Drága, egyetlen, szerelmetes gyerekem!
Tudod, hogy a szívem mélyéből szeretlek, az életemet adnám érted, bármikor a kútba ugranék utánad és megharapom azt, aki téged bántani merészel. Csak azt áruld már el kérlek, hogy mikor óhajtod kinőni a dackorszakot?
Tisztában vagyok vele, hogy ez most a dolgod, ebben az életkorban hisztizni kell, szinte kötelező, nemcsak azért, hogy az én idegeim cafatokban lógjanak, hanem mert most önállósodsz, mérföldkő ez a saját ki utadon. Véletlenül sem akarnálak akadályozni a fejlődésben, eszem ágában sincs az önállóságra törekvésedet letörni, hiszen hosszú távon ez az én célom is, hogy egy igazi talpraesett, önálló emberré cseperedj. Csak annyira jó lenne, ha ez az út nem az én idegösszeomlásomon keresztül vezetne.
Remélem érzed, hogy támogatlak, csupán arra szeretnélek kérni, hogy kíméld szegény anyádat, mert ha így megy tovább, a dackorszak pár éve alatt évtizedeket fogok öregedni.
Hogy apádról már ne is beszéljünk, aki még kevésbé bírja a földön fetrengős, dackorszakos hisztiket, és azonnal menekülőre fogja, amint meghallja, hogy már megint hangolod a hangszálaidat és vörösödik a fejed. Ilyenkor aztán valahol sürgős dolga akad, bárhol, ami nem ott van, ahol mi vagyunk, és lehetőleg hangszigetelést is tartalmaz. Azt hiszem, ha tehetné, akkor kijelentkezne ebből az időszakból úgy, ahogy van, annyira fájdalmas neki a sok ordítás.
Nyílt levél a dackorszakos gyerekhez (Kép: Getty Images)
Hidd el, hogy valójában nem azzal van a bajunk, hogy kiabálsz, hanem azzal, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Úgy viselkedsz, mintha elment volna az eszed, sosem lehet tudni, hogy most éppen mitől fogsz felrobbanni. Próbáltunk fogást találni rajtad, kitalálni, mik azok a dolgok, amik kiborítanak, de egyszerűen képtelenség rendszert vagy logikát felfedezni a hisztijeidben. Tegnap például a földre borítottad a zöldborsófőzeléket – hálisten most nem dobtad el a tányért, hogy a falat kelljen újrafesteni -, mert utálod, és engem is utálsz és a zöld színt is utálod.
Rendben, gondoltam magamban, akkor elraktározom az információt, hogy ne közelítsek feléd semmivel, ami zöld.
Kiszelektáltam a ruháid közül a zöld darabokat, a borsófőzelék maradékát eltettem magamnak, neked főztem tejszínes tésztát, mert azt tuti szereted, és még arra is hajlandó lettem volna, hogy a legókat kiválogassam, megszüntessem a zöldeket, csak hogy ne akadjon ki az én szemem fénye, szívem boldogsága gyermekem. Másnap leültünk ebédelni, én magamhoz vettem a ZÖLDborsófőzeléket, eléd pedig letettem a tejszínes tésztát, amire mi volt a reakciód? Levetetted magad a földre és úgy bömböltél, hogy én miért eszem meg azt, amit te nem akartál megenni, de ma már te akarod enni, és fúj tejszínes tészta, soha többé nem akarod látni sem. Én pedig álltam széttárt kezekkel, hogy most akkor mi történik?
Mindennel ezt csinálod. Ma jó a rószaszín bögre, holnap már visítasz, hogy miért nem a pirosban adtam a kakaót reggel, holott szó sem volt pirosról még nagyjából soha. Vagy az oviba induláskor találod ki, hogy az a cipő, ami eddig a legnagyobb kedvenced volt, igazából borzalmas és nem veszed fel. És a plüssállat sem jó este, amivel amúgy minden este alszol, mert hirtelen nem tetszik és adjak egy másikat, de izibe’! Nem tudok erre jobb szót, mint hogy őrjítő így élni, és erősen imádkozom minden istenhez azért, hogy ép ésszel kibírjam a dackorszakot. És még azt mondják, hogy kamaszkorban megismétlődik mindez, csak még durvábban. Hát, nem mondom, hogy hú, de várom.
