Amikor a fiunk kishúga megszületett, mindenki felkészített bennünket a legrosszabbra. Már-már hozzászoktunk a kérdéshez, hogy „A nagyobb nem féltékeny a kicsire?”, és rutinból vágtuk rá, hogy nem, semmi ilyesmit nem tapasztalunk, mert valóban azon szerencsések közé tartoztunk, akik nyomokban sem találkoztak a féltékenykedéssel, sőt inkább a szeretet és az érdeklődés volt a jellemző az akkoriban még két és féléves Boldizsárra. Emlékszem, rendszeresen ment oda Fruzsi babafészkéhez pusztán azért, hogy megpuszilgassa, megsimizze és dumáljon a tesójához, mi pedig csodálattal néztük ezt a kistesók közti idillt, azt gondolván, hogy megúsztuk az egész testvérféltékenység balhét, amiről sok barátunk panaszkodott nekünk.
A békeidő egészen a lányunk 8-9 hónapos koráig tartott. Fruzsi ekkor kezdett el egyrészt intenzívebben körbe-körbe kúszni-mászni a házban, másrészt már nem elégedett meg a saját, babás játékaival, hanem minden kellett neki, ami Boldizsárnak is (igen, még a kisautók is), ő pedig egyre nehezebben viselte az osztozkodást. A helyzet pár hét alatt fajult el köztük, a konfliktusukat pedig azóta is nap mint nap megszenvedjük.
Se veled, se nélküled
A testvérféltékenység egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne szeretnék egymást. Vannak idilli percek, sőt olykor akár órák is, míg teljes a béke. A kádban például kisangyalként játszanak egymással, az egész házat betölti a kacajuk, annyira csípik az egymással való bolondozást, és szerencsére arra is akad példa, hogy ők ketten békésen ellabdázgatnak vagy ellufiznak egymással, sőt a gyerekdalok is mindkettejüknek nagy kedvencei, és ha az van otthon műsoron, nem ritka a közös bulizás. Amikor az egyikük valamiért nincs otthon, a másik automatikusan keresni kezdi őt, sőt legutóbb, amikor a három és féléves Boldink a nagyinál töltött egy hetet, minden egyes nap érdeklődött a kishúga felől, és mindig kérte, hogy hozzuk oda a kamerához, mert integetni akar neki. Az ilyen pillanatok tartják bennünk a reményt olyankor, amikor eldurvul a helyzet. És a helyzet sajnos igen gyakran eldurvul.
Bár az egy hét nagymamázás után volt egy teljes napunk, amíg a viszontlátás öröme felülírta a konfliktusokat, és béke és szeretet honolt köztük, másnapra már visszatértünk a régi kerékvágásba, amikor már az is baj volt, ha odaültettem Boldi mellé Fruzsinát, hogy közösen nézzék Peppa malacot. Ráadásul Boldizsár felült a forgószékemre, ami Fruzsinak túl magasan van, viszont folyton próbál felkapaszkodni rá, Boldi meg egy hirtelen forgással állandóan lesöpörte őt, hogy elessen. Az ember egyszer-kétszer rájuk szól, szétválasztja őket, de amikor ugyanaz a jó előre látható eseménysor tizenötödik alkalommal is ugyanúgy történik meg, akkor eljön a pillanat, amikor elkezded tehetetlennek érezni magad. Velem legalábbis ez történt.
Két szülő, kétféle módszer
A feleségemmel elég különböző vérmérsékletűek vagyunk, emiatt a gyerekek közti konfliktust is másképpen kezeljük. Ő sokkal nyugodtabb és visszafogottabb nálam, a gyerekek közti balhékba csak akkor avatkozik be, amikor már nagyon muszáj, és minden lelki erejével azon van, hogy békésen, ölelésekkel és a helyzet elmagyarázásával oldja fel a kicsik közti konfliktusokat. Ezzel szemben én sajnos – legalábbis hozzá képest – hirtelen haragú vagyok, viszonylag gyorsan eljön az a pont, amikor elkezdek kiabálni, és nehezen bírom ki, hogy a konfliktusoknál ne avatkozzak közbe, és ne válasszam szét őket még azelőtt, hogy bekövetkezne a nagyobb baj. Két szülő, két különböző módszer, de ami összeköti őket, hogy jelenleg egyik sem látszik működőképesnek. Amikor a szituáció elharapódzik, az én reakciómra jellemzően egy csak azért is tovább csináljuk a válasz, némi daccal kiegészülve, a feleségemére pedig az, mintha észre se vennék azt, amint mond nekik. Ez persze mindkettőnkben kudarcélményt okoz, hiszen mind a ketten látjuk, hogy a módszereink látványosan, újra meg újra kudarcot vallanak.
Képtelenség békét tenni a két gyerek közt (fotó: getty images)
Már kezdjük azt gondolni, hogy talán az lehet a gond, hogy ketten kétféle módon próbáljuk kezelni a konfliktusaikat, és azért hatástalanok a módszereink, mivel nincs bennük egység. Az internet tanácsadói persze mindig azt mondják, hogy fordulj szeretettel és megértéssel a gyerek felé bármilyen helyzetben, és valószínűleg igazuk is van, de amikor zsinórban huszadjára hallod a veszekedést valamilyen jelentéktelen – számukra mégis jelentős – marhaságon, és a végén az egyik gyerek valahogy bántja a másikat, nagyon nehéz megtartanod az önuralmad és nyugodtnak maradnod. Ez persze már nem a gyerekek hibája, hanem a sajátom, amivel nekem kell megküzdenem.
Könnyebb a nagyobbat okolni
Boldi három és féléves, Fruzsina nemrég múlt egy. Ha konfliktus adódik köztük, érthető módon általában a nagyobb részéről végződik erőszakban, mert ő az, aki könnyedén tudja bántani a kicsit. Ráadásul Fruzsi épp a legsebezhetőbb korszakában van: járni tanul, mindenbe bele- és felkapaszkodik, de az egyensúlya még távol áll az ideálistól, így egy kisebb lökéssel is látványos bántást lehet elérni nála. Szerencsére egyre profibban és biztonságosabban esik, de ettől még nem ritka a házunkban a padlóba ütköző fej tompa puffanásának hangja, ami igazán rémálomszerű bármelyik szülő számára, és hiába figyelsz rájuk, nem lehetsz 0-24 órában mindig olyan közel, hogy időben el tudd kapni. Az esés után persze automatikusan jön a vad sírás, a lökést és a szándékos bántást pedig nem lehet szó nélkül hagyni, a leteremtés miatt pedig a nagyobb is sírni kezd, így a végén ott tartunk, hogy ott állunk két saját magából kikelve üvöltő gyerekkel, akiket valahogy meg kéne nyugtatni, miközben azért azt is érzékeltetni kellene velük, hogy ami történt, az rossz, és ezt nem szabad egymással csinálniuk (igen, néha a kicsi is bántja a nagyobbat, bár általában kevésbé látványos végeredménnyel, de hasonló érzelmi hatással).
Ilyenkor a legkönnyebb – a saját hibámból tudom – a nagyobbat okolni, hiszen az eredmény és a konfliktus erőszakossá válása elsősorban neki köszönhető, ugyanakkor azt látom, ha ő van kikiáltva rosszfiúnak, hajlamos lesz ebbe a szerepbe beleállni. Ez a helyzet ennél nagyobb empátiát kíván, végül is két és fél évig Boldi azt szokta meg, hogy csak ő áll a figyelmünk középpontjában, és övé minden játék, most pedig osztozkodnia kell mindezeken egy kisebbel, akit ráadásul kevesebbszer kiáltunk le, mint őt. Pedig amúgy a kisebb is hajlamos elvetni a sulykot, és addig a nagytesó nyakára járni, amíg baj nem lesz belőle. Boldi olyan szempontból pedig az ő szemszögéből nézve jogosan haragszik rá, hogy jelenleg szinte képtelenség Duplóval, vagy bármilyen építőjátékkal játszania (amit amúgy annyira szeret), mert rögtön jön Fruzsi, aki ebben a korban még csak rombolni képes, és ezzel a képességével szeret is élni. Egy efféle konfliktusban borzasztó nehéz semlegesnek maradni, de tudatosan törekedni kell rá, hogy egyik gyerek se sérüljön. Ezt persze mondani könnyű.
Legalább megdöglött a szomszéd tehene is
Egy-egy ilyen konfliktus elfajulásakor a feleségemmel hajlamosak vagyunk borzalmas szülőnek érezni magunkat, akik képtelenek kordában tartani a gyerekeiket. Az egyetlen vigaszunk, hogy a baráti körünkben a legtöbb többgyerekes családnál nagyjából ugyanez a helyzet, és mások is arról számolnak be, hogy sokszor nem tudnak mit kezdeni a testvérek közötti féltékenységgel. Tudom, hogy nem a legszebb módszer attól várni a boldogságot, hogy legalább megdöglött a szomszéd tehene is, mégis némi vigaszt jelent, mert így legalább azt érezhetjük, hogy nem vagyunk annyira reménytelenek és elcseszettek, és ez a helyzet sokkal gyakoribb annál, hogy az egészet a saját nyakunkba varrjuk. Semmi örülni való nincs abban, ha megtudom, hogy olykor más is kiabál a gyerekével, mégis kicsit kevésbé érzem magam „bűnösnek” tőle. Abból, hogy mások is ugyanazt élik át, amit mi, azt érezzük, hogy ez egy olyan probléma, amivel mindnyájunknak meg kell küzdenünk (kivétel ez alól a szakemberek szerint, ha kevesebb, mint egy év van a két testvér között, vagy több mint hét év a korkülönbség), és nem léteznek könnyű megoldások, nincs olyan, hogy csodaszer.
Nem akarok okoskodni, és megmondani a sorstársaimnak a tutit, mert még a saját bajaimat sem sikerült megoldanom, de az interneten körbenézve számos hasznosnak tűnő módszert ajánlanak a testvérkonfliktusok kezelésére – az nlc-n például itt ajánlunk praktikákat. Ezek a praktikus tippek a gyakorlatban azért rendkívül nagy önuralmat és empátiát kívánnak, és végső soron az derül ki belőlük, hogy nem annyira a gyerekeinknek kell fejlődnie, hanem nekünk, szülőknek. Az idősebb gyerekekkel rendelkező barátoktól pedig szerencsére azt is tudjuk, hogy idővel ezek a konfliktusok csillapodni szoktak, majd ha nem is nyomtalanul, de eltűnnek. Csak túl kell élnünk pár évet, és közben ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy büntetve próbáljunk gyereket nevelni. Ha szeretjük őket, és ez ki is mutatjuk feléjük, akkor olyan nagyot azért nem hibázhatunk.
