A hízásról és fogyásról nem kizárólag a lányokkal kell átgondoltan beszélni szülőként, de tény, hogy a lányokkal kapcsolatban gyakrabban felmerül a testképzavar, evészavar problémája a köztudatban. Nem véletlen az sem, hogy nem találtam férfi megszólalót a cikkhez, aki elmesélte volna, hogy milyen emlékei vannak arról, hogy a szülők megjegyzéseket tettek a testére, illetve a tanulmányok között is bővebben találhatunk anyagot arról, hogy a lányokra milyen hatással vannak a testükkel kapcsolatos negatív beszólások.
„Anyám egyszerűen letehenezett”
A megszólalónk érthető okokból inkább névtelenül szerette volna elmesélni a történetét – hívjuk Nikinek –, hogyan tette tönkre az édesanyja a kapcsolatát a saját testével. Niki már 36 éves, de még mindig vannak problémái az önelfogadással, amit leginkább arra vezet vissza, hogy az anyja soha nem volt a súlyával elégedett. „Ma már tudom, hogy anyámnak nem velem volt gondja, hanem saját magával, de sok idő volt ezt feldolgozni, hogy annyit szidta a testemet. Most már el tudom engedni az iránta emiatt érzett haragomat, de még mindig nincs egészséges kapcsolatom a testemmel. Amióta az eszemet tudom, mindig azt hallgattam anyámtól, hogy kövér vagyok, nagy a hasam, hájas a combom és így senki sem fog szeretni, ha nem fogyok le.
Már ovis koromból vannak ilyen emlékeim, amikor rám szólt, hogy húzzam be a hasam, meg elmondta ezerszer, hogy bezzeg a többi kislány a csoportomban milyen vékony, ők biztos nem hisztiznek a csokiért.
Nem véletlenül voltam husi gyerek – teszi hozzá Niki –, az egész családom nagydarab, beleértve anyámat is, aki világéletében fogyókúrázott és állandóan utálkozott a saját kövérségén. Nem volt amúgy kövér, ahogy én sem voltam elhízva, de a vastagabb fajtába tartozunk. Amikor pedig nagyobb lettem, már kistini korba értem, akkor anyám egyszerűen letehenezett, ha úgy öltöztem, ahogy az neki nem tetszett, például rövidebb szoknyát akartam felvenni vagy betűrtem a pólómat a nadrágomba. Ilyenkor kiborult, hogy minek mutogatom a sonkáimat és hurkáimat, és ha így folytatom, soha nem lesz férjem, mert annyira gusztustalan vagyok. Sokáig megadtam magam a szégyennek, rejtőzködtem a kortársaim elől is a két számmal nagyobb ruhák mögé, aztán középiskolában ébredtem fel, hogy lehet, hogy nincs is igaza anyámnak, és akkor kezdtem el foglalkozni azzal, hogy ne gyűlöljem a testemet. Ez a folyamat a mai napig tart.”
Fotó: Getty Images
Sajnos a hosszú távú verbális bántalmazás, amit az anyuka a lánya teste miatt csinált, nem maradt következmények nélkül, felnőtt korára Niki nulla önbizalommal keresett fel egy pszichológust, hogy valahogy megpróbáljon túljutni a gyerekkori traumákon. Ahogy meséli, jó úton halad, de még mindig nagyon bizonytalan önmagában, és eddig nem talált rá az igaz szerelemre sem, amiben szerinte nagy része van annak is, hogy annyira nehezen fogadja el a testét.
Jogos az aggodalom
Azt gondolnánk, hogy a súlytudatosságra neveléssel segítünk a lányoknak a társadalmi elvárások miatti ítélkezés, vagy az elhízás elkerülésében, ha kommentáljuk a súlyukat, étrendjüket, edzési szokásaikat. Jó a szándék, hiszen csak védeni szeretnénk őket, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon beszélünk a testükről. A szakértők szerint valóban aktívan segítenünk kell szülőként a gyerekeket a helyes táplálkozás és testmozgás terén, de ez nem fajulhat megszégyenítésig.
„A szülők jogosan aggódnak a túlsúllyal járó megbélyegzés és az elhízás egészségügyi következményei miatt – olvashatjuk dr. Stephanie Manasse evés- és testképzavarokra szakosodott pszichológus véleményét.
Azonban a gyermek testére tett bármilyen megjegyzés nem igazán segít, és sokkal valószínűbb, hogy visszafelé sül el.
A kutatások szerint az 1-3. osztályos lányok 42 százaléka szeretne vékonyabb lenni, és a 10 éves lányok 81 százaléka fél attól, hogy kövér lesz. A fiatal lányoknak azt az üzenetet sulykolja a szűkebb és tágabb környezet, hogy a hízás az egyik legrosszabb dolog, ami történhet velük, a testükkel kapcsolatos megjegyzések pedig csak tovább növelik annak kockázatát, hogy egészségtelen kapcsolatot alakítanak ki végül az étellel.
„Azok a gyerekek és tizenévesek, akik több kritikus megjegyzésről számolnak be bármelyik szülő részéről a testsúlyukkal és étkezési szokásaikkal kapcsolatban, nagyobb valószínűséggel tapasztalnak nagyfokú elégedetlenséget, depressziós tüneteket, súlygyarapodást és evészavart” – írja Manasse. A pszichológus szerint szülőként jelentősen csökkenthetjük ezeket a kockázatokat a következő üzenetek kerülésével.
„Az édesség rossz”
Való igaz, hogy cukor és kalória szempontjából az édességek nem tesznek jót az egészségnek nagy mennyiségben, de az károsabb egy tábla csokinál, ha rossz és jó ételekre osztjuk fel a táplálékot. A rossz kategóriába sorolt édességekkel például maximum szorongást ültetünk a gyerekeink lelkébe, és nem az egészséges étrendre tanítjuk őket, hanem csak a bűntudatot és szégyenérzetet tápláljuk bennük, ami aztán akár evésproblémákhoz is vezethet.
„Már megint éhes vagy?”
Ahogy az ételeket nem szükséges tulajdonságokkal felcímkézni, úgy nem túl jó ötlet megjegyzéseket tenni arra sem, hogy milyen mennyiséget eszik a gyerek. Azzal, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy már megint éhes a gyerek, vagy összehasonlítjuk, hogy mennyit eszik a társaihoz képest, nem tanítjuk meg a lányokat arra, hogy hallgassanak a saját testükre. A központi idegrendszer jobban jelzi a jóllakottságot, mint a szülő, ezért ha a gyerek éhesnek érzi magát, akkor inkább adjunk neki enni. Kommentár nélkül. Biztosítsunk neki egészséges választékot otthon az ételekből, de ezenkívül ne korlátozzuk, mert azzal csak arra tanítjuk a gyereket, hogy ne bízzon a saját testében, és az ételre inkább ellenségként tekintsen, nem pedig üzemanyagként, amire a testének szüksége van.
Fotó: Getty Images
„Milyen vékony vagy!”
Azt gondolhatnánk, hogy bókolunk a lányoknak, amikor megdicsérjük a vékonyságukat, pedig ezzel csak azt erősítjük, hogy vékonynak lenni az valami nagyon fontos dolog. A külsőségek hangsúlyozása sokkal nehezebbé teheti a lányok számára azt, hogy megbirkózzanak a külsejük elkerülhetetlen változásaival a fejlődésük során. „Az ilyen típusú dicséretek azt az üzenetet közvetítik, hogy a lányokat a testsúlyuk és a méretük alapján értékelik, ami szorongást és súlyproblémákat okozhat” – írja Manasse.
„A testmozgás jól égeti a kalóriát és zsírt”
A gyerek azért mozogjon, mert örömmel tölti el a mozgás, ne pedig azt számolgassa, hogy mennyi futással tud lemozogni magáról egy kakaós csigát. A futás, a kinti játék és a felhőtlen mozgás fontos részei a gyerekek érzelmi és fizikai fejlődésének. De amikor a szülők a testmozgást a túlfogyasztás kompenzálásának módjaként állítják be, akkor valami, ami jót tesz a gyerekeknek, hirtelen kellemetlen következménnyé válik. Azt tanítjuk meg nekik ezzel, hogy a testmozgás büntetés a túlevésért és kövérségért, nem pedig egy élvezetes és egészséges tevékenység.
„Le kell fogynom”
Rossz hír az állandóan fogyókúrázó szülőknek, hogy nincs azzal baj, ha le akarnak adni pár kilót, de ha erről szól az életük, akkor rossz példát mutatnak a gyerekeknek, akik a szülőket figyelve tanulják meg azt, hogy milyen kapcsolatot alakítsanak ki a saját testükkel és az ételekkel. Ha anyától és apától azt hallják folyton, hogy „le kell fogynom”, akkor a lányok könnyen azt az üzenetet sajátítják el, hogy a test méretei és az önértékelés összefügg: ha vékony vagyok, akkor értékesebb ember vagyok.
„A szülők saját testükre vonatkozó negatív megjegyzései erősen összefüggnek a gyermekeik saját testükkel való elégedetlenségével és a táplálkozási zavarokkal – figyelmeztet Manasse. – Létfontosságú, hogy a szülők egészséges kapcsolatot modellezzenek a saját testükkel, valamint egészséges étkezést és testmozgást mutassanak a gyereknek.”
A változás magunkkal kezdődik
Dr. Charlotte Markey pszichológus, a The Body Image Book for Girls: Love Yourself and Grow Up Fearless című könyv írója szerint nem kell azért önsotorozásba kezdeni, ha most magunkra ismertünk ezekben a mondatokban, mert a legtöbb felnőtt nem tanulta meg az élete során, hogyan viszonyuljon egészségesen a saját testéhez. Nem csoda, ha nem tudjuk átadni azt, amit mi sem tudunk, nincs előttünk sem példa arra, hogyan beszélgessünk a testképről és egészségről a gyerekeinkkel. Sokkal inkább olyanokkal van tele a fejünk a mindennapi életben, hogy a kolléga le akar fogyni az esküvőjére, vagy hogy a barátnőnk épp kövérnek érzi magát, mert hízott egy kilót. A szakember ezért azt javasolja, hogy először a saját belső monológunkra kezdjünk el odafigyelni, mielőtt a lányunk felé a kommunikáción változtatni akarnánk.
Ez azt jelenti, hogy a bennünk szüntelenül magyarázó belső hangot kell előbb pozitívabb irányba terelni a saját testünkkel kapcsolatban ahhoz, hogy a gyerekre is tudjunk egészen más szemmel nézni, és pozitívabban megnyilvánulni az evési szokásairól és kinézetéről.
A gondolatainkkal nagy változást is elérhetünk: egy kutatásban a résztvevők közül azok, akik a testük funkcionalitására, gyakorlati feladatára koncentráltak, sokkal rugalmasabbá váltak, pozitívabb élményeket kerestek, mint azok, akiknek a külső megjelenésükre kellett koncentrálniuk. Az utóbbi csapathoz tartozók inkább csak egy projektet láttak a testükben, amin dolgozniuk kell, hogy olyan jól nézzenek ki, mint mások. A testünkkel kapcsolatos érzéseink nagy része abból származik, hogy mivel tápláljuk. Kultúránk arra tanít minket, hogy bűntudatot érezzünk, ha zsíros vagy cukros ételeket fogyasztunk, és jónak érezzük magunkat, ha salátát eszünk vagy zöld smoothie-t iszunk. Ennek azonban nem kell így lennie.
Sokkal jobb és egészségesebb irány az, ha az ételekhez nem fűz annyi érzelem, hanem inkább odafigyelünk a testünk éhségérzetére és arra, hogy milyen fajta ételeket kíván a szervezetünk.
Nem kell korlátozni sem az étkezéseket, mert az olyan szigorú szabályok, mint a „soha többé nem eszem cukrot” vagy „nem eszem kenyeret” általában csak túlevéshez, ezáltal pedig egészségtelen étrendhez vezethetnek. Ha ezt saját magunkkal sikerül meglépni, akkor a lányainknak is egy sokkal egészségesebb példát tudunk mutatni, hogy ne utálják a saját testüket és ne akarják sanyargatni magukat a vékonyságért egész életükben.
