„Furcsa érzés visszautasítani egy dicséretet – írja az anya –, de mostanában túl sokszor hallom, hogy milyen csodálatos anya vagyok, amikor meghallják az emberek, hogy transznemű a fiam, és én teljes vállszélességgel mellette állok. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább ráébredtem, hogy nem akarom elfogadni ezeket a dicséreket, mert csak azt teszem, amit minden szülőnek tennie kellene ebben a helyzetben: feltétel nélkül szeretem a gyerekemet.”
Az anya tisztában van vele, hogy jó szándékkal szokták megdicsérni az emberek, de zavarja, hogy valamiféle szuperhősnek állítják be csupán azért, mert a fiát támogatja az úton, amin elindult. „Nem vagyok a legjobb anya a világon, csak egy anya vagyok a sok közül, aki megteszi a tőle telhető legtöbbet, hogy segítsen a gyermekének az érzelmi és fizikai jólléte érdekében. A Willians Institute egyik tanulmánya szerint a transznemű emberek között nagyobb az öngyilkossági kísérlet kockázata, sokkoló, hogy 41 százalékuk próbálja megölni magát az élete során. Az első és legfontosabb lépés az lenne ennek a rettenetes számnak a csökkentéséhez, ha otthon, gyerekkorukban elfogadással találkoznának a transznemű gyerekek.”
Az anya feltétel nélkül szereti a transznemű gyerekét (Kép: Getty Images)
„Szülőként a legfőbb feladatom az, hogy megvédjem a gyerekeimet – teszi hozzá az anya. – Ugyanabba a kategóriába esik a fiam transzneműsége, mint az, hogy megvédem attól, hogy elüsse az autó, amikor megtanítom, hogyan kell körülnézni az úttestnél vagy hogy elmagyarázom neki, miért ne szálljon be idegenek kocsijába. Ezért érzem kényelmetlennek, amikor dicsérnek mások, hogy milyen fantasztikus, ahogy »megengedem« a gyerekemnek, hogy transznemű legyen. Nem engedek én meg semmit. A fiam transznemű és kész, ez az igazság, ezen nincs mit engedni vagy tagadni.”
Az anya hozzáteszi: nem egy pillanat volt az, amikor a fia előállt a transzneműséggel, hanem nagyjából kétéves kora óta észrevehetők voltak jelei, ám ezeket igazán csak visszatekintve tudta helyesen értelmezni. Mindenesetre a sejtés régen ott volt mélyen a lelkében, ezért az elfogadás sem egyik percről a másikra történt, hanem az évek során felkészült rá, hogy a fia lehet, hogy igazából lány. „Amikor a fiam elmondta, hogy transznemű, az első reakcióm hirtelen a félelem és aggodalom volt. Féltettem őt, hogy a világ mit fog szólni hozzá. A lelki szemeim előtt megjelent, ahogy bántják, félreértik, kiközösítik. De az egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy meg kellene a gyerekemet változtatni. Meg kellett tanulnom, hogyan támogathatom őt úgy, ahogy azt igényli, ahogy szüksége van rám. Megszakad a szívem, amikor azért dicsérnek, mert milyen szerető és elfogadó szülő vagyok, mert borzasztó szomorú, hogy olyan világban élünk, amikor annyira ritka, hogy egy gyereket feltétel nélkül elfogadjanak a szülei, hogy ezt valami különleges dolognak értékelik. Olyan világra lenne szükségünk, amiben minden gyerek kifejezheti magát szabadon és vállalhatja önmagát negatív következmények nélkül.”
