Néhány hete jelent meg az nlc-n Kovács Andrea Kurszán kollázsművésszel készült interjúnk – lásd kapcsolódó cikkünket – az akkori beszélgetésből derült ki, hogy a művész néhány alkotása különleges helyre került. Andrea kollázsai ugyanis a Max Planck Intézet tavaly májusban megjelent, Quarantine without protection – Intimate partner violence amid COVID-19 and how authoritarianism makes it worse című kutatásához készült, amely a családon belüli erőszak és a koronavírus járvány kapcsolatát vizsgálta. Az anyag két szerzője Gunda Wössner és a Virgina Tech egyetem szociológia tanszékén kriminológiát oktató Dr. Parti Katalin. Katalint a művészen keresztül kerestük meg, hogy meséljen a kutatási anyag témájáról.
Mielőtt rátérnénk a kutatásra, mivel a cikk apropóját Kurszán művészete jelentette, megosztanád az olvasókkal, hogyan kerültek végül a kollázsok a kutatási anyagba?
Pár éve találkoztam Andival, az egyik kiállításán és nagyon megtetszettek a kollázsai, el is kezdtünk beszélgetni a kollázsok terápiás felhasználásáról. Akkor én már hosszú ideje kutatóként dolgoztam, az egyik kutatási témám a szexuális erőszak és annak feljelentési rátája volt, azt vizsgáltam, miért olyan alacsony ez Magyarországon és a környező országokban. A kettő kombinációjából született az ötlet egy olyan, kollázsokra épülő terápiás eseményre, ahol a túlélők kollázsok formájában adhatják ki magukból a traumatikus élményeket. Ugyan végül ez ebben a formában nem valósult meg, de jó kapcsolatban maradtunk, egy ponton pedig megkérdeztem, hogy lenne-e kedve kollázsokat készíteni a szexuális erőszakkal kapcsolatos kutatáshoz. Volt kedve.
Dr. Parti Katalin az erőszak és a karanténhelyzet kapcsolatát vizsgálta meg
Beszéljünk akkor magáról a kutatásról, amely a Max Planck Intézet berkein belül készült, ezek szerint az intézet nem csak természettudományos területekkel foglalkozik?
Nem-nem, Németországban van egy kifejezettem kriminológiai és büntetőjogi kutatásokra szakosodott Max Planck Intézet is, én évek óta velük vagyok kapcsolatban.
Mi hívta életre a kutatást?
Mielőtt mélyebben belemennénk, fontos megjegyezni, hogy ez nem egy empirikus adatfelvételen alapuló kutatás, hanem egy úgynevezett szakirodalmi összefoglaló (literature review), amelyhez rengeteg szakmai anyagot elolvastam és ezek összegzéséből állt össze végül a Quarantine without protection anyaga. Szerettem volna egy nyilvános fórumot, ahol beszélhetek a szexuális erőszakról és a családon belüli erőszakról. Előbbihez Magyarországon végeztünk tényleges adatgyűjtést is, utóbbihoz készült a szakirodalmi szemle, amit már márciusban szerettem volna publikálni, amikor elkezdődtek a lezárások, de végül erre csak májusban került sor.
Már tavaly márciusban, a karantén elején lehetett tudni, hogy milyen hatása lesz a lezárásoknak ezekre a területekre?
A kollégákkal, akikkel hasonló kutatásokat folytatunk, már tavaly március 11-én, az amerikai lockdown kezdetekor láttuk, hogy hirtelen nem érkezik több ilyen feljelentés a rendőrségre vagy a civil szervezetekhez. Ez azonban sajnos nem azt jelenti, hogy eltűnt volna a családi vagy a szexuális erőszak. Ez csak azt jelenti, hogy hirtelen össze lettek zárva a túlélők és a bántalmazók és akkor még nem alakultak ki azok a jelzési formák, amik ilyenkor működhetnének. Azóta már megvannak azok a módszerek, amelyeket a túlélők igénybe vehetnek anélkül, hogy a környezetük számára nyilvánvalóvá válna, hogy segítséget kérnek.
Milyen módszerekről van szó?
A legfontosabbá egy kézjel vált, amellyel a túlélők akár a számítógép előtt ülve, Zoomon is jelezhetik, hogy segítséget kérnek. Beszéljenek bármiről, ha közben bemutatják a kézjelet, ez azt jelenti, hogy családi erőszak éri őket, de nem tudnak beszélni róla. Az első lezárások idején még ez nem létezett, illetve nem volt ismert széles körben, így jobbára csak verbálisan lehetett segítséget kérni, amit mindenki hallhatott a lakásban – emiatt nem is érkeztek bejelentések. Az első lezárások feloldását követően azonban elkezdtek érkezni a feljelentések, ma pedig már tudjuk, hogy a lockdown-helyzetnek ténylegesen az volt a hatása, amire számítottak a kutatók, vagyis, hogy azok, akik bántalmazásnak voltak kitéve, azok most különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NaNe) és a Vodafone még 2013-ban végzett egy kutatást, amely kimutatta, hogy egy bántalmazott nőt átlagosan (!) 35 alkalommal bántalmaznak, mielőtt segítséget kérnének. Van esetleg arra nézve információja, hogy a járvány alatt ez a helyzet javult vagy romlott volna?
Nem olvastam kutatásokat arról, hogy a tűréshatár mennyire tolódott ki, de valószínűleg jelentősen. Ezekben az esetekben egyébként is igen jelentős a látencia. A viktimizációs felmérések általában sokkal megbízhatóbbak, mint a rendőrségi statisztikák, mert a rendőrségre már csak a tényleges feljelentések, eljárások jutnak el, de még ezeknek egy részében is visszavonják a túlélők a feljelentést, vagy azért mert félnek a megtorlástól, vagy egyszerűen nem hisznek nekik és ezért elvesztik a bizalmukat a hatósággal szemben, vagy egyszerűen csak meggyőzi őket a környezetük arról, hogy nem is kell nekik ez a feljelentés, vagy arról, hogy nem akarják az éveken át tartó eljárásokat.
A mostani kutatás egy teljesen új jelenségre világít rá?
Számomra nem volt teljesen új ez a jelenség, még ha az élethelyzet az is, amiben most mindannyian vagyunk. Ami megdöbbentő volt számomra, hogy azokban a politikai rendszerek, ahol a bántalmazott csoportokkal – nőkkel, gyerekekkel, LMBTQ-emberekkel, más módon kiszolgáltatottakkal – szemben represszív szakpolitikát folytatnak, az érintettek még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek egy karanténhoz hasonló helyzetben. Számukra nincs olyan mozgalmi háttér, ami bátorítaná őket, ami elismerné, hogy ők bántalmazottak, de nincsenek olyan fórumok sem, ahol segítséget kérhetnek, és a közbeszéd sincs olyan állapotban, így például a segítségkérésnek nincs meg az elfogadottsága.
Eleve óriási erőfeszítés és bátorság kilépni egy bántalmazott élethelyzetből, sokadjára már nem eltűrni a bántalmazást, viszont az autoritariánus politikai rendszerekben, ahol például a gender-szemlélet nem elfogadott narratíva, ott a bántalmazottak még jobban el vannak zárva az ilyen lehetőségek elől.
Szomorúan ismerősen hangzanak ezek a körülmények…
A kutatásban említettem Magyarországot, de sajnos van mellette vagy száz másik, Pakisztán, Lengyelország, Törökország is. Magyarországon többek között azt látni, hogy folyamatosan ellehetetlenítik a nonbináris emberek társadalmi életét, ezzel pedig óriási rombolást hajtanak végre. Azzal, hogy kizárják őket az egyenjogúságból, de ezzel egy nagyon erős üzenetet is küldenek a társadalomnak. Az az üzenet, hogy „ha eddig nem fogadtad el őket, az teljesen rendben van, ne is fogadd el”. Ez gyakorlatilag olyan, mint az antiszemitizmus, vagy az Egyesült Államokban most tapasztalható erőszakhullám, amely kifejezetten ázsiai emberek ellen irányul.
Napjainkban sok olyan technológiai eszköz a rendelkezésünkre áll, amely a túlélőknek is segítséget nyújthat, gondolok például az okostelefonokra, a közösségi oldalakra, az állandó online jelenlétre. Javítottak ezek a helyzeten valamennyit?
Egyfelől igen, az okostelefonok ugyanis tényleg sokat számítanak, a közösségi oldalakon pedig bármit írunk is, bizonyítékot teremtünk, vagy magunknak vagy magunk ellen. Azonban, ezzel az is együtt jár, hogy az elkövetők is okosabbak, ravaszabbak lettek. Közülük sokan alkalmazzák az úgynevezett OSINT-módszereket. Az OSINT az Open Source Intelligence szavakból áll össze, ez olyan hírszerzési módszereket jelent, amit bárki alkalmazhat, mert az eszközök mindenkinek a rendelkezésére állnak. Például, simán megfigyelhető, hogy valaki kinek és milyen üzeneteket küld a telefonjáról. A lockdown-helyzetben azonban még erre sincs szükség, ha egy bántalmazó olyan belső szabályokat alkot, amelyek szerint a bántalmazott tartozik neki azzal, hogy megmutatja a telefonját, vagy a bántalmazó bármikor ellenőrizheti, hogy mikor, kinek, mit írt.
A szexuális erőszak és zaklatás témájával kapcsolatban érezhető-e valamennyi fásultság az embereken? Beszélhetünk-e olyasmiről, amit megfelelő magyar kifejezés híján a #metoo-fatigue (#metoo-fáradtság) kifejezéssel írhatnánk körül? A közösségi oldalakon megjelenő hírek alatt ugyanis szinte borítékolhatóan erről árulkodó kommentekből találjuk a legtöbbet.
Nagyon jó kifejezés a metoo-fatigue, egyben ez egy nagyon jó kérdés, amire sokféle és komplex választ lehet adni. Az érme egyik oldala az, hogy valóban, az emberek belefáradtak a hasonló hírekbe, lehet, hogy nem is veszik már annyira komolyan azokat. Ugyanakkor, ami pozitívum, hogy a trollok többsége se veszi már a fáradtságot, hogy széttrollkodja a hasonló coming out történeteket. A másik jó dolog, amit az Egyesült Államokban látok, hogy elkezdték komolyan venni a túlélők megszólalásait.
Nézzük meg, mi volt 2018-ban, amikor az előző amerikai kabinet Brett Kavanaugh-t jelölte a legfelsőbb bíróságba. Akkor hiába mondta el a vizsgálóbizottság előtt Dr. Christine Blasey Ford, hogy őt hogyan zaklatta Kavanaugh, nem lett következménye. Most viszont, amikor Andrew Cuomo New York-i kormányzót több nő szexuális visszaéléssel vádolja, igaz ugyan, hogy Cuomo még ellenáll, de máris folynak kivizsgálások az üggyel kapcsolatban.
Mi a helyzet az előző amerikai elnökkel?? Róla több, konkrét videó és hangfelvétel is van, mégse lett különösebb következménye a tetteinek.
Az ő esetében az a probléma, hogy sokkal nagyobb politika rombolást végzett, ami egyszerűen elnyomja a szexuális áldozatok hangját, az ő problémáik eltörpülnek a többi botrány mellett. Az, hogy az USA 45. elnöke számos újságírónőt is zaklatott például, elsikkad az adócsalási ügyei vagy a Capitolium ostroma mögött. Erről eszembe jut a ’shadow pandemic’ kifejezés, azaz az árnyékjárvány, amivel a családi és a szexuális erőszakot szokták illetni. Pontosan azért, mert mindig van a társadalom számára fontosabb probléma, mint ami az elnyomott társadalmi rétegekkel – jelen esetben a nőkkel, lányokkal, LMBTQ-emberekkel – történik. Az ő problémáik mindig a nagyobb, fontosabb esemény árnyékában lehetnek csak.
Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez elkezdjen megváltozni?
A politikai kultúra nagyon sokat számít, nagy szükség van rá ahhoz, hogy egy társadalomnak javuljon a befogadókészsége a hasonló ügyekkel kapcsolatban, vagy, hogy egy társadalom nyitottabbá váljon mindenféle másság iránt. A nyitottságba pedig az is beletartozik, hogy tudatosítsuk, hogy ilyen esetek valóban történnek és ne zárkózzunk el, ha valaki segítséget kér.
A következő lépésként pedig létre kellene hozni olyan háttérintézményeket, ahol ténylegesen foglalkoznak az ilyen ügyekkel. Sajnos, Magyarországon nagyon kevés olyan civil szervezet van, ami tényleg foglalkozik ilyen bántalmazotti csoportokkal, és azt tapasztalom, hogy az elmúlt években még az a kevés is kihalásnak indult, ami volt. Ez Magyarországon nem a civil szervezeteken múlik, hanem a feléjük irányuló szisztematikus támadássorozat eredménye, amelynek következtében az áldozatoknak szervezetek évek óta nagyon nehéz körülmények között, szinte a semmiből kell, hogy fenntartsák magukat. A szexuális erőszak túlélőinek szolgáltatást nyújtó ESZTER Alapítvány is ilyen volt. Ennek a szervezetnek az elhalását közvetlen közelről volt alkalmam végignézni.
A karantén alatt nem tűnt el a családon belüli erőszak, csak nem látunk rá (Fotó: Getty Images)
Pedig fontos lenne, hogy tudatosítsuk, hogy ilyenek léteznek, nem egyedi esetekről van szó, hanem olyasmiről, ami bárkivel megtörténhet. Ebbe a tudatosítási folyamatba pedig az is beletartozik, hogy merjünk szembenézni az ilyen helyzetekkel és ne az túlélőket hibáztassuk, illetve, hogy a túlélők ne hibáztassák saját magukat. Ez utóbbi egyébként egy lehetséges magyarázat arra, hogy a túlélők azért nem jelentkeznek a sokadik alkalomig, mert ők maguk sem ismerik fel, hogy ez egy romboló helyzet, vagy azt gondolják, hogy valamiért megérdemlik a sorsukat, mert ők provokálták ki. Pedig olyan nincs, hogy valakinek joga van megütni, bármit is tett a másik, és főleg nincs joga hosszú időn át bántalmazni.
A munkahelyeknek is nagyon nagy felelőssége van abban, hogy milyen környezetet teremtenek. Amikor 2019-ben eljöttem Magyarországról, még csak akkor kezdett megjelenni a munkahelyi szexuális zaklatás elleni protokollok kialakítása. Korábban ilyen nem volt, mostanra pedig már több helyen van olyan ember, aki tréningeket tart a kollégáknak, vagy, akinek szólni lehet, anélkül, hogy téged hibáztatnának, fokoznának le vagy rúgnának ki azért, mert ki mersz állni magadért.
Ennél picit messzebbre vezet, de szintén fontos lenne a munkahelyek részéről, hogy megteremtsék a nemek közti egyenjogúságot. Arra gondolok például, hogy a férfiaknak is adott legyen a lehetőség, hogy legalább a gyerekük születését követő első pár évben részt tudjanak venni a gyereknevelésben. Szép dolog a GYES meg a GYED, Magyarország ilyen szempontból egyedülálló, hogy az anya akár évekig otthon lehet, de mi a helyzet az apákkal, nem látom őket a képben. Nagyon kevés olyan munkahely van, amely akár 6-8 hónapra elengedi az apákat, szülési szabadságra vagy legalább megosztott gyereknevelést tesz lehetővé, mint például Németországban.
Ezek kis dolognak tűnnek, de azt az üzenetet küldik a túlélők felé, hogy figyelj, itt egy olyan támogató szociopolitikai környezetben vagy, ahol bármikor, ha segítséget kérsz, az nyitott fülekre fog találni és biztonságban leszel. Ez azért nagyon fontos, mert korábbi kutatások rámutattak, hogy ha egy bántalmazást túlélő nő – akár a 35. alkalomra – veszi a bátorságot és elhagyja a bántalmazóját, akkor nyolcszorosára emelkedik a halálos bántalmazás kockázata. Egyszerűen azért, mert ilyenkor a bántalmazó számára is világossá válik, hogy véget ért a hatalma a túlélő fölött.
Mi a helyzet a digitális zaklatással, bántalmazással? Számtalan példát láttunk erre korábban, de vajon a lezárások idején ezek a bántalmazók is aktívabbak lettek, akár úgy is, hogy nem élnek egy háztartásban a túlélőkkel?
Persze, a digitális bántalmazás a pszichológia bántalmazás egy nagyon súlyos formája, emiatt történik például sok tini öngyilkosság. Ennél súlyosabb az úgynevezett pressured sexting, ami a cyberbullying egy sokkal súlyosabb formája. Ez általában úgy kezdődik, hogy egy pár szakít és az egyik fél megpróbálja zsarolni a másikat azzal, hogy nyilvánosságra hozza a másik intim fotóit vagy videóit.
Ez az úgynevezett bosszúpornó jelensége, igaz?
Így van és ez, például az Egyesült Államokban – a cyberbullying elleni törvények értelmében – szigorúan büntetendő. Egyébként ezzel kapcsolatban épp most nyújtunk be egy pályázati anyagot, azt szeretnénk megtudni, hogy az amerikai iskolák és a fiatalkorúak igazságszolgáltatása hogyan kezeli az ilyen eseteket. Az egyik oldalról jó a digitális technológia, mert mindennek megmarad a nyoma, ugyanakkor, a helyi, kisebb rendőrségeknek egyszerűen nincs kapacitása az ilyen ügyek felderítésére, sőt, olyan is előfordul, hogy nem is tudják, hogyan kellene nyomozni az ilyen esetekben.
A tavalyi amerikai Black Lives Matter tüntetések kapcsán hangzott el, hogy itt lenne az ideje a rendőrség megreformálásának, mert például sok esetben nem egy gumibotos rendőrre lenne szükség, hanem például egy mentális egészséggel foglalkozó szakemberre. Ez a megközelítés segíthetne az ilyen ügyekben is?
Igen, ez nagyon jó lenne. Sajnos, a legtöbb helyi rendőrségnek nincsenek megfelelő forrásai erre, jó esetben addig el lehet jutni, hogy a rendőrség jó kapcsolatot alakít ki a helyi lakossággal. Ez fontos, mert ha nincs meg a bizalom a rendőrök felé, akkor nem fognak tudni dolgozni. A másik oldalról viszont, a bizalomhoz az is kell, hogy ha a rendőrök kapnak egy szexuális zaklatással vagy családi erőszakkal kapcsolatos bejelentést, akkor tudjanak vele mit kezdeni. Pár éve kísérletként elindult egy projekt, aminek a keretében, rendőrségi riasztás esetén egy egész csoport vonul ki, rendőrökkel, szociális munkásokkal és pszichológusokkal, akik komplex esetfelmérést csináltak a helyszínen. Egy „gumibotos rendőr” ugyanis nem biztos, hogy felismeri, akár az arckifejezésekből, gesztusokból, nonverbális kommunikációból, hogy egy háztartásban ki a bántalmazó. Az ilyen csapatokban viszont ott vannak a szakemberek, akik ezt felismerik – igaz, ehhez olyan diszpécserre is szükség van, aki a megfelelő kérdéseket feltéve már az elején meg tudja állapítani, hogy mire van szükség.
További cikkeink a családon belüli erőszak témakörében:
- Jogerősen felmentették a bántalmazó férjét elgázoló nőt
- Nyílt levél az apámnak: Ütöttél, haraptál, szavakkal bántottál, de nem haragszom rád többé
- Elkábította, majd véresre verte a barátja a 27 éves Orsolyát, a nők elleni erőszak újabb áldozata vállalta fel történetét