, ha túl sokat hiányzott, mert ’beteg a gyerek’, ők most lehetetlen helyzetbe kerülnek. Ha van is legalább egy nagyszülő, aki át tudott ugrani, ha kell, most az „átugrás” is nehezebb lesz – különösen, hogy a veszélyeztetett idős korosztályról beszélünk, amely tagjainak nem szerencsés kétnaponta átutazni a fél városon – senki szempontjából.
Próbálunk majd érdemben dolgozni (Fotó: Profimedia)
De nem pusztán az egyedülálló (főként) anyák lesznek gondban. Két gondoskodó szülő sem biztos, hogy több hetet át tud hidalni munka nélkül. Ezen még a home office sem segít, hiszen mindannyian tudjuk, hogy azért az a munkavégzés, amit egy (több) kisebb gyerek mellett produkálni lehet, az azért nem ugyanaz a minőségű. Egy fokkal jobb, ha mindkét szülőnek olyan a munkaköre, hogy otthon maradhatnak: így feloszthatják a teendőket egymás közt, de azért a hivatali törzsidő a legtöbbünknél egybeesik. De legalább új értelmet kap a családi közteherviselés… Eddig elméleti elvárásként tekintettünk rá, most létkérdés lett.
Pékek, üzemi dolgozók, mentősök…
Azokról még nem is beszéltünk, akik nem online végezhető, jellemzően számítógépes munkát végeznek, hanem mondjuk szalag mellett állnak, a szolgáltatóiparban vagy épp az egészségügyben dolgoznak. Most mindannyiukra kemény logisztikai feladat vár. Mert pénzt keresni továbbra is muszáj, hiszen vírus ide vagy oda, a rezsit, a lakáshitelt, a lakbért és egyebeket nyilván ugyanúgy fizetni kell majd, és ezeket az összegeket már nehezebb lesz a semmiből előteremteni, mint egy kiló lisztet.
A továbbra is bagatellizálóknak írom:
nem, nem olyan, mint egy influenza (több szempontból sem), és nem, az előre gondolkodás és a felkészülés nem egyenlő a pánikkeltéssel.
Egy dologban bízhatunk: jelen helyzetben a munkaadók is rugalmasabbá válnak – ennek a jeleit azért már látni lehet. (Nemrég még körberöhögött volna a HR-es, ha azt mondom, hogy most jöttem haza az olaszországi síelésből, picit gyengélkedem, úgyhogy rápihennék még két hetet a munkára…) Talán a különleges helyzetre való tekintettel átmenetileg a munkáltatókra vonatkozó szabályokat, a táppénzre vonatkozó rendelkezéseket is átírják központi szinten, hiszen most mindannyiunk érdeke közös: amennyire csak lehet, maradjunk a seggünkön – ha szabad így fogalmaznom –, és tartsuk azt minél távolabb másoktól.
