A medúzaszülők támogatják a gyerekeiket, mégsem keringenek körülöttük, mint a helikopter anyák. Ha a tekintélyelvű nevelés ellentétét keresed, akkor a medúzaszülők tetszenek majd, de vigyázni kell ezzel a nevelési stílussal, mert akár önző is lehet miatta a gyerek.
A gyereknevelés a legkeményebb meló a világon, ami mindennap képes váratlan kihívások elé állítani minket, szülőket. A gyerekek különböznek, ezért is nehéz eligazodni a sok nevelési tanács között, mert ami az egyiknél hasznos és működő praktika, az a másik gyereknél lehet, hogy semmit sem ér, vagy épp az ellenkező hatást váltja ki. Például az egyiknél működik, ha hiszti közben megölelgeti az anyja, a másiknál csak még több olajat önt egy öleléssel a tűzre.
Ahogy nincs két egyforma szülés, úgy nincs két egyforma gyerek sem, ez már a testvérek között is jól megfigyelhető, mennyire máshogy érzékelik a világot és a szülők viselkedését, iránymutatását. Ezért mindenképp arra biztatnánk a szülőket, hogy találják meg a saját gyerekük személyiségéhez legjobban passzoló nevelési stílust, és egyénre szabottan alkalmazzák a szerencsére már széles körben elérhető ajánlásokat.
Egy egész állatkertnyi szülő
Ahhoz, hogy megértsük a medúzaszülőket, előbb egy egész állatkertnyi nevelési stílust fel kell térképeznünk, mert a tigris-, csirke-, delfin- és elefántszülők fogalmainak ismeretében tudjuk megismerni a medúzákat. A tigris- és csirkeszülőkről egy korábbi cikkünkben részletesebb információt is találhatsz, de az ő nevelési stílusuk zanzásítva: a tigrisszülők egy olyan tekintélyelvű irányt képviselnek, amelyben büntetéssel, fenyegetéssel, pszichológiai kontrollal érik el, hogy a gyerek jól teljesítsen.
Az a szigor, amit a tigrisszülők a gyereknél alkalmaznak, nincs túl jó hatással a gyerek lelkére, de bizonyos esetekben valóban nagy teljesítményre sarkallja a gyereket, csak közben kicsit belehal a stresszbe és a lelki terrorba.
A megszégyenítést előszeretettel használják a tigrisszülők, így aztán az is elég jól előrevetíthető, hogy ennél a nevelési stílusnál nem lesz a gyereknek óriási önbizalma, amikor felnő. A csirkevér szülők nem sokban különböznek a tigrisektől: a teljesítmény a legfontosabb náluk is, ennek érdekében pedig agyonterhelik a gyerekeiket ezer meg egy különórával már egészen kicsi korától kezdve. Persze mindezt a gyerek érdekében teszik. Mindkét nevelési stílusban központi szerepet kap, hogy a szülők kisajátítják a gyermekük belső kontrollját és motivációját.
A delfinszülők közé tartoznak azok, akik rugalmasak, de világos szabályokat, határokat húznak a gyerekeknek, észszerű elvárásokat támasztanak velük szemben, nyílt, kétirányú kommunikáció, következetes pozitív fegyelmezés, gondoskodás, és a gyerekkel töltött minőségi idő jellemző rájuk. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a delfinek a tökéletes szülők, akikről a gyerekpszichológusok is álmodoznak a pácienseik számára. Ők azok a szülők, akikkel a gyerek vitába szállhat, nem nyomják el a véleményét, és akik nagyszerűen kezelik a válsághelyzeteket.
A gyerekek számára a delfinszülő a biztonságot jelenti, hiszen a következetessége miatt kiszámíthatóak a reakciói, a gyerek tudja, mire számíthat tőle.
Fotó: Getty Images
A delfinszülő nem sajnálja a fáradságot, hogy elmagyarázza a kis totyogónak a szabályokat, és felelősségre is vonja a tetteiért a gyerekét. Időt szán arra, hogy elmagyarázza a háromévesnek, hogy ha még egyszer bevágja a sarokba a játékát, akkor az a játék felköltözik a szekrény tetejére holnap reggelig, mert veszélyes dobálózni, eltalálhatja a kishúgát és még tönkre is mehet tőle a játék. Mindezt persze a delfinszülő képes kellő higgadtsággal kezelni és nem kiabálva nevelni – de ez már tényleg szinte fikció, bár elhisszük, hogy léteznek ilyen szülők, a valóságban azért ennél nyilván árnyaltabb a kép, senki sem lehet ilyen tökéletes.
És ki ne maradjanak az elefántszülők, akiknek csak az lebeg a szemük előtt, hogy a gyerekeik boldogok és érzelmileg teljesek legyenek. Ha mondjuk a gyerek nem foglalkozik túlságosan az iskolai feladatokkal, de boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik, akkor nincs bajuk vele. Gondoskodóak és védelmezőek – ez utóbbit néha hajlamosak túlzásba is vinni.
Mi az a medúza nevelés?
A medúzaszülőségnek van a legcukibb neve, és tulajdonképpen a nevelési elvek is eléggé barátságosak a fogalom mögött: „A medúza nevelési stílust az határozza meg, hogy meghallgatjuk, mit akar a gyermek, és hagyjuk, hogy ez irányítsa a kapcsolatot és a családi dinamikát” – írta le a definíciót dr. Rachel Hoffman klinikai szakpszichológus. Ebben a nevelési stílusban nagyon kevés szabály és korlát van a gyerekek számára. Mint minden szülő, aki odafigyel a gyermeke igényeire, a medúzaszülő is rugalmas, sőt, extrém rugalmas, mert hagyja, hogy a gyerek hozzon saját magáról döntéseket, akár arra is megadja a lehetőséget, hogy ne vegyen részt az órán vagy az edzésen, ha nem akar.
A hagyományosabb szülői stílusokkal ellentétben a medúzaszülő több teret biztosít a gyereknek, hogy kifejezze gondolatait és érzéseit.
Ez pedig a fenti stílusokkal ellentétben azt is jelenti, hogy a medúzaszülők elengedik a társadalmi és iskolai elvárásokat, vagy épp a kötelező napirendet. Medúzaként ahelyett, hogy megszabnánk, milyen tevékenységekben kell részt vennie a gyereknek, inkább csak hagyjuk a gyermeket dönteni. Például beíratjuk az ötéves lányunkat balettre, mert ezt szeretné, amióta a csoporttársa is balettozik, de simán abbahagyhatja, amikor már nem akar részt venni benne. Ha medúzaszülők vagyunk, akkor megengedjük a gyereknek, hogy a saját idejéről döntsön.
A gyereknek nem biztos, hogy jó
Hoffman szerint van jó és rossz oldala is ennek a nevelési stílusnak: „A medúza nevelési stílusban felnőtt gyerekeknek jellemzően magas az önbecsülése és önbizalma, ami abból fakad, hogy már kora gyermekkortól kezdve dönthetnek arról, hogyan töltik az idejüket”. Ez eddig remekül hangzik, ám kulcsfontosságú a kényes egyensúly megtalálása, hogy ne csússzon át a nevelés abba, hogy a gyerekre túl sok felelősséget rakunk.
Bár a medúza stílus növelheti a gyerekek önbecsülését, néha átcsaphat önzőségbe is náluk.
– írja a pszichológus. – Fennáll annak a veszélye is, hogy az így nevelt gyerekek nem fognak olyan keményen dolgozni az iskolában vagy a munkahelyen, mert otthon nem kell magukat tartani bizonyos normákhoz. A határok megszabása is nehéz lehet egy olyan gyerek számára, akit medúzaszülők nevelnek, mivel nem szokik hozzá, hogy nemet mondjon neki bárki.” Amellett, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a gyereket önzővé neveljük, Hoffman megjegyzi, hogy ez a megengedő szülői stílus túl sok autonómiát kínálhat a gyerekeknek, mielőtt még igazán készen állnának rá. A szakember szerint ez problémákat okozhat a gyerek önkontrolljában, és a jövőben akár a szorongás és depresszió kialakulásához is hozzájárulhat.
Fotó: Getty Images
Diana Baumrind fejlődéspszichológus, akinek széles körben tulajdonítják a különböző szülői stílusok meghatározását, szintén leírta, hogy a megengedő szülői magatartás problémás viselkedéshez vezethet az iskolában és más szociális környezetben, míg Dr. Shimi Kang pszichiáter és szerző – akinek a „medúza” terminológia megalkotását tulajdonítják – azt írja, hogy a medúzaszülők gyerekeinél az egyik fő probléma az lehet, hogy hiányozhat az impulzuskontroll.
Az egyensúly megteremtése
Hoffman szerint szerencsére nagyobb szabadságot és önállóságot biztosíthatunk a gyerekeknek úgy is, ha nem dobjuk ki az ablakon az összes fegyelmezést. Nem számít a gyerek kora vagy a konkrét helyzet, amellyel szembesül, érdemes a pszichológus szerint arra összpontosítani, hogy világos határokat szabjunk a családon belül. A határok és az elvárások nem rosszak, nem feltétlen jelentenek diktatúrát, jól alkalmazva csupán azt eredményezik, hogy a gyerek biztonságban érzi magát.
A szakember javaslata az, hogy medúzaszülőként ne adjunk végtelen lehetőségeket a gyereknek, hanem inkább hagyjuk, hogy pár opció közül válasszon. Nem az a kérdés, hogy akar-e járni sportolni, hanem az, hogy focira vagy karatére menne inkább. Nem azt kérdezzük tőle, hogy mi legyen a vacsora, hanem hogy virslit vagy szalámis kenyeret kér? A házi feladat előtt vagy után szeretné kitakarítani a szobáját? És végképp nem adjuk a kezébe a döntést a saját napirendjéről, például nem feküdhet le akkor, amikor akar, de arra rákérdezhetünk, hogy épp most mennyire érzi magát álmosnak, mert mehet azonnal vagy egy fél óra múlva aludni, ahogy szeretné.
Hasonló medúzajátékot lehet az egészen kicsi gyerekkel is már játszani: az ovis kiválaszthatja két ruha közül, hogy mit vesz fel, vagy két könyvből, hogy mi legyen az esti mese, és nem erőltetjük rá a játékot sem, csak hagyjuk, hogy magától eldöntse, mivel és kivel van kedve játszani. Ahogy pedig idősödik a gyerek, úgy kaphat egyre több döntési jogot a saját életével kapcsolatban, beindulhat a teljes medúza üzemmód, ha azt szeretnénk. A medúzaság ugyanis a szülőknek is jót tud tenni, ha okosan használják, mert így néha kiadják a kezükből a kontrollal együtt a stresszt is, és nemcsak a gyereknek engedik meg, hogy kedvükre használják az idejüket, hanem saját magukra is több énidő jut így.
A pszichológus egyébként a medúzaszülők pártján van, amíg normális keretek között medúzáskodnak, mert a túlzott időbeosztás minden életkorban kiégéshez vezethet, és sosem árt, ha a boldogságuk és jólétük megóvása érdekében adunk egy kis szabadságot a gyerekeknek (és magunknak).
