Oravetz Dánielről és feleségéről, Kulcsár Teodóráról nem először írunk. Ritka párost alkotnak, mert nagyon kevesen, sőt szinte senki nem beszél olyan őszintén és nyíltan a nyilvánosság előtt egy komoly mentális betegségről, mint Dani, és szintén kevesen tudnak olyan odaadó és gondos, szerető társak lenni egy szkizofréniával élő ember mellett, mint Dóri.
Dani huszonöt éves koráig aktív, és – sokakhoz hasonlóan – túlterhelt életet élt, de semmiben nem különbözött családjától, társaitól. Aztán eljött a diplomavédésének napja és minden megváltozott. Erről is részletesen ír legújabb, Dórival közös könyvében, aminek a címe: Nem vagyok bolond, csak szkizofrén.
A jelenlegi, koronavírus okozta helyzet extra terhet ró a mentális betegekre, ezt tapasztalatból mondom. Akkor is, ha sokat változott az életed, és akkor is, ha nem, mert a világ egyetemesen változik. Te ezt hogyan élted meg?
Dani: Az életem az elmúlt tizenhét évben gyökeresen változott meg a mentális betegségem miatt. Ugyanakkor a hosszú, nehéz évek során sok olyan tapasztalatot szereztem, amelyek ebben a jelenlegi koronavírus okozta megváltozott élethelyzetben hasznosnak bizonyultak. Feleségemmel ezért is kerestük szinte azonnal a lehetőséget, hogy segítő kezet nyújtsunk sorstársaimnak. Így született meg több segítői cikk, rádió- és videóinterjú az interneten, amelyekben részletesen kifejtettük, hogyan reagálunk a nem mindennapi kihívásokra. Egy konkrétumot is megosztok most veletek. Pszichotikus epizódjaim során többször olyan erősen tört rám a pánik, hogy hetekig, akár több hónapig nem hagytam el az otthonunkat. Ezek a keserű tapasztalataink pedig nagyon jól jöttek most a pandémia idején. Kulcsfontosságú ebben a helyzetben is a napi rendszeres mozgás, akár reggeli torna, akár mondjuk szobakerékpározás. Nekem szintén sokat segít a megnyugtató zenék hallgatása, és a beszélgetés. Úgy vélem, ebben a sok embertársunk számára emberpróbáló helyzetben is nélkülözhetetlenek a társas kapcsolatok, akár egy baráti telefonhívás, akár egy családtaggal folytatott személyes beszélgetés, amely szó szerint életeket menthet meg.
Kulcsár Teodóra és Oravetz Dániel (Fotó: Babják Tamás)
Egy éve beszélgettél kollégámmal, akinek sok mindent meséltél a betegségeddel kapcsolatban az első könyved után. Mennyiben volt más a Mentőöv című önsegítő kézikönyvet írni, mint a tavaly megjelent „Nem vagyok bolond, csak szkizofrén” című regényt?
Dani: Az első könyvünk hatalmas kihívás volt nekünk, hiszen ország-világ előtt felvállaltuk a betegségemet. Feleségemmel legnagyobb motivációnk az volt, hogy segítséget, kapaszkodót és reményt, hitet adjunk sortársaimnak és szeretteiknek. Tudomásunk szerint az országban elsőként vállaltuk fel, és vetettük papírra érintett párként nem csupán a szkizofrénia betegséget jellemző tünet-együttest, hanem az akkor közel másfél évtized alatt kiérlelt saját tapasztalatokat, és a számunkra egyensúlyt hozó módszertanunkat.
Legújabb könyvünkkel, mely ezúttal regény, már a társadalom egésze felé nyitottunk.
Azt szeretnénk megmutatni, hogy miben más a lelki problémával élők belső világa, mint azt sokan téves információk, és filmekből vett tévhitek alapján gondolják. Érzékenyítő regényünk alapja teljes egészében a saját, igaz történetünk.
A címe különösen kedves számunkra, hiszen az egy éve kolléganőddel folytatott beszélgetés mentén született, ő ezt a címet adta a cikknek: „Nem vagyok bolond, csak szkizofrén”. Bízunk benne, hogy az országban ebben a témában szintén egyedülálló regény sokak szívét megérinti, és sikerül majd újabb apró lépést tenni abba az irányba, hogy lebontsuk a mentális betegségeket körbelengő misztikus, ugyanakkor megbélyegző nézeteket.
Az írásban részletesen elmeséled a diplomavédésedet, ami az első jelzés volt a külvilág és a szeretteid felé, hogy valami nem oké. Az adott tárgy helyett összeesküvés elméletekről tartottál előadást, erről mesélsz is a könyvben. Utólag visszagondolva milyenek az érzéseid azzal a nappal kapcsolatban? A zavart állapotban ugyanis – ahogyan írod – , eufórikus pillanatok is vannak, amikért mások képesek kábítószert fogyasztani, és egy átlagos halandó lehet, sohasem tapasztalja meg élete során. Hogyan kell elképzelni egy ilyen állapotot, a görbéjét?
Dani: A nagyok is megénekelték: „…az első pofon a legnagyobb!” – ezt magam is alátámaszthatom. Elementáris erővel tört a változás az életembe, szó szerint olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Akkor még nem is sejtettük, sem én, sem a szeretteim, hogy mit is jelentenek a furcsa előjelek. Az egyik héten diploma előtt álló diákként koptattam az egyetem lépcsőit, néhány hét leforgása alatt pedig a mentális betegek világában találtam magamat.
Ez a betegség általában fiatal felnőttkorban alakul ki, ahogy az én esetemben is. A betegség egyik legszembetűnőbb velejárója, hogy nincs betegségbelátása az érintetteknek. Ez nagyban megnehezítheti a kezelést, és a felépülési folyamatot is. Ha viszont megjön a betegségbelátás, az szinte egyenes út lehet az egyensúlyi állapot elérése felé. Nekem közel tíz év kellett, hogy saját magam előtt elismerjem: mentálisan beteg ember vagyok. Viszont ez a felismerés alapjaiban változtatta meg az életemet, és nagyban megkönnyítette a mindennapokat.
Amikor először szembenéztem a szkizofréniával, és elismertem, hogy foglalkoznom kell vele, nem harcolhatok tovább ellene, akkor született meg egy teljesen új paradigma az életemben, ami így hangzik: számomra a lelki egyensúly elérése és megtartása a legfőbb cél. Ma már ennek rendelek alá minden egyéb tevékenységet, többek között a munkámat, a napi rutinomat és a táplálkozásomat is.
A könyvben írsz egy barátodról, később ráeszméltél, hogy képzeleted szüleménye volt. Vagány volt, csajozós, jó humorú, belevaló. Mit gondolsz, miért pont egy ilyen figurát képzeltél el munkahelyi barátnak? Hallucináció esetén a tapintást vagy akár szaglást is „megéled”?
Dani: Érdekes, hogy benned is megragadt ez a rész. Felfedem az olvasók előtt, hogy ennek a történetnek a képzelt baráttal kapcsolatban volt valóság alapja. Ugyanakkor az írói és alkotói szabadság megengedte, hogy ezen a kis szakaszon belül jól bemutassuk a hallucinációk belső világát. A megváltozott tudatállapotban megélt hallucinációim során olyan érzéseket élek meg, mintha akár több száz új érzékszervem keletkezne egy varázsütésre. Ilyenkor teljesen szokatlan érzeteket tapasztalok, érzékelek pozitív és negatív értelemben egyaránt. Ugyanakkor fájdalmas és felkavaró még visszagondolnom is ezekre a tapasztalásokra, ezért a regényünkben is feleségem öntötte szavakba az élményeim poklát és mennyországát. Szívesebben beszélek inkább arról, hogy mindezt hogyan sikerült túlélnem, és kezelnünk.
Fotó: Babják Tamás
Mit gondolsz, miért pont a munka és a karrier, az „én” építés lett a mumusod? Mentális betegeknél gyakori, de több oka is van, mondjuk ebbe menekül vagy szeretné megmutatni a világnak, hogy neki itt komoly dolga van a Földön, hogy ő valaki. Mennyi köze lehet ennek ahhoz, hogy a modern világban minden az énről, az önmegvalósításról és a teljesítményről szól?
Dani: Jogos a felvetésed. Egy őserő volt bennem is, ami kíméletlenül hajtott egyre mélyebbre a taposómalomba. Aztán megtapasztalhattam, hogy ez a világ által belénk sulykolt ámokfutás nem vezet sehova. Olyan érzés volt, mintha bizonyítanom kellene valamit, amitől elfogadnak, és szeretnek a szeretteim. Édesapám volt a példakép számomra, akinek szerettem volna letenni a névjegyem az asztalra. Abban a tévhitben éltem, hogy csak akkor fog szeretni engem, ha sikeres leszek. Egy régi művész barátom szavai jutnak most eszembe, amelyek rám is nagy hatást gyakoroltak: „Ne sikeres ember akarj lenni, hanem értékes.” Ebben a mondatban láttam meg én is az új céljaimat. Ma már csak olyan segítő és alkotó tevékenységeket végzek, amelyek valós értéket teremtenek. Hálás vagyok az egykori önmagamnak, hogy ifjú titánként leróttam a vargabetűt a menedzsment világában, ma pedig már az alázat útját járva tehetem művészként és segítőként a dolgomat nap mint nap.
Abban a pillanatban, amikor a magadról mutatott kép hirtelen összeomlott, nem voltál tudatában (a diplomavédéskor). Amikor rájöttél, hogy sokan emiatt furcsán néznek rád, nem értenek, akár meg is bélyegeznek, az milyen érzés volt? A betegséged diagnózisa előtt fontos volt, hogy mit gondolnak rólad mások? Fontos kérdés, hiszen ennél kisebben akár, de szinte mindenki átéli ezt az érzést életében.
Dani: Amikor az ember elveszíti önmagát, és összeomlik a belső világa is, úgy érzi, nincs tovább. Ugyanakkor közel húsz év távlatából örülök neki, hogy nem lettem törtető, másokon átgázoló, pénzközpontú ember. Hálás vagyok Istennek a nagy pofonokért, amelyek kijózanító hatással voltak rám. Épp a minap meséltem egy volt kollégámnak, mennyire felemelő érzés számomra, hogy a teremtés apró homokszemeként élhetem a mindennapjaimat, és nem külső vélemények határozzák meg a belső világomat. Picit olyan ez számomra, mint amikor valaki sokáig álarc mögé bújva élte az életét, majd egyszer csak lekerül az elátkozott varázsmaszk, és megmutatkozik az illető valódi belső énje.
Mindig irigyeltem a vallásos vagy spirituális embereket. Neked/nektek mennyire segített a hitetek? Szerinted miért fontos egy mentális betegnek a spiritualitás?
Dani: Tapasztalataim szerint a mentális betegség egyszerre kereszt, amelyet az Isten ránk mért, és hordoznunk kell az úton, ám egyszerre áldás és kegyelem is. Hiszem, hogy meg van írva, mi az életfeladatunk. Mi mentális betegséggel élők teherhordói vagyunk ennek a világnak, lelki értelemben mindenképpen. Ugyanakkor megtapasztaltam, hogy mi is lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak. Hívő ember lévén a spiritualitásról azt gondolom, hogy része mindannyiunk életének, nem mindegy viszont, hogy milyen formában éljük meg. Tudatosság, mértékletesség és alázat nélkül a teremtő erő, amellyel Isten felruházott bennünket, mit sem ér. Azt gondolom, hogy az arany középutat érdemes járnunk az élet minden területén.
Dóra a könyvben szintén őszintén bevallja, hogy néha elhagyja az ereje, sosem adja fel, de úgy érzi, nagy rajta a nyomás. Az nem kérdés, hogy tudjátok, titeket egymásnak teremtettek, és mindketten átlagon felül intelligensek vagytok, így csak arra lennék kíváncsi, Dóra miből merít erőt, mi az, amit csak magáért tesz?
Dóri: Amikor megjelent az első könyvünk, már elkészült a regényünk, ami szinte gondolkodás nélkül kívánkozott ki belőlünk, mintegy terápiaként zúdult elő szívünk rejtett zugaiból. Ezúttal szeretnénk egyrészt továbbra is a sorstársaknak és hozzátartozóiknak erőt, és kapaszkodót nyújtani, másrészt bemutatni a szkizofrénia valódi arcát. Bízunk benne, hogy igaz történetünk segíthet felismerni a betegség első jeleit azoknak, akik még nem találkoztak ezzel a betegséggel. Szeretnénk eloszlatni a szkizofréniához és pszichiátriai kezeléshez tapadó tévhiteket, előítéleteket, és bemutatni azt a rögös utat, amit bejártunk idáig.
Az elmúlt tizenöt évben kezdetben tagadtuk a betegséget, majd harcoltunk vele, aztán szép lassan megbékéltünk vele, s ma már adományként tekintünk rá. Adomány, amely segített megismerni legbelső önmagunkat, és megtalálni a valódi létfeladatunkat. Nem tudtam volna végigmenni ezen az úton feltétel nélküli szeretet, hit és elfogadás nélkül.
Fotó: Babják Tamás
Egy ősi erő hajtott belül, és még a legkilátástalanabb időszakban is hittem abban, hogy Dani felépül. Volt, hogy hónapokig ki sem mozdultunk, ugyanakkor a munkahelyemen is helyt kellett állnom úgy, hogy akkor még titkoltam a nehézségeinket. A legmélyebb pontokon is éreztem, hogy ha nem foglalkozom a saját egyensúlyommal, akkor nehezen tudok csak helyt állni a mindennapokban. Számomra apró, de valódi örömök jelentettek segítséget, mint egy rövid beszélgetés a családdal, barátokkal, séta a friss levegőn, vagy az olvasás.
Minden nap hálát adtunk Danival a legapróbb élményekért is, és feljegyeztük azokat a történéseket is, amelyekért elismerhettük magunkat az adott napon. Szinte egy emberként léteztünk, a betegség még inkább összekovácsolt bennünket.
Ma is megbeszélünk mindent, ugyanakkor az egyensúlyi időszakban sokkal inkább fel tudok töltődni én is, leginkább a sport segítségével. Minden érintett hozzátartozónak üzenem, hogy próbáljanak meg időt szánni saját magukra is, mert feltöltődve sokkal türelmesebben tudjuk támogatni szerettünket.
Az új könyv 2016-ban ér véget, mi történt veletek azóta? Változott a hozzáállásod a munkához, az önmegvalósításhoz? Mi az, amit mindenképp szeretnél, hogy az emberek tudjanak a szkizofrén betegekkel kapcsolatban?
Dani: Nehéz pár sorban összefoglalni az azóta elmúlt évek élményeit. Megnyugtató érzéssel tölt el, hogy ezt az időszakot, kisebb billenésektől eltekintve egyensúlyban éltem meg. Sok embert elengedtünk, akik ma már nem részei az életünknek, ugyanakkor rengeteg új barátot és segítőt rendelt mellénk az élet, akikért nagyon hálásak vagyunk. Több ezer embernek tartottunk előadásokat országszerte, blogot indítottunk MentalCafe címmel, és többek között megírtuk az új könyvet.
Tevékenységeinkkel arra törekszünk, hogy segítsük felismerni a hozzátartozóknak, a barátoknak a szkizofrénia tüneteit, előjeleit, a sorstársaknak hitet és reményt adjunk egy egyensúlyban megélt, tartalmas élethez, illetve bemutassuk a lelki egyensúly elérésének alappilléreit. Az olvasóink visszajelzései megerősítenek minket abban, hogy tovább folytassuk a munkát, és állandóan a segítségnyújtás újabb és újabb formáin törjük a fejünket.
Néhány aktuális gondolatot kiemelnék a vírushelyzetben tapasztaltak kapcsán is. Biztos vagyok abban, hogy többen tapasztaltunk meg lelki értelemben új kihívásokat az elmúlt néhány hónapban. Ennek fényében is arra kérek mindenkit, hogy tekintsenek ránk, mentális betegségekkel élőkre úgy, mint bármely más embertársukra. Hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, tele álmokkal, vágyakkal és célokkal. Szeretnénk szeretetet adni embertársainknak, annak ellenére is, hogy számunkra sokszor maga a puszta létezés, a mindennapok megélése is kihívást jelenthet, még akkor is, ha ez az álarcunktól nem látszik.
Ma Magyarországon szkizofrénia diagnózissal több, mint százezer ember él, ami egy nagyobb vidéki város teljes lakossága. A lelkemet ugyanúgy megérinti, ha a lelki problémákkal élők szélesebb világára gondolok, ebbe a kategóriába pedig beletartozik minden harmadik ember ebben az országban.
Kívánok mindannyiuknak erőt és hitet, hogy meg tudják élni a szürke hétköznapok boldogságát is, és azt üzenem nekik: soha ne adják fel, mert bátorság nem a halálhoz, hanem az élethez kell.
(Kiemelt kép: Babják Tamás)
