Kedves kamasz gyerekem!
Valaha tényleg kedves voltál, mára kicsit mintha megkopott volna a köztünk lévő jó kapcsolat. Amikor szinte minden este azzal vágod rám a szobád ajtaját, hogy „Alig várom, hogy elköltözzek innen!”, akkor úgy érzem, nem annyira a szeretet és kötődés vezérli a tetteidet. Persze, értem én, el kell szakadni, leválni a szülőkről, a kamaszkor egy újjászületés… hidd el, kétségbeesésemben már mindent elolvastam a kamaszokról, szerintem nem maradt olyan pszichológiakönyv a boltokban, ami erről a korosztályról szól és én ne olvastam volna. Teljesen hiába. Talán a megértést és elengedést segítették ezek az okos könyvek, de a kapcsolatunk nem lett ettől jobb, továbbra is, kitartóan én vagyok a főgonosz a szemedben, akit lehet okolni még azért is, amihez semmi köze.
Tényleg értem a folyamatokat, hormonokat, sőt, képzeld, emlékszem a saját kamaszkoromra is, minden disznóságommal együtt. Csoda, hogy túléltem és visszanézve, nem is tudom, hogy nem csaptak otthon agyon a szüleim. Igyekszem az ő türelmüket felidézni magamban, mert amit mellettem végig kellett csinálniuk, az tényleg kemény menet volt. Mélyebben belegondolva, te sehol sem vagy kamaszos lázadásban hozzám képest, vagyis még van hova fejlődnöd, ha a nyomomba szeretnél érni. De kérlek, inkább visszafele fejlődj már a lázadásban, mert szegény apád fején szaporodnak tőled az ősz hajszálak, anyád meg lassan a világ összes süteményét megsüti már a nagy stressztől, és azt is mind meg kell ennem, úgyhogy a végére még el is fogok hízni.
Arra is emlékszem, hogy bennem is lobogott a tűz ilyen idős koromban, hogy mennyivel jobb lenne egyedül élni, felnőttnek lenni, alig vártam, hogy elköltözzek és a saját lábamra álljak. Hogy senki ne mondja meg nekem, mit csináljak, hánykor egyek este vacsorát és mikor ébredjek fel reggel.
Meg különben is, senki ne szóljon bele az életembe, majd én elmosogatok, amikor kedvem van, és ha úgy tetszik, akkor térdig gázolok a szobámban a szennyes ruhákban, aztán négy napig nem váltom le az alsógatyámat. Ismerem az érzést, hogy mennyire idegesített kamaszkoromban, hogy anyám rám szólt, hogy mossak fogat vagy használjak már dezodort, mert nem lehet megmaradni mellettem a szagomtól. Állandóan küzdöttem én is a felmenőim ellen, de ajtót csapkodni, meg azt ordibálni napi szinten, hogy alig várom, hogy elköltözzek, sosem mertem volna.
Ne siettesd a költözést (Kép: Getty Images)
Mindezt csak azért írtam le neked, hogy értsd, hogy nem fentről beszélek veled, nem az elefántcsonttoronyban ülök a nagybetűs felnőttként, aki majd most megmondja neked a tutit, hanem értő apaként próbálom elmondani neked, a kamasz fiamnak, hogy ne siettesd annyira azt a költözést, mert ha megtörténik, vissza fogod még sírni a családi fészek melegét. Úgy tűnik nekem, hogy fogalmad sincs, miről szól az önálló élet, csak hajszolod, mint valami Szent Grált, miközben otthon minden a feneked alá van rakva. Beismerem, ezt mi rontottuk el, tényleg elkényeztettünk, amikor még tizenévesen is eléd tettük az ételt, ahelyett, hogy kiűztünk volna vadászni a közeli erdőbe (vagy legalább a boltba). Azt hittük, akkor vagyunk jó szülők, ha mindent megadunk neked, de sajnos ezzel csak azt értük el, hogy mostanra tiszteletlenül viselkedsz velünk szemben, és semmibe veszed, amit teszünk érted.
Amikor erre ráébredtünk, akkor kezdődtek az ajtócsapkodós balhék, mert felháborodtál, hogy segíteni kell otthon a házimunkában, néha magadnak kell megkenni a vajas kenyeret, sőt, a saját szennyeseddel el kell találnod a szobáddal szemben lévő szennyeskosárig. Hallatlan! Későn kezdtük ezt el, belátom, emiatt elnézést kérek anyával együtt, már jóval előbb abba kellett volna hagynunk, hogy kiszolgálószemélyzet vagyunk otthon.
Csak hogy tudd, ha elköltözöl és egyedül fogsz élni, akkor mindezt nem megosztva, hanem teljesen magadban kell megcsinálnod. Feltéve, ha nem akarod, hogy megegyen a kosz. Ott nem lesz kire csapkodni az ajtót, hogy nem akarod levinni a szemetet. Nem lesz senki más, aki megsüti az ebédedet és kifizeti a telefonszámládat. Hajlok afelé, hogy a következő kiabálásnál, amikor el akarsz költözni, kezedbe adok egy bőröndöt, hogy menj Isten hírével, bármikor visszatérhetsz, ha tudsz velünk békében élni. Hidd el, addig jó, amíg a feladatok és terhek nagy részét mi visszük, nem neked kell kamaszként küzdeni az élet viharaival. Ráérsz még megtapasztalni, milyen az önálló, felnőtt lét, nem fog annyira tetszeni, mint most hiszed, ne rohanj annyira.
