Dinoszaurusz a nappaliban

Egy szenvedélybeteg családban felnövekvő gyerek érzéseiről, gondolatairól nem sokat tudhatunk. A beteg rendszer az otthonon túl nem mindig látható, a család sokszor teljesen átlagosnak, normálisnak tűnik, akár még irigyelhetjük is őket látszólagos jó életükért. A zárt ajtók mögött azonban mindenki az alkoholista családtag aktuális állapotához igazodva éli félelmekkel és szégyenérzettel teli életét, és miközben a probléma „nem létezik”, mindenki mégis azzal, annak következményeivel küzd és foglalkozik. „Vajon ivott-e már ma? Miattam rosszkedvű? Valami baj van velem?”

 „Egy dinoszaurusz ott ül a nappali közepén, és tilos tudomást venni a létezéséről. (…) Ott az a nagy behemót valami, egyáltalán nem illik oda, csattogtatja a fogait, kapkod a körmeivel. A gyerek legszívesebben sírna és menekülne, de megbénítja a tapasztalat, hogy a felnőttek úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne. Pontosan ilyen egy alkoholista szülő mellett felnőni” – írja Mattik Dora Dinoszaurusz a nappaliban című regényében, amely nemrég jelent meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gondozásában. Ma már egyre több könyv, kiadvány foglalkozik a témával, de ismerős magyar viszonyok között, ilyen részletességgel először nyerünk betekintést közvetlenül a szenvedélybeteg családok életébe.

A könyv megírásával mennyire volt célod az öngyógyítás, vagy akár az, hogy a sorstársaidon segíts?

Egyik sem volt célom. Az egész a Kövek a zsebemben című amerikai-lett animációs filmmel kezdődött, amit egy filmfesztiválon véletlenül néztem meg. A rendezőnő a saját családjának történetét meséli el. Két egymással összefonódó szál vonul végig a történeten. Az egyik arról szól, mennyire erősen kellett a családtagok pszichiátriai betegségeit tabusítani, legendákat gyártani arról, ki mennyire tökéletes. A másik szál azt boncolgatja, hogy a pszichiátriai betegségek részben történelmi traumákból eredeztethetőek. Nagyon nagy hatást tett rám a film, úgy jöttem ki a moziból, hogy az én családomról szól, és meg kell írnom a könyvet. A készülő regényt megmutattam a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatán, ahová csoportterápiára jártam, és azt mondták, ha május 30-ig befejezem, pont ki tudják adni. Ettől kezdve munka volt az egész: elkészítettem a könyv szerkezetét, kiszámoltam, heti hány napot kell írnom ahhoz, hogy a határidőig befejezzem. Nem akarok semmiféle tanítói pozícióba helyezkedni a könyvvel, az olvasó egyéni beállítottságán múlik, mit hoz ki az olvasottakból. Megtisztelő, ha a Dinoszaurusz a nappaliban segít bármit is megérteni vagy feldolgozni a múltjából, megfogalmazni a saját verzióját a témával kapcsolatban, de annak is örülök, ha csak egy izgalmas olvasmánnyá válik mondjuk a Budapest-Keszthely vonatúton.

A te regényed is egy történelmi merítéssel, nagyszüleid életének leírásával kezdődik. Mi vezetett ahhoz szerinted, hogy pszichiátriai betegségekben és alkoholizmusban csapódjon le a nagyszülők múltja?

Úgy érzem, hogy a forrás a nagyapám volt, akit igazából nem is ismertem nagyon mélyen. Nem tudom, hogy, milyen ember lehetett a második világháború előtt, de azt tudom róla, hogy kint volt a Don-kanyarban, járt orosz hadifogságban, ahonnan megszökött. Ocsmány ilyet mondani a saját nagyapámra, de volt benne valami nagyon szadisztikus, talán az őt ért traumák miatt, nem tudom. A családban bálványként kellett tisztelni őt, de olyan volt, mint Bergman lelkészfigurája, aki köztiszteletnek örvend, akire erkölcsi mérceként tekintenek, de otthon kegyetlen és szívtelen. A másik meghatározó jelenség a családban nagymamám észrevehetetlensége volt. Felnőtt fejjel, a halála után állt össze a kép, hogy nagymamám egy nagyon sokra hivatott ember lett volna fiatalon. Ő volt az első nő, akit vegyészként felvettek az egyetemre, sőt még szépségversenyt is nyert. Úgy képzelem, huszonévesen mindenki azt hitte róla, hogy sokra fogja vinni, mégis egy szegregált iskolában lett tanár, amit nem élvezett, boldogtalan volt a házasságában, se kibontakoztatni, se kamatoztatni nem tudta a tehetségét. Miközben nagyapám egy bukott isten volt a családban, változatos sorstragédiák áldozata, nagyanyámat senki sem sajnálta, ő és gyerekei észrevehetetlenek voltak nagyapám mellett. Később mi is azok lettünk, apám egy ponttól fogva csak a saját bajaival volt elfoglalva, ami mindent elhomályosított. A gyerekei ebbe már nem fértek bele.

Mattik Dora: Dinoszaurusz a nappaliban

Nemcsak a rossz családi dinamika, de az alkoholizmus is öröklődött transzgenerációsan?

Igen. Kevés embernek mutattam meg a könyvet, de az egyik unokatestvérem, akivel nagyon közel állunk egymáshoz, elolvasta, és elkezdett puhatolózni apám testvérénél, mire kiderítette, hogy nagyapám is rendszeresen részegen járt haza, vagy a telken ivott három napig, amikor apám és testvére még gyerekek voltak.

Fel tudsz idézni egy konkrét eseményt, amikor ráébredtél a problémára?

Konkrét eseményhez nem tudom kötni a felismerést. Azért is volt ez nehéz, mert természetesnek gondoltam, ami van. Inkább a problémából adódó szégyenérzetre emlékszem. Amikor vendégségbe jöttek olyanok, akik nem a családhoz tartoztak, mindig azt éreztem, hogy valami baj van itthon.

Kamaszkoromban kezdett aztán a probléma körvonalazódni. Nyolcadikos lehettem, amikor iskolába menve rám tört egy szorongató érzés, hogy velem valami nincs rendben. Először arra gondoltam, a baj az lehet, hogy nem vagyok jóban az osztálytársaimmal. Sokat gyötrődtem ezen, míg rájöttem, hogy nem ez a problémám valójában, hanem az, hogy a szüleim veszekednek. De azt, hogy apám alkoholista, nem tudom, mikor mondtam ki először. Lehet, hogy már 17-18 éves is voltam, de harminc is elmúltam, mire ez a mondat más előtt is elhagyta a számat. Később sem született meg az igény bennem, hogy kimondjam, inkább fokozatosan megszűnt az az érzés, ami visszatartott attól, hogy miért ne beszélhetnék erről.

Közben azt írod, kamaszkori társaságodban poénszinten gyakran megjelent ez a téma, mindenki apja alkoholista volt.

Így van, és nagyon felszabadító érzés volt ezeket a poénokat hallgatni, de sosem folytam bele igazán. Homályos érzésként az volt bennem, ha bekapcsolódom, megszólalok, vagy a röhögésnél többet reagálok, árulást követek el apám ellen.

Azt mondod, harmincéves korodig nem igazán beszéltél erről senkinek. Szerinted miért tart ennyi ideig kimondani mások előtt is az alkoholizmus problémáját?

Jó kérdés. Egyáltalán reális elvárás-e egy huszonéves embertől, hogy ezt kimondja? Mindig volt valami más az életemben, mindig meg kellett valamit oldani, így apám háttérbe lett tolva valahogy. Hülyén hangzik, de munkád, gyereked, feladatait vannak, szép lassan lepakolgatod az asztalra, amiket elértél, elkezded biztonságban érezni magad, és megkérdezni magadtól: ha mindezt fel tudom mutatni, akkor mégis miért nehéz kimondani, hogy apám alkoholista, miért kéne ezt tabusítanom tovább? Egy idő után bosszantott, nevetséges és kicsinyes dolognak tűnt úgy csinálni, mintha ez a dolog nem létezne.          

A kimondás válhat azért is fontossá, mert a gyerekkori titok kezd elakadásokat okozni a felnőtt életben?

Ezért is lehet fontos, igen, de úgy érzem, az elakadásaim sokkal inkább ahhoz kapcsolódnak, hogy apám soha nem fogadott el engem, mintsem az alkoholhoz. Nem tudta elfogadni, hogy lánya született, hogy én nem az a mintagyerek voltam, akit körbe lehet hordozni, mint a koronaékszereket. Úgy érzem, szégyenérzet is volt benne azzal kapcsolatban, hogy én ilyen vagyok, kifejezetten szégyellte például a beszédhibámat vagy azt, hogy zeneileg tehetségtelen vagyok. Mindez alkoholizmus nélkül is működhetett volna, az alkohol inkább csak egy kis „adalék” volt, ami színesítette ezt a palettát.

Szerinted mi az alkoholizmus? Rossz megküzdési stratégia vagy egyszerű betegség?

Az alkoholista szempontjából inkább egy másik dimenziónak a megnyitása. Belépve ebbe az alternatív valóságba ki tudja zárni az őt zavaró dolgokat. A környezet szempontjából pedig inkább az elérhetetlenség a kulcsszó.

Gyerekként magadat okoltad.

Mindig volt egy érzés, hogy valamit én csináltam rosszul, de nem találtam az okot. Kifejezetten kétségbeejtővé tette a helyzetet, hogy fel sem tudom idézni, mit követtem el, amiért apám így viselkedik. Aztán egy táborban kihallottam egy beszélgetésből, hogy valamilyen idegrendszeri dolgok miatt az ember nem emlékszik arra, ami hároméves kora előtt történt vele. Megnyugtató volt ez a magyarázat: akkor hároméves korom előtt kellett a nagybetűs bűnt elkövetnem, nyilvánvalóan ezért nem tudom felidézni.

Mennyire érezted felelősségednek, hogy a családod rendbe rakd?

Nem volt bennem ilyen, tekintve, hogy úgy éreztem, ami történik, az normális. Inkább apám személyével kapcsolatban éreztem azt, hogy meg kell mentenem, segítenem kell neki, és jóvátenni azokat a dolgokat, amiket elkövethettem ellene. Amikor annyira nem káromkodott épp és nem féltem tőle, odamentem, megölelgettem, megkérdeztem, mi a baja. De gyerekként annyira nem megfogható, inkább kavargó, homályos érzések ezek. Amikor pedig tizenévesen kimondtam, hogy ez a családi környezet mégsem normális, akkor már inkább menekülni akartam belőle, nem megjavítani. Csinálják egymás között, csak engem hagyjanak ki belőle.

Hogy tekintesz magadra gyerekként, hogyan alakította a személyiségedet az otthoni légkör?

Mindenért bocsánatot kértem, mindenért én voltam a hibás, a hülye. A testi szükségleteim abszolút ki voltak elégítve otthon, de bármelyik pillanatban jöhetett a jel, hogy „veled elégedetlenek vagyunk”. Azt érzed, hogy valami nincs rendben veled, és meg is kapod a szüleidtől ezt a visszajelzést.

Általában agresszív, néha érzelgős volt a piától. Mostanra ezek miatt lehet, én is olyanná váltam, mint apám vagy nagyanyám: sokkal többet ki tudtam volna magamból hozni. Bár ez inkább az alkoholista értelmiségiek jellegzetes picsogásának tűnik.

Azt mondják, a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek a „ne érezz, ne bízz, ne beszélj hármas szabályát” követik. Benned ez megjelent?

Nagyon tudatosan kellett megtanulnom, hogy ne csak tudomást vegyek a saját érzéseimről, hanem jelentőséget is tulajdonítsak nekik, például kimondjam azt, hogy valami nem tetszik nekem, hogy mondjuk egy párkapcsolatban valamit másképp akarok. Mindig úgy voltam vele, hogy ami rossz, azt le kell nyelni, hogy természetes. Sokáig nem volt tényező az, hogy rosszul érezzem magam valami miatt. Mindig azt gondoltam, hogy a rossz érzéseim miatt felmondani egy munkahelyen kényeskedés, nem szabad ezekkel foglalkozni. Nem bagatellizáltam az érzéseimet, hanem egyáltalán nem tekintettem érvényesnek őket. A „ne bízz” szabályának pont az ellenkezője volt érvényes rám. Sokáig nagyon megbíztam mindenkiben, az apró kis jelzéseknek, amelyek talán csak futó szimpátia megnyilvánulásai voltak, hatalmas jelentőséget tulajdonítottam. Mindent beleláttam apró kis udvariassági jelzésekbe is akár, túlzottan sokra számítottam emberektől. A „ne beszélj”, a „ne add ki apát” szabálya viszont abszolút jellemző volt rám. Nagyon vigyáztam, hogy ne szolgáltassam ki a világnak azzal, hogy kimondom, ő alkoholista, de egyébként sem szerettem megszólalni az emberek előtt.

Mi segített érvényesíteni, a helyén kezelni az érzéseidet?

Huszonévesen volt egy időszak, amikor nem mertem kimenni az utcára, mert úgy éreztem, mindenki rólam beszél, ezért bezárkóztam. Párszor megpróbáltam lemenni a boltba, de ahogy mentem az utcán, folyton azt hallottam, hogy valaki nevet. Odanéztem, és láttam, hogy két ember ül a padon, tudomást se véve a létezésemről, mégsem tudtam a gondolattól elvonatkoztatni, hogy engem nevetnek, beszélnek ki. Akkor kezdtem racionálisan megvizsgálni ezeket a helyzeteket, és megbeszéltem magammal, hogy 

Tennem kellett valamit, ezért sokáig úgy éltem, hogy azt képzeltem, duplikálva vagyok. Van mellettem valaki, aki nem én vagyok, és amikor hozzám beszélnek, akkor valójában ehhez a duplikátumhoz, egy harmadik emberhez beszélnek. Így gondoltam végig, hogy amit a másik mond, valóban sértő, bántó-e, kell-e belelátni valamit vagy sem, tényleg kritikát fogalmaz-e meg. A köztem és a másik ember között folyó párbeszédet mindig úgy néztem, hogy kívülállóként vagyok benne, így könnyebben tudtam értelmezni a másik mondanivalóját. Ez segített abban, hogy racionalizáljam a saját érzéseimet, és adekvátan tudjak érzéseket megélni az adott helyzetben. Innentől kezdve sokkal egészségesebben láttam a világot és éltem meg az érzéseimet.

A szűkebb környezetben mennyire volt titkolva, ami a zárt ajtók mögött folyik?

Az anyám baráti körében nevesítették a problémát, mert a barátnők férjei szintén alkoholisták voltak. De a családban szerintem nem mondták ki soha, hogy apám alkoholista. Amikor a nagybátyám elolvasta a könyvet, tiltakozott ez ellen, azt mondta, lehet, hogy a testvére sokat ivott, de nem volt alkoholista, mert egy alkoholista nem tudja abbahagyni a piálást (Dora apja később leszokott az alkoholról – a szerző.). Ugyan mindenki dugdosta az üvegeket, amikor apám vendégségbe jött, de ha bárkinek is kimondtam volna ezt, hatalmas lett volna a felháborodás. Ha rákérdeztem volna, miért dugdossák az üveget, szerintem elbagatellizálták volna a dolgot.

Miért olyan nehéz ezt kimondani?

Mert nem akarod megbántani a másikat. Hatalmas bántás azt mondani valakire, hogy alkoholista.

Anyámnak nagyon kényelmes volt, hogy apám hazajön, csinálja a cirkuszt vagy kifekszik, és úgy marad (Fotó: Getty Images)

Mi segíthetne abban, hogy ez ne így legyen?

Mondhatnám, hogy az edukáció, hogy cikkek és könyvek születnek a témában, megértethetné a társadalommal, hogy ez egy betegség, de valahol ezt én is egy nagy hazugságnak érzem. Az influenzás vagy a rákbeteg ember nem bánt senki mást, de az alkoholista mindenképpen bántja a környezetét.

Apámmal kapcsolatban úgy látom, hogy az alkoholizmusára ugyan lehet mentség, ha betegségnek tituláljuk a függőségét, de az agressziójára nem. Persze senki sem áll sorba azért, hogy alkoholista legyen. Nekem a nagy lépést abban, hogy ellensúlyozni tudjam a gyerekkorom rossz hatásait, nem az edukációs tartalmak jelentették, hanem az elismerések az életemben. Az utóbbi időben viszonylag sok olyan pozitív visszajelzést kaptam, ami nekem sokat jelent. Számomra ez nagyobb gyógyító hatással bír, mint beülni egy terápiára, és ott az okos pszichológussal megbeszélni, milyen lelki folyamatok játszódtak le bennem gyerekkoromban. Az is igaz, hogy sokáig úgy éreztem, nem engedhetem meg, hogy gyengének látszódjak akár még egy pszichológus előtt sem. Bizonyos helyzetekben még most is meg tudom teremteni azt az érzést, hogy kompetens vagyok, az én szavamra lehet adni, és ezek a helyzetek nagyon gyógyítóak.

De ha nincs nevesítve a probléma, hogy lehet hozzáférni az alkoholista szülők mellett felnövő gyerekhez? Hogyan lehet segíteni nekik kívülállóként?

Apám barátai mindig elnézték neki, hogy iszik, de ha egyikük kimondta volna, hogy alkoholista, akkor se történt volna semmi. Ha pedig engem világosít fel valaki 10-11 éves koromban, valószínűleg hárítottam volna. Nem gondolom, hogy egy kívülálló bármit át tudna törni egyetlen szóval vagy mondattal. Talán hosszabb, kitartóbb munkával igen, de ebben sem vagyok biztos. Egy kívülálló tanár, barát vagy távolabbi családtag annyit tehet, hogy a saját eszközeivel próbál valamilyen biztonságos környezetet teremteni a gyerek számára, amikor együtt vannak, hogy ha tíz év múlva kimondja, hogy az apja vagy az anyja alkoholista volt, akkor erre legyen tér. Nehéz elképzelni egyébként, hogy az ilyen könyvek hogyan juthatnak el hozzá, hiszen az alkoholista szülő nyilván nem veszi meg, és a hozzátartozó se akar balhét.

Anyukád szerepét hogy látod a történtekben?

Szimbiózisban éltek apámmal. Anyámnak nagyon kényelmes volt, hogy apám hazajön, csinálja a cirkuszt vagy kifekszik, és úgy marad, vagyis sosem hoz döntéseket. A családdal kapcsolatos összes döntés anyám kezében volt, ami adott neki egy olyan pozíciót, hogy ő lehet az, aki elrendezi a dolgokat. Ez neki nagyon fontos volt, még akkor is, ha szenvedett ebben a helyzetben. Annál ocsmányabban nem lehetett beszélni, ahogy apám beszélt, anyám mégis tűrte. De ha megszólalt volna, apám még hülyébb és agresszívebb lett volna. Végül elvált apámtól, mert azt mondtuk neki, nem bírjuk tovább. Lehet, nagyon igazságtalan anyával szemben, de úgy érzem, azért lépett végül, mert érezte, hogy elveszíti a tiszteletünket, ha benne marad ebben a házasságban. A lépése akkor nagyon sokat jelentett nekem, de később leépítette ezt a kivívott tiszteletet, abszolút alkalmatlan volt arra a tanácsadói, támogatói nagymamai szerepre, amit már anyaként vártam tőle.

Az, hogy apukád leszokott az alkoholról, pozitív példa?

Dehogy! Ő függő maradt, csak a függőségét áthelyezte a politikába.

Profitáltál valamit az egészből?

Az életed minden eseményéből képes lehetsz valamit profitálni. A velem történtekből eredeztetem például azt, hogy igyekszem több szemszögből nézni a dolgokat, embereket, helyzeteket. Ha a szüleid jó szülők voltak, kapsz egy etalont, ha viszont nem, akkor keresztül kell menned annak fázisain, hogy megértsél egy olyan embert, aki nagy szenvedést okozott neked. Szerintem ez nagyon nagy tanulság, mert ha egy ilyen nehéz megértési folyamatot le tudsz magadban vezényelni, akkor mindenki mást is könnyebb lesz megérteni.