Meg kell védenünk az anyósokat, mert nagyon rossz a marketingjük: egyáltalán nem igaz, hogy mind sárkány és az a fő életcélja, hogy tönkretegye a menye életét. Érdekes módon általában a nők akaszkodnak össze egymással a családon belül, ritkábban lehet olyan esetről hallani, amikor a férj és az anyósa között lenne kibékíthetetlen ellentét.
Mindig a férfi anyjával van a baj
Anikónak és férjének két gyereke van, a házasságukat boldognak tartja, az az egy zavarja, hogy a férje anyjával kénytelenek együtt élni. Az első időkben azért költöztek az anyóshoz, mert nem volt pénzük saját lakásra, és így jobban tudtak spórolni, de a férj most már egyáltalán nem akar máshol élni.
„Azt érzem, hogy az anyósom a házasságunk rovására fog menni. Már öt éve lakunk egy házban vele, miénk az alsó szint, ő lakik felettünk. Apósom sajnos meghalt három évvel ezelőtt, azóta az anyós minden energiáját ránk fordítja, csak azzal foglalkozik, hogy mi hogyan élünk, mennyit vagyunk otthon, hányszor viszem ki a kertbe a gyerekeket és mit főztem aznap ebédre. Még gyesen vagyok a kisebbikkel, nyilván ez sem segít a helyzeten, mert így aztán tényleg össze vagyunk zárva teljesen anyóssal, és egymás agyára megyünk. De hiába magyarázom a férjemnek, hogy költözzünk el, szerinte ez a legjobb megoldás, így megvan a ház és a kert, mégsem kell hitelt nyögnünk.”
„Segít persze, de milyen áron!”
A feleség elismeri, hogy az anyós azért segítséget is jelent a hétköznapokban, mert rá lehet bízni a gyerekeket, ha a szülőknek dolga akad, és sokszor visz nekik főtt ételt is, hogy ne kelljen Anikónak a főzéssel bajlódni. De szerinte nem éri meg ezért a segítségért elviselni az anyósa állandó kotnyeleskedését.
„Segít persze, de milyen áron! Minden áldott nap este bekopogtat, ellenőrzi a lakás állapotát, kritizál, hogy miért nincs kitakarítva rendesen, beszól, hogy nem öltöztettem fel a gyereket helyesen, aztán leül egy órára a férjemet ajnározni. Nincs is már közös, családi időnk, mert az anyósom a nyakunkra mászik. A férjem pedig nem érti, mi a problémám, szerinte az anyja csak jót akar, szerintem meg egészségtelen, ahogy ragaszkodik a fiához, miközben engem szapul burkoltan. A kedvencem, amikor kérdések formájában szórja a kritikákat: »Két napja is mosatlan volt ez a lábos, ugye? Nem kellene már kimosni azt a függönyt? Olyan hideg van, miért nem adsz a gyerekre még egy pulcsit?« Ezt napjában többször elég nehéz elviselni.”
Mindig csak a férfi anyjával van a baj? (Fotó: Getty Images)
A segítségért cserébe csendben kell maradni?
Anikóék esete elég tipikus, a többgenerációs háztartásokban gyakran előfordul, hogy nem tartják a családtagok egymás határait. Ítélkezni egyikük felett sem lehet, hiszen minden szereplőnek érthető az álláspontja: az anyós nyilván szeretne a család része lenni, a férj nem akar összeveszni az anyjával, és a feleségnek is jogos az igénye, hogy önálló életet éljenek. De hogy ne legyen egyoldalú a történet, megkérdeztük Anikó férjét is, hogy mit gondol az anyja és felesége közötti kapcsolatról, bár szűkszavúan, de válaszolt:
„Nem látom olyan tragikusnak a helyzetet, mint a feleségem, szerintem óriási segítség, amit anyámtól kapunk, segít talpon maradni az, hogy nem kell fizetnünk a hitelt, és még sok esetben az ételt is ő rakja az asztalra. Szeretem az anyukámat, nekem nem teher, hogy beszélgessek vele minden este, sőt, jólesik, hogy érdeklődik az életünk iránt. Más családokban pont az a baj, hogy semennyit sem támogatják a fiatalokat a nagyszülők, még egy estére sem vigyáznak az unokákra, szerintem nekünk nagyon jó dolgunk van, hogy az anyukám ennyire mellettünk áll.”
Az anyós csak tanácsot szeretne adni
Bár Anikó anyósa nem nyilatkozott nekünk, de egy másik anyóssal, Erikával sikerült beszélnünk, aki szintén nincs túl jóban a menyével, de szerinte ez nem az ő hibája, hanem már eleve ellenségesen állt hozzá a fia felesége.
„A menyemmel sajnos nincs jó kapcsolatunk, pedig én úgy érzem, mindent megteszek azért, hogy jóban legyünk. Nem szoktam kritizálni – legalábbis én nem érzem kritikának, ha hozzászólok az életükhöz, csak tanácsot szeretnék adni, mert azon az élethelyzeten már túl vagyok és van tapasztalatom. Amikor az első unokámmal volt terhes a menyem, próbáltam neki tippeket adni a terhességhez, elmondani mindazt, amit tanultam a saját terhességeimből, de rendkívül elutasító volt, aztán meg panaszkodott a fiamnak, hogy állandóan kritizálom, mert szerintem még a terhességet sem tudja jól csinálni. Bezzeg amikor a saját anyja mondta el a tanácsait, akkor ő volt a szent, aki mennyit segített a terhesség alatt. Leginkább a fiamat sajnálom az egészben, hogy két tűz közé került, mert nem akar engem sem kizárni az életükből, de közben nyilván nem szeretne konfliktust sem a feleségével miattam.”
A nők kezében van a kormány
Az unokák körüli konfliktusoknak se szeri se száma, ha az anyóssal kerülnek a feleségek szembe, és abban igaza van Erikának, hogy a saját anyánktól könnyebben elfogadjuk, ha tanácsot ad, netán össze kell költözni vele, mint a férj anyjától. Kivételezett helyzetben voltak mindig a nők anyái, ha a gyereknevelésről volt szó, de ez általában nem az anyós személye iránti ellenszenv miatt van, hanem mert a feleség áll a fő gyerekgondozó szerepben, így nyilván a saját anyjától fogad el inkább tanácsokat.
A mi társadalmunkban a nők azok, akik hozzáférést engedélyeznek a gyerekhez, azaz ha nincsenek jóban az anyóssal, akkor akadályozhatják abban, hogy betöltse a nagymama szerepét teljes mértékben. Az unokák érdekében azonban érdemes lenne dolgozni azon, hogy az anyósokkal is rendezzük a viszonyokat, hiszen a gyereknek arra van szüksége, hogy minél több családtagja elárassza feltétel nélküli szeretettel. Egy nagymamánál sokkal jobb a két nagymama, ha mindketten törődéssel fordulnak az unoka felé.
A szülő is gondolkodjon el rajta, miért is idegesíti annyira az anyósa (Fotó: Getty Images)
Az unokák érdekei legyenek az elsők
L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, integratív hipnoterapeuta a Nagyszülők a kispadon? című könyvében így ír a nagyszülőkről: „Ma sokkal nehezebb feladat nagyszülőnek lenni, mint korábban: többet kell dolgozni az unokák kötődéséért, sok közös játékkal, őszinte kíváncsisággal, nyitottsággal. Arról nem is beszélve, hogy az információs társadalomban az idősebbek tapasztalata, tudása mennyivel kevesebbet ér, mennyivel kevesebb tiszteletet képes kivívni a mai nagymamák és nagypapák bölcsessége. (…) Nem ajándékokkal, kényeztetéssel, kéretlen tanácsokkal, de nem is kritikával vagy állandó rendelkezésre állással, hanem önmagunk és szeretteink jobb megismerésével és elfogadásával tehetünk a legtöbbet unokáinkért.”
A pszichoterapeuta a könyv kapcsán az nlc.-nek adott interjúban fogalmazta meg azt a kulcsfontosságú gondolatot, amit mindenkinek alaposan át kellene gondolnia, akinek baja van az anyóssal: „A szülő is gondolkodjon el rajta, miért is idegesíti annyira az anyósa? Valószínű, hogy nemcsak a mindenbe beleszóló anyós a probléma, hanem a szülő sem képes meghúzni a határokat. (…) Nem azt tartom jó nagyszülőnek, aki rátelepszik a családra, de azt sem, aki azt sem tudja, hányadikos az unokája. Szerintem a jó nagyszülő végig követi a meccset, bízik benne, hogy a szülők jól csinálják, amit csinálnak, nem szól bele addig, amíg nem kérdezik, de amikor be kell lépni, maximálisan odateszi magát. Figyeli unokája életét, érzelmileg támogatja, és elfogadja, hogy a gyereke a párjával hozza a döntéseket, bízik bennük, örül a sikereiknek, és elfogadja a tévedéseiket is.”
