A jó házasság titka

„Miért kérdezed, ki az a lány?”
„Mert ő lesz a feleségem.”

1997 január végén hömpölygött kifelé a tömeg a budapesti Fő utcai görögkatolikus templomból. Volt ott egy sötétkék télikabátos lány. „Egy kicsit világosabb volt körülötte minden. Volt egy erős kisugárzása, mindenkire odafigyelt. Ez a lelki szépség fogott meg azonnal.”
Kovordányi Miklós öccsével, Gyurival ott helyben elkezdték szövögetni a tervet, hogyan lehetne megismerkedni a lánnyal. Egy színházi programot választottak, és nem bízták a véletlenre az arányokat: három lány és három fiú indult el a Várba pár héttel később.

A darab csapnivaló volt, ezért Káplár Rita és barátnője a szünetben le akart lépni. A fiúk mindent bedobtak, hogy maradásra bírják őket, mert a terv szerint Miklós hazakíséri Ritát, közben lebilincselő és egyben szórakoztató beszélgetésbe bonyolódnak. A kísérés összejött, a csevegés nem: Rita szörnyen fázott, ezért nem volt épp szószátyár kedvében. „Kínosan végigfecsegtem az egész utat. Akkor azt hittem, ez a hajó elment. A harmadik randinkon Rita másfél órát késett. A mobiltelefon előtt kőkorszakban a férfi egyet tehetett: megvárta a lányt.”  

„Én a mai napig meglepem a feleségem”

Rita elég lassan rázódott bele a közös történetükbe. „Azt gondoltam a szerelemről, hogy tényleg meglátod a szőke herceget fehér lovon, beüt a krach, egymásba esünk, és boldogan élünk. Hát Mikivel semmi ilyet nem éreztem. Amikor viszont elváltunk, nagy hiányérzetem támadt”.

Miklós szerint az udvarlási szakasz kulcsfontosságú. „Meg kell mutatnia a fiúnak, ő miért jobb másoknál, a lány miért mellette döntsön. Én a mai napig meglepem a feleségem, randira hívom. A múltkor a Dumaszínházba vettem jegyeket, de elmaradt, ezért elvittem az Etele Plázába. Sétáljunk, beszélgessünk, kettesben, gyerekek nélkül figyeljünk egymásra.”

Káplár Rita és Kovordányi Miklós

Persze erre nem volt mód az első években. Rita tíz évet töltött otthon az öt gyerekkel, és elveszítette az önbizalmát. „Amikor jött egy ajánlat, hogy fizikatanárként dolgozhatnék egy suliban, nem mertem elfogadni, nem tudtam, képes vagyok-e még dolgozni. De Miki támogatott. És szépen, lassan átalakítottunk mindent: a házimunkát, amit addig egyedül vittem, felosztottuk. Volt egy kerek tábla, hogy kinek mi a feladata, sorsoltunk. Mindenki mindennap mást csinált.”

Eddigre Miklós is rádöbbent, hogy a pénz nem számít annyit, fontosabb, hogy a család együtt legyen. Mert ő is hajlamos volt belecsúszni a túlórákba, a hétvégi hajtásba. Váltani kellett. „Egy házasságban nem nagy dobásokra van szükség, hanem sok kicsi, teljesíthetőre. Nem Los Angelesbe kell vinnem a feleségem, elég az Etele Pláza.”

„Nem vettük észre, mert benne voltunk”

Orosz István görögkatolikus pap, máriapócsi kegyhelyigazgató és felesége, Obbágy Rita tabudöntögetően beszélnek a házasság kihívásairól is, vagy ahogy ők mondják, a „fasírtról”.

„A fasírt az, amikor nem bánnád, ha nem ő lenne a feleséged. Nem bánnád, ha elmenne, baleset érné, és nem jönne haza. Ha nem ő feküdne melletted az ágyban. Nem pusztán apró dolgok felett csapunk össze, hogy mondjuk, telefonál, de közben nyilván jobban tudja, merre kell menni. Volt olyan nő az életemben, akivel szívesebben lettem volna. És csak azért tudtunk kijönni ebből, mert Istenbe kapaszkodtunk mindketten.”

Rita szerint az ő generációjuk keveset tanult a házasságról és a párválasztásról. „Mi még a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a negatív dolgokat, és nem vettük észre idejében a jeleket. Volt már egy két és fél, egy másfél éves és egy újszülött gyermekünk. Kárpátalján éltünk egy ősrégi vályogházban, füstölgő cserépkályhákkal, nagyon rossz viszonyok közt.”

Amíg Rita otthon volt a kicsikkel, István atya vágtatott heti huszonöt hittanóra, minden esti ifihittan, parókiaépítés, szertartások, évi több mint száz temetés, százötven keresztelő és minimum ötven esküvő között.

„Állandóan egyedül voltam, alig vártam, hogy estére hazaérjen. Ő is alig várta, csak ő azért, hogy lehuppanjon a fotelba. Mindketten csak elvárásokat támasztottunk egymás felé: én azt, hogy segítsen a gyerekekkel kapcsolatban, ő azt, hogy megpihenhessen. Ezek kristálytisztán látszódhattak volna, de mi nem vettük észre, mert benne voltunk” – mondja Rita.

Ti azt hiszitek, hogy ilyen csak veletek esik meg?

Szerinte ez lehetett az egyik oka annak, hogy először csak eltávolodtak egymástól. Aztán persze mindig vannak jóakarók, akik kérdezgetnek. „Itthon van a Tisztelendő úr? Nem. Hol van? Nem tudom. Mikor jön haza? Nem tudom. És elkezdték mondogatni a faluban, hogy hát azért ez nem biztos, hogy jól van így.”

Rita aztán lassan magára talált: lefogyott a harmadik gyerek után is, már be tudta tenni a kicsiket a Trabant hátsó ülésére, és tudott menni ide-oda. „És akkor, egy ragyogó augusztusi napon: kezdődik elölről az egész, állapotos vagyok. Azt nagyon rosszul fogadtam, annak ellenére, hogy eredetileg öt gyereket akartunk. Szerettem volna megpihenni, de nem sikerült. Ez az időszak volt a mélypont, amikor nem tudtuk egymást szeretni. Persze kijöttünk belőle, de nagyon sokáig tartott. És nagyon szeretem a rám legjobban hasonlító negyedik gyerekemet is.”

Oroszné Obbágy Rita és Orosz István

Aztán elmentek egy családi találkozóra, ahol a szülők végigkérdeznek minden családot, ki hogy élte meg az elmúlt évet. Rita vett egy nagy levegőt, és elmondta: súlyos krízisen vannak túl, és csak azért mernek beszélni róla, mert kimásztak belőle.

„És akkor az én négy idősebb testvérem majdhogynem kinevetett. Ti azt hiszitek, hogy ilyen csak veletek esik meg? Én nagyon megsértődtem: »akkor miért nem mondtátok?! Én vagyok a kicsi, miért nem szóltatok, hogy ez bárkivel előfordulhat? Miért nem értettétek meg velem, hogy ebből ki lehet jönni, még esetleg jobban is, mint ahogy belecsúsztunk?«”

Ekkor eldöntötték, hogy ha ők segíthetnek ezzel fiataloknak, akkor mindent megtesznek majd. „Nem attól kell félni, hogy az ember belekerül egy párkapcsolati krízisbe, hanem hogy megtalálja-e a kiutat, és azt hogyan, mennyi idő alatt. És milyen minőségre lépünk abból a bajból” – összegez Rita.

Nem szerelem első látásra volt

Béres Klára: „Amikor a férjem el akart kábítani az udvarlás időszakában, és gyönyörű Csontváry- meg Cézanne-albumokat ajándékozott, azt is előadta, hogy remekül tud főzni. Például rácpontyot. Ez olyan legendaként kapott lábra, hogy a gyermekeink is úgy tudták, a papa rácpontya elsőrangú. Miközben őt a konyha nem érdekli.”

Béres József: A konyha érdekel, csak a főzés nem.
Klára: Melyik része?
József: Kenyeret vágni szeretek. Kávét főzni szeretek. Mosogatni, azt is szeretek.
Klára: És ez utóbbi miben nyilvánul meg? (Nevetés.)

A Béres Gyógyszergyár vezetői idén ünneplik negyvenötödik házassági évfordulójukat. 1975 márciusában, Bicskén találkozott egymással a tizenhét éves gimnazista lány és a huszonkét éves egyetemista fiú. Klári vegyésznek készült, és előkészítő tanfolyamra jelentkezett a budapesti egyetemre. József levélben küldte hétről-hétre a feladatokat, de az aminosavak és kötések mellett egyre több szó esett személyes dolgokról is. Mire személyesen is találkoztak, a lánynak már azt is elmesélte levelezőpartnere, hogy kibe szerelmes.

A felkészítés végül dupla gyümölcsöt hozott: Klárát felvették a vegyészkarra, 1977 augusztusában pedig, épp Klára napon igent mondtak egymásnak.

Nem szerelem első látásra volt a kapcsolatunk, hanem tanulás, ami fokozatosan mélyült el” – emlékszik vissza József. A közös szakmai háttér mellett József édesapjának, a Béres Csepp alkotójának a meghurcoltatása is mélyen összekovácsolta a párt.

Béres József és Klára

Tyúkperek Béreséknél

Klára szerint a klasszikus családi életforma és hivatásuk szintén közös alap volt. „Mindkettőnknek örömforrást jelent a családunk és a munkánk. Van, aki nőként az anyaságra van elhívva, van, aki a munkájának kíván élni, nekem mindkettőre szükségem van a teljességhez. Mindig is nagy családot akartam, legfőbb boldogság a három gyermekünk, de boldog vagyok, hogy szívvel-lélekkel végezhető munkám van.”

Nagy drámák nem voltak, sose költöztek el egymástól, nem csalták meg egymást, inkább a “tyúkperek” jellemzőek rájuk.

„Az néha előhozza belőlem a kis diktátort, amikor mondjuk valahova oda kell érni, én már kint toporgok a kocsinál, Klárika pedig még a harisnyánál tart – mondja József. – Nálam mindenhol rend van, Klára ebben, khm, lazább. De persze az is unalmas lenne, ha együtt törölgetnénk a port. Mindenesetre igyekszünk a megbocsájtást gyakorolni: ne hajtsuk fejünket álomra haraggal a szívünkben.”

„Bár ezt az ember gyakran inkább a másikra vetítve gondolja így, hogy neki kéne bocsánatot kérnie. Ha két olyan ember élne együtt, mint Jóska, abba bele lehet őrülni. És belőlem is szörnyű lenne kettő” – nevet Klára.

A rácponty különben, ha nem is 1975-ben, hanem harmincöt évvel később, de elkészült: József a házassági évfordulójukra szigorú menetrendet készített, hogy mely összetevőnek mikor, milyen állapotúra kell sülnie/főnie, a két fiú irdalt-vagdalt, a lányok pedig elégedettek voltak a végeredménnyel. Jóska idén nyáron lecsót főz.

„Tízévente belefér” – mondja.