Régen, az anyáink idejében még egyszerűbb volt a helyzet: a gyerekek általában kirepültek otthonról az érettségi után, munkába álltak, családot alapítottak. Más idők voltak, más megoldások születtek. A saját gyerekkoromra visszaemlékezve is egyértelműbb volt, hogy már gimnazista koromban diákmunkákat vállaljak, és bár érettségi után nem kérték a szüleim, hogy szálljak be a rezsibe, de az természetes volt számomra is, hogy a saját szórakozásomat, ruháimat, étkezést magamnak biztosítsam főiskola alatt az ösztöndíjamból és abból a pénzből, amit magántanárként kerestem. A munka és a magamról gondoskodás így már 16 évesen a normál menethez tartozott, majd 20 évesen, amikor elköltöztem otthonról, már nem okozott fejfájást az önállóság.
Önállósodás kamaszkorban
Enikő is hasonlóan nőtt fel, kamaszkorától kezdve minden héten besegített a családi vállalkozásba, hogy pénzt keressen és fizesse magának a szórakozást.
„Egészen kicsi koromtól a szüleimnek különböző boltjaik voltak (élelmiszer, zöldség, húsbolt…). Ahhoz voltunk szokva, hogy 14 éves korunktól nemcsak »úgy« elmentünk velük a boltokba, hanem beálltunk segíteni, dolgozni. Nyáron mindennap, egyébként pedig hétvégén mentünk tölteni a polcokat, rendet rakni a raktárban, vagy szeletelni a felvágottat. Ez a 90-es évek közepe és a 2000-es évek elején volt. Ekkoriban kezdtünk a tesómmal szórakozni járni, vagyis szükség volt hétvégén zsebpénzre, vagy egy új, menő cipőre. De ez nem hullott csak úgy az ölünkbe. Ha például szombaton reggel hattól délután egyig dolgoztam az egyik boltban, akkor megkaptam a zsebpénzt, és lehetett menni este bulizni.
Semmi nem volt kötelező, de egyrészt megtanultuk, hogy a munkáért cserébe jár fizetség, hogy semmi nincs ingyen, másrészt láttam, hogy a szüleim mennyit dolgoznak azért, hogy mindenünk meglegyen. Sok dologban nem voltak tökéletesek, de ezt jól csinálták. Természetesen, ha nem keltem fel időben, és nem volt kedvem »boltozni«, akkor nem tették kötelezővé, és nyilván akkor sem engedtek el úgy buliba, hogy ne legyen nálam pénz, de ebből nagyon nem csináltunk rendszert.”
Diákmunkából hogyan spóroljon a fiatal?
A mai világ azonban már más, a gyerekek sokkal tovább maradnak a szülők szárnyai alatt, nemcsak a továbbtanulás miatt, hanem azért is, mert nincs lehetőségük elköltözni a szülői házból. Egyetem alatt sok esetben nem tudnak annyit keresni, hogy albérletre elég legyen, a saját lakás vásárlását meg hagyjuk is, ilyen árak mellett egy élet is kevés, hogy összespóroljanak rá, a hitel pedig nem jöhet szóba, mégis mire vennék fel és főleg miből fizetnék havonta.
Diákmunkából nem tud haza adni pénzt a gyerek (Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)
Érthető tehát, hogy a szülőkkel együtt élnek bőven 18 éves koruk után is, a kérdés csak az, hogy hány éves koruktól kezdve lehet őket felnőttnek tekinteni, és mikortól fizessenek a szülőknek a lakhatásért?
A logikus válasz az lenne erre a kérdésre, hogy onnantól kezdve szálljon be a gyerek a rezsibe és lakhatásba, amikor már normális keresete van.
Ám amikor egy közösségi oldalon kirobbant erről a vita, kiderült, hogy sokan máshogy gondolkodnak erről a problémáról. Az egyik fiatal hozzászóló például diákmunkásként dolgozott érettségi után, egy tanfolyamot szeretett volna finanszírozni a keresetéből továbbtanulásként, de a szülei havonta 40 ezer forintot elkértek a lakhatásért a pénzéből, ami után nem maradt már a tanulásra pénze. Nem is tudta befejezni emiatt végül a tanfolyamot. A szülei nem segítették, amikor felvetette ezt a problémát, hanem azt mondták, hogy keressen olyan diákmunkát, ami jobban fizet. Valóban nem túl barátságos megoldás ez a szülők részéről, és ha nem létfontosságú az a hozzájárulás a gyerektől – tehát nem kapcsolják ránk az áramot, ha nem ad haza pénzt –, akkor nem igazán követendő példa.
Ahány család, annyi megoldás
Egy másik kommentelő viszont úgy érezte az iskolák elvégzése után, hogy természetes, ha beszáll otthon a költségekbe, amint lett keresete: „2004-ben végeztem, és bár nekem még csak nem is céloztak ilyesmire, amint meglett az első munkahelyem, mondtam nekik, hogy hazaadok 20 ezret. Ahogy nőtt a fizetésem, adtam többet, bevállaltam az internet- és mobiltelefon-előfizetést, magamnak vettem a kaját. Így éreztem fairnek. Volt egy haverom, aki még öt év múlva sem adott haza egy fillért sem (pedig 150 fölött keresett), aztán amikor szóltak neki, hogy legalább egy tízessel szálljon már be, mert a hobbija eléggé megtolja a villanyszámlát, teljesen fel volt háborodva.
Amikor elköltözött, nem értette, hogy mire megy el a fizetése.
Villany, víz, gáz, internet, mobil előfizetés, meg hogy hetente kétszer kell menni bevásárolni, kaján kívül költeni olyan fogyóeszközökre, mint a mosószer, öblítő, wc-papír stb. Ilyesmire addig soha nem is gondolt.”
Megszólalt a témában olyan egyetemista is, aki még otthon lakik és nem száll be a rezsibe, viszont a saját dolgait magának vásárolja: „Én is otthon lakom, és bár nem diákmunkát végzek, de órabéres melóm van suli mellett.
Nem kell leadnom pénzt, de én fizetek bérletet, telefonszámlát, ha házon kívül eszem, iszom, bármit csinálok, és a ruháimat is én állom.
Szerintem ez így rendben van. A pénzleadás már kicsit soknak tűnik nekem.”
Egy sarkosabb vélemény szerint azonban egyáltalán ne adjon haza a gyerek akkor sem, ha munkája van, hanem inkább gyűjtsön saját lakásra: „Nehogy már tudjon a gyerek gyűjteni, hogy önerőből el tudjon költözni vagy önállósodni, vagy egyáltalán a saját pénzéből megtanuljon gazdálkodni. Nem, inkább lenyúlja az anyja.”
Nem lehet egyetemes igazságot kihirdetni ebben a kérdésben, hiszen nagyban függ a válasz attól, hogy milyen anyagi helyzetben van a család, mennyire van szüksége a szülőnek arra a pár tízezer forintra, amennyivel a gyerek be tudna szállni a lakhatás költségeibe. Másrészről az is fontos szempont, hogy amikor már félig-meddig saját lábon áll a gyerek, akkor a pénzügyi nevelés része lehet az, hogy lássa, mennyibe kerül az élet alapjáraton, milyen költségekkel jár az, hogy meleg legyen a szobájában, étel a tányérján, és tiszta ruha a szekrényében. A legjobb az, ha már kisebb korában elkezdjük a pénzügyekbe bevezetést, hogy átlássa az élethez szükséges költségeket, így természetes lesz számára, hogy beszálljon a rezsibe, nem pont 18 évesen, hanem amikor már normális fizetést tud hazavinni.
Olvass többet a pénzügyi nevelésről:
