A legtöbb ismerősöm kissé hülyének nézett, amikor 2019 nyarán elvittem az akkor kétéves fiamat moziba a Toy Story 4-re. Ahogy körbenéztem a gyerekekkel teli teremben, meg kellett állapítanom, hogy Boldizsár a legkisebb a közönség soraiban. Magam is biztos voltam abban, hogy nagy eséllyel nem fogjuk végignézni a filmet, a gyerek besokall, sírni kezd és ki akar majd jönni, így a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy ott maradtunk a végéig. Bár a Jégvarázs 2 előzetesétől – igen, az előzetesek sajnos túl hangosak a moziban – még nagyon félt, a filmmel már semmi baja nem volt, és legnagyobb meglepetésemre csak a stáblista alatt távoztunk a teremből. Tény, hogy nagyrészt vagy az én, vagy az anyukája ölében ült, a film egy pontján pedig anyai segítséggel elkezdte a mozi egy lépcsőfokán föl-le járva nézni Woodyék nagy kalandját. Ha most valaki azt mondja, hogy biztosan nem értette a sztorit, egyet kell értsek vele, de imádta ezeket a figurákat részben annak köszönhetően, hogy a húgom és én elhalmoztuk őt Toy Story-s plüssjátékokkal, takaróval, párnával, bögrével…
Legközelebb néhány hónappal később vittük moziba, amikor az édesanyja ült be vele a Shaun, a bárány és a földönkívüli című mesére, és azt is élvezte. Aztán jött a pandémia, a mozizásnak pedig annyi volt. Az újranyitás óta folyton kerestem az alkalmat a visszatérésre, de nem könnyű megfelelő filmet találni egy négyéves srácnak és egy közel kétéves kislánynak (igen, időközben született egy kistestvére). Aztán megtudtam, hogy valakinek eszébe jutott mozifilmes verziót csinálni a Mancs őrjáratból, ami egyrészt szörnyű ötlet (szegény szülők), másrészt tökéletes alkalom a két gyerekem első közös mozis kalandjára.
Az életmentő lépcső
Nem akartuk, hogy egy héten át emiatt rágják a fülünk, így csak pár órával indulás előtt mondtuk el a gyerekeknek, hogy aznap moziba megyünk, és megnézzük együtt a Mancs őrjáratot. Boldizsár emlékezett a korábbi mozizási élményeire és nagyon várta a dolgot, míg Fruzsina a „Mozi? Mi az a mozi?” kérdéssel reagált, és az összes válaszlehetőség közül az „Olyan, mint egy hatalmas tévé” elhangzása után kezdtem azt érezni, hogy talán megértette a dolgot. Mivel ez a korosztály nem épp a türelméről ismert, és bármilyen jónak ígérkező programot elronthat számukra némi várakozás, így szándékosan későn érkeztünk.
Képünk illusztráció (Fotó: MTI / Mónus Márton)
Öt perccel kezdés előtt ültünk be a moziterembe, de a kései kezdés és az előzetesek miatt még ez is túl korainak bizonyult. A „Mikor kezdődik már?” kérdés túl sokszor hangzott el ahhoz, hogy az könnyen tolerálható legyen, de legalább volt időm a fiamnak elmagyarázni, hogy mi az a mozivászon, hogyan működik egy vetítőgép, és mi a különbség a mozi és a tévé között. Az alig kétéves lányom nem foglalkozott ilyen technikai kérdésekkel, miután felfedezte, hogy milyen frankó lépcsői vannak a moziteremnek. Pont abban a korban van, hogy a lépcsőzés gyakorlása teljes értékű program számára, így az, hogy negyed órán át nagyjából nyolc lépcsőfokon ment fel és le, teljes mértékben lekötötte őt, és ha nem kezdődnek el az előzetesek, biztos vagyok abban, hogy gond nélkül folytatta volna akár további fél órán keresztül.
A sok kis oltatlan
Az már csak a teremben ülve jutott eszembe, hogy az ember keresve sem találhatna magának olyan zárt helyet, ahol egyszerre több oltatlan veszi őt körbe, mint egy moziterem gyerekfilmes vetítése. Ugyan nem volt telt ház, de mivel ez egy szervezett premier előtti vetítés volt, így sokan ültek a teremben, én pedig egyszer csak ráeszméltem, hogy egy zárt térben, maszk nélkül ülök egy helyen, ahol a nézők nagyjából hetven százalékba biztosan nem kapott, mert nem kaphatott védőoltást. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy épp nyári szünet van nemcsak az iskolákban, hanem a legtöbb oviban is, így kevesebb az alkalom, hogy a kölykök szanaszét fertőzzék egymást. Persze így jár a szülő, aki későn gondolkodik, de annyira azért nem pánikoltam túl a dolgot: tisztában vagyok azzal, hogyha a szeptemberrel eljön az ovi- és a bölcsiidő, akkor kisebb csoda kell ahhoz, hogy valamelyik gyerekem ne kapja el és hozza haza a delta variánst.
Szerencsére nem értem rá sokat rágódni ezen, mert beindultak az előzetesek, ami szülői szempontból számomra két dolgot jelentett. Egyrészt el kellett magyaráznom a fiamnak, hogy miért nem a Mancs őrjáratot látja rögtön, másrészt az ölembe kellett vennem a kislányomat, hogy biztonságban érezze magát ezen a nagy, hangos helyen, és ne takarja ki az előtte lévő szék a vásznat, ugyanis elfelejtettünk ülésmagasítót kérni. A harmadik előzetesnél már éreztem, hogy fogy a türelmük, de szerencsére nem volt több, így megúsztuk sírás nélkül az első szakaszt, ami nagy sikerélményt jelentett a feleségemnek és nekem, valamint az erősítésként velünk tartó anyósomnak.
A nasi és a pisi
A Mancs őrjárat: A film eleje maga volt a megtestesült nyugalom számomra. Boldi csendben, tátott szájjal ülve nézte a székében a filmet, míg Fruzsi ugyanezt az ölemben ülve produkálta, és vele csak annyi volt a dolgom, hogy néha rövid magyarázatokat mondja neki a filmmel kapcsolatban feltett kérdéseire. Ez az idill azonban nem tartott tovább 15-20 percnél. Először a lányom kezdett el ficánkolni, ami eleinte csak annyit jelentett, hogy előbb az anyukája, majd a nagymamája ölébe ült át a változatosság kedvéért, majd elkezdett rágcsálnivalót és innivalót kérni. A feleségem szerencsére készült erre az eshetőségre, így előkerült a táskából a ropi, a sajtos tallér és a Kubu üdítő. Ha nem akarjuk, hogy ezek egytől egyig a mozi padlóján kössenek ki, akkor ezeket tilos a kezükbe adni, így viszont film közben az a folyamatos dolgunk, hogy a sötét moziteremben egyfolytában adagoljuk nekik a nasit és az üdítőt.
A kisebb még pelenkás, így attól nem tartottam, hogy nála problémát okozhat a wc-szünet, viszont a fiam elfogyasztott üdítőmennyiségét aggodalommal telve néztem, ugyanis hajlamos az utolsó pillanatban szólni, hogy neki pisilnie kell, aztán megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy időben elérjük a legközelebbi mosdót, és ne legyen csúnya baleset a vége. Az aggodalmamat csak fokozta, hogy őt láthatóan nagyon lekötötte a vásznon pörgő mese, márpedig ha valami nagyon leköti őt, még inkább hajlamos megfeledkezni a wc-zésről, és úgy söpri le magáról a „Boldi, nem kell pisilni?” kérdést, mintha el se hangzott volna. Szóval enyhe gyomorgörccsel adagoltam a percenkénti ropi- és üdítőadagokat a feleségem és anyósom hathatós közreműködésével.
Az elfogyó türelem
Boldi jól bírta a kiképzést, láthatóan tetszett neki a film, amiből én meglehetősen keveset láttam, és abból annyit vettem le, hogy új kutyus csatlakozott a Mancs őrjárathoz, akik – SPOILER! – egy idióta polgármester idióta ténykedésének következményeit próbálják rendbe hozni. Ezt csak azok kedvéért írtam le, akiket érdekel az is, mi történt a filmben. Szívesen. Úgy az első negyven perc után a lányom láthatóan a teljes figyelmét a nassolásnak, az üdítőivásnak, valamint a mászkálásnak szentelte hármunk között. Azt, hogy már nem érdekli a film, azzal hozta tudomásunkra a maga finom módján, hogy háttal a vászonnak állva dumált nekünk egyfolytában, és amikor Boldival összevesztek azon, ki igyon épp a Kububól, a feleségem érezte, hogy törésponthoz érkeztünk.
Mivel elkezdődött az ordítás, úgy érezte, menekülőre kell fognia a dolgot, ezért felkapva Fruzsinát, csendben távozott a teremből, megelőzve ezzel az apokalipszis eljövetelét. A kedélyek lenyugodtak, Boldi visszaült a székébe, így már csak azon kellett izgulnom a film végéig – ez volt az a pont, amikor valamennyire már én is be tudtam kapcsolódni a cselekménybe –, hogy kibírja-e a fiam pisibaleset nélkül. Kibírta. Ma, két nappal a történtek után pedig odajött hozzám délelőtt azzal, hogy „Apa, mikor megyünk legközelebb moziba?” A filmkritikusi lelkemet nem is simogathatta volna meg szebben.
