Mesék, pletykák világa
A szájról szájra terjedő mesék behálózták az egész paraszti életet: történetek indultak meg a gyerekek altatásakor, a nehéz aratás éjszakai pihenőidejében, a dohánycsomózáskor, kukoricatöréskor, a mezei munkák során, a hosszú, sötét téli estéken, vagy a forró nyári ebédidőben, a szalonna és az otthon sült kenyér falatozgatása mellett.
Ezeket olykor felváltotta a pletyka, hogy Józsi kinek csapja a szelet, vagy hogy Jolánkát már megint másik fiú kísérte haza; a történetek dagadtak és nőttek, átszíneződtek. Az érdekesebbek újra és újra felbukkanva pedig tovább éltek.
A hiedelmek, egyházi tanítások mély gyökeret eresztettek a paraszti társadalomban, ez pedig szorosan összefüggött azzal, hogy még a 18. században is csak kevesen tudtak írni és olvasni közülük.
A népoktatás is leginkább az erkölcsi regulákra, a vallási ismeretekre helyezte a hangsúlyt, ezek mellett tanították meg a gyerekeket valamennyire írni, olvasni és számolni.
A Petőfi Népe egyik 1989-es, 44. évfolyamában egy cikk például említi, hogy Csokonai már 1778-ban is arról írt, hogy Somogyban ugyan 139 népiskola volt, de ebből 40 mégis üresen állt, mert a gyerekeknek az állatokat kellett őrizni tanulás helyett. Szerinte a jobbágyok úgy nevelték a gyerekeiket, mint a barmokat. A mai politikai korrektségbe nem férne bele a sarkos hasonlata, de az kétségtelen, hogy a gyerekek taníttatása nem a legfontosabb volt, a legtöbb munkára fogható fiatal a mezőn vagy a gazdaságban tevékenykedett „dologidőben”.
„Csak annyit kell tudnia a gyereknek, hogy ne menjen a falnak”
– idézik a szülői hozzáállást a fentebb említett cikkben, ami érthető volt egy olyan világban, ahol a mindennapi megélhetésért keményen meg kellett dolgozni. Mindenkinek.
Hímzést tanuló lányok a Tolna megyei Decsen, az 50-es években (Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)
Akik pedig megtanultak olvasni, azok is leginkább vallási tartalmú írásokat forgattak, hiszen a legelterjedtebb könyv, amihez a parasztok hozzájuthattak, az imakönyv volt. Kristóf Ildikó a Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon című írásából az is kiderül, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegekből származók – sőt, még a nők is – olvashattak, és ez elő is fordult. Ám az kimondottan ritka volt, hogy valaki írni is tudott.
Kutatásai szerint a boszorkányság gyanújának kialakulásában szerepe lehetett a közösségi normáktól eltérő magatartásnak, képességnek, ilyen lehetett a korban az írni tudás is.
Vagyis az iparosodás előtti paraszti világban nem igazán érte meg renitensnek lenni, valamilyen képességgel kitűnni, szembemenni a szigorú normákkal. És nemcsak a felhozott szélsőséges példa, az esetleges máglyahalál miatt, hanem mert a tradíciók mentén kialakult normák meghatározták, hogy kiknek milyen jogai, kötelességei és szerepei voltak. A közvélemény pedig éber és megfoghatatlan őre volt a közösség értékrendjének, az „anonim tömeg” lépten-nyomon figyelt és ítéletet alkotott, legfőbb lesújtó eszköze, a pletyka (a kibeszélés) pedig nagyon szigorú volt.
A mindenki számára ismert elvárások pontos irányokat adtak a viselkedéstől kezdve egészen odáig, hogy kinek mit illett viselni, vagy milyen munkát kellett végezni. S ezek alól természetesen nem voltak kivételek a lánygyermekek sem.
Sőt.
A paraszti társadalomban egy lányt a születésétől kezdve arra készítették fel, hogy egyszer feleség és anya lesz belőle. A pubertáskorba lépve kifejezetten árgus szemmel figyelte a környezet minden rezdülését, hiszen megnyilvánulásai a férjhez menési esélyeit ronthatták, vagy épp ellenkezőleg, javíthatták.
Kritériumokból pedig nem volt hiány, a Magyar néprajz 8. kötetének, A „helyes élet” paraszti szabályai című fejezetében szinte véget nem érő felsorolást találunk arra vonatkozóan, milyen volt a megfelelő magatartása és külleme egy eladósorban lévő lánynak.
Fotó: Fortepan
Ilyen volt például az alázatos hozzáállás, a kevés beszéd, már ha a lány férjet akart fogni. De abban a világban minden lány vőlegényt kívánt magának, hiszen egyrészt a férfi volt a kenyérkereső, másrészt vénlánynak maradni egyet jelentett azzal, hogy megvetettként, lenézettként kell leélni az életét. Ők voltak a család szégyenei, a koloncok, akiken a falu közössége gyakran élcelődött, „köszörülte a nyelvét”.
Egy lány akkor vált igazán értékessé, ha férjhez ment, ez bizonyította, hogy az erkölcsi normáknak megfelelően élt.
Azonban a szüzesség megóvása nem volt elég
Ennél azért jóval több elvárásnak kellett megfelelnie: oda kellett figyelnie arra is, hogy mennyit nevet, mert a hangos kacagás nem volt éppen ildomos. „Röhencs”-nek nevezték azt, aki sokat kacarászott, a pergő nyelv pedig pláne nem számított pozitívumnak.
Vidéken felnövő lányként azt is állíthatom, hogy ennek az elvárásnak a szórványai még ma is, itt-ott tetten érhetők, például a Dél-Alföldön, ahol én is eltöltöttem a gyermekkoromat.
Jól emlékszem, amikor a nagyanyám rám szólt, hogy
egy tisztességes lánynak nem illik ilyen hangosan vihogni.
Kiss Lajos a hódmezővásárhelyi (a mezőváros mellette nőttem fel) erkölcsök kapcsán, a jó beszédkészséget egyenesen a „rosszféle” lányok jellemzőjeként írta le: „Az ilyen jófajta lányok jól tudnak beszélni, hízelegni” – idézi a Magyar néprajz kötete.
Mezőkövesdi lányok népviseletben (Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)
Mivel a fiatal lányoknak a jó hírnevük alakítása volt az elsődleges feladat, ezért a legjobb az volt, ha csendben, némán, kötelességtudóan léteztek, hogy „a rosszakarat se találjon bennük hibát”.
Az alázatos viselkedést gyermekkoruktól tanulták, ezt látták az őket körülvevő nőktől, akik mellett felnőttek, alávetett helyzetük természetes jelenség volt a paraszti világban.
„Én ezt az asszonyt sokat megvertem. Az asszonyt is kell idomítani, mert a szája jár. Az ember is van néha majdnem olyan bűnös, mint az asszony. A vén bűnös asszonyoknak nem árt, ha néha megverik őket” – olvasható egy korábbi tanulmányban, melyben azt is leírják, hogy elfogadott norma volt a nők „idomítása”. A gyerekeket egyébként születésüktől kezdve becsületességre, igazmondásra, valláserkölcsre, a család iránti felelősségre, a szülők és az idősek tiszteletére tanították őket, illetve fontos érték volt a mértékletesség, a nyájasság, az alázatosság, az Istenbe vetett hit, illetve a munkában való szorgalmasság is.
A lányok nevelésébe pedig az is beletartozott, hogy a nagylánnyá érve viselkedésüket szigorúan kontrollálták: egyre kevesebb helye volt a spontaneitásnak. Többek között nem volt mindegy, hogyan gesztikuláltak, hogyan sétáltak, mennyire leplezték vagy épp mutatták ki az érzelmeiket. Ha férjet akartak fogni, meg kellett tanulniuk a kultúra által helyesnek tartott „testhasználatot” és mozgáskultúrát.
Az alapkövetelmények az összeszedettség és visszafogottság tengelyén mozogtak, nagy illetlenség volt, ha egy lány terpeszben ült le, és szemérmesnek kellett lennie még a járásának is. A rosszféle lányt arról is meg lehetett ismerni, hogy a lábát nem úgy rakta, mint a tisztességes, hanem egy kicsit széjjelebb, vagyis „nagyokat szed a lába közé”.
A tisztességes lány aprókat lépett, és befelé állt a sarka.
Persze egy kívánatos hajadonnak formásnak, pirospozsgásnak és mindenekelőtt egészségesnek kellett lenni, ugyanakkor a túlzott hiúság már elítélendő volt. Bár azért az sem volt mindegy, mit viselt, a szép ruha legalább olyan fontos volt, mint a természet adta szépség. „Nem elég ruhás” – mondták azokra, akiknek nem tartották elég jónak vagy éppen tisztességesnek az öltözékét.
Ám azt már nem nézték jó szemmel, ha kicsit kacérabbra vette a viseletét, vagyis ha a ruháját jobban megszorította, vagy az ingét kihúzogatta, hogy az buggyos legyen. A kontroll a hajviseletre is vonatkozott, akkoriban nem érte meg saját frizurával előállni, egy feleségnek való lány oldalválasztékkal nem mehetett az utcára.
És persze prioritás volt, hogy jól bírja a munkát, a tisztesség mellett a szorgalom volt a legfontosabb a megítélésében.
Lusta lány hírébe kerülni nagy szégyen volt!
A feljegyzések szerint például sokat elmondott róla, hogy mikor jár a kútra vízért: ha később hozott, rendetlen volt, ha pedig este, akkor egyenesen tisztességtelen.
A lustasággal kapcsolatos előítéletek megjelennek a népmesékben is, ezekben rendre az a lány járt jól, aki engedelmes volt apjának, teljesítette a kéréseket, és szó nélkül segített, ha kellett. Ki ne ismerné a Népmesékben is feldolgozott A szorgalmas és a rest lány történetét, amelyben az utóbbi hoppon marad.
Erről olvashatunk Szenti Tibor Parasztvallomások című könyvében is, amely a hódmezővásárhelyi parasztvilágot eleveníti meg, beszámolók alapján. Az egyik interjúalany így emlékszik vissza fiatal korára, kitérve arra is, hogy fiúkkal sem nagyon mutatkozhattak azok, akik férjre vártak:
„A nagylányoknak sokat köllött otthon segíteni. Mindönben részt köllött vönni. Tánciskola vót a városban és rokontul jártunk, és az is kísért bennünket. Bálba az édösanya kísért el. Fiúval nem vót szabad elmönni sëhová së. Különösebb erkölcsi kioktatás nem vót, mert a lánynak nem vót a rosszaságra alkalma, de a fiúk së olyanok vótak. (Mán amelyik!)” – meséli az asszony.
Mezőkövesdi asszony a konyhában, a század elején (Fotó: Culture Club/Getty Images)
Egy másik nő, egy bizonyos Csorcsán Szűcs Imréné Tolnai Lídia pedig a következőket beszélte el:
„A mi családunkban nem volt fiú. Hárman voltunk lányok. Mindön munkát elvégeztünk, amit a fiúknak köllött volna. A nehezebb mezőgazdasági munkákat az apánktul tanultuk. Mindég mögmutatta, hogyan köll csinálni. 13 éves vótam, amikor mán marokszödést* csináltam” – mondandójából is jól látszik, hogy a lányoknak a házimunka mellett a földeken, a gazdaságban is helyt kellett állni.
Persze az elvárások, a viselkedési normák tájegységenként változhattak, voltak, ahol szigorúbb, máshol kicsit lazább volt a keretrendszer, sok függött attól is, a lány milyen családban született, mennyire voltak módosak, vagy épp szegények. Egy viszont biztos volt:
az eladó sorba kerülő lány mások által meghatározott módon viselkedhetett, és nem sok beleszólása volt abban, hogy kinek lesz a felesége.
A házasság elboronálása ugyanis a szülők feladata volt, a szerelem, az érzések, az, hogy ki ki után vágyódott, nem sokat nyomott a latban. A Mindennapok története blog a paraszti házasságok kapcsán is azt írja, hogy közösség normái a megélhetés biztonságának rendeltek alá mindent, a múlékony érzelmeket pedig nem tartották megfelelő bázisnak a család számára. A folklórban megőrzött szerelmi dalok, a szerelmi történeteket elbeszélő mesék, a szerelmi varázslások és jóslások bősége ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a szerelem az egyéni érzésvilágban fontos helyet töltött be. A szerelmi tapasztalatok megélésére azonban a paraszti társadalom csak a házasság előtti rövid életszakaszban engedett teret, akkor is szabályozott keretek között, és elsősorban a megfelelő élettárs megtalálásának céljával.
Források: Szenti Tibor, Parasztvallomások/ Magyar néprajz 8. kötete/Család, háztartás, rokonság – a paraszti emlékezetben / Támba Renátó, A paraszti létmód tudatformáinak leképeződése Koszta József leánygyermek-ábrázolásain
