Családfakutatás

 – így kezdi Thomas Mann József és testvérei művét.

Nem csupán az idő titokzatos volta, de az emberi memória is furcsa dolog, a családi legendárium néha 180 fokkal megforgatja a történéseket, nincs könnyű helyzetben a múltban járó szakember – mondja Zacher András családfakutató.

A család úgy tudta, üknagypapa kukoricacsőszként dolgozott és egy ízben, kissé túllépve a jogkövető mezőőri magatartás normáin, lelőtt egy tolvajt. A kutatás során kiderült, éppen az üknagypapa halálát okozta „kukoriczacsősz általi lelövése”, vagyis a történetben valójában ő maga volt a tolvaj és így vesztette életét.

Megmondjuk ezt a családnak? Zacher András szerint mindenképpen, sőt, már az elején közli a megrendelővel, készüljön fel mindenre – és az ellenkezőjére is.

Fotó: Fortepan

Csakis az igazat

Nem lehet mellébeszélni akkor sem, ha a megrendelő egészen bizonyos abban, hogy a szigetvári vár hős kapitánya (1566), illetve a török utánpótlásban központi szerepet kapó eszéki híd felégetője (1664), a Szigeti veszedelem szerzője, azaz I. és II. Zrínyi Miklós leszármazottja. Sajnos, mindez nem lehetséges, mert a történelmi Zrínyi család kihalt.

A megrendelőt sosem szabad becsapni, ez bizalmi kérdés, még akkor is, ha a családi legendárium szerint az a hajdani lovászfiú ott, az Esterházy-birtokon a gróf leszármazottja volt, ám a valóságban mindez egyáltalán nem támasztható alá.

Ezzel az állásponttal Bárdossy Péter családfakutató is egyetért. Lehetséges, hogy a család szerint a szépapa egy szerencsétlen éjszaka elkövette ifjúkorának legnagyobb baklövését és elkártyázta a grófi címet, ám a kutatás során kiderül, a szerencse üldözöttje soha életében nem volt főnemes.

Aztán akadnak olyan dolgok is, amelyek nem vetnek jó fényt a csalfa ősanyák, ősapák házastársi hűségére és bizonyítható a szerelemgyerek származása. A szakmai protokoll szerint az ilyesmi sem titkolható.

Fotó: Fortepan

Indul a kutatás

Mindkét szakember egyetért abban, az első etap a megrendelőnél kezdődik. Mert megesik, oly kevés az információ, hogy el sem kezdhető a kutatás, az ember már az elején nem boldogul vele. A megrendelőtől azt kérik, gyűjtsön össze minden információt a családi legendáriumból szülőkről, nagyszülőkről, születésekről, halálesetekről, költözésekről, perekről… Az nem elegendő, hogy amikor Bori dédnagymama született, rusnya szibériai tél volt és a kutyát is ölbe vitték ki ugatni.

Természetesen a szájhagyomány is nagyon fontos, ám Gabriel García Márquez óta tudjuk, a kollektív családi emlékezet körülbelül száz évet (ha úgy tetszik: Száz év magányt) ölel fel. Generációnként a felmenők száma duplázódik, azaz mindenkinek négy nagyszülője, nyolc dédszülője, tizenhat ükszülője, harminckettő szépszülője van. És szomorú, ám igaz, az emberek jelentős része legfeljebb a dédszülei nevét tudja, a további felmenőkről már nincs információja.

A következő lépés minden elérhető írott forrás beszerzése, elsősorban egyházi és állami anyakönyvek, keresztelő levelek, végrendelet, birtokper, egy régi címer, önéletrajz, bejegyzések egy régi Bibliában, imakönyvben, temetői sírfeliratok, korabeli újsághírek, akár egy papírfecni is segíthet.

Az állami anyakönyvezés 1895 októbere óta van érvényben. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban. Ezek az anyakönyvek bárki számára kutathatók, csak az úgynevezett védelmi időszakok kivételével.

Fotó: Fortepan

Az adatvédelmi, a levéltári és személyiségi jogok védelméről szóló törvények rendelkezései alapján visszamenőleg százharminc éven belül nem lehet kutatni a születéssel kapcsolatos adatokat, ez a szám nyolcvanhat év a házasságnál; a halotti anyakönyvek korlátozás nélkül kutathatók.

Az 1895-ös dátum vízválasztó, mert a kézműves, földműves családok esetében igazából az ezt követő időszak kutatható, legfeljebb még az 1700-as évek, amikor egyre elterjedtebbek lettek az egyházi anyakönyvek. A nemesi származásúaknál más a helyzet, erre hamarosan rátérünk.

Manapság nagyon sok adat elérhető az interneten, beszkenneltek, feltettek korábban virtuálisan nem elérhető információkat, még az egyházak, a püspökségek is saját adatbázisokat hoztak létre. Az írott források azonban még mindig részletesebbek, teljesebbek.

A munka azonban már alapvetően otthon történik, és nem léteznek keresőprogramok, minden egyes kutatást változatlanul külön-külön kell elvégezni.

Összességében elmondható, a törvényi korlátok miatt a XX. század nagyon nehezen kutatható. Gyakorlatban ez így néz ki: ha egy, a százharminc éves védelmi idő előtt született polgár születési bejegyzését akarjuk kutatni, ám ott 1973-ban történt egy utólagos bejegyzés, a tilalom máris érvénybe lép.

Kutatás a nemesi származásúaknál

Ebben a tekintetben a kutatók határozottan jobb helyzetben vannak, mert több száz évre menően is vissza tudnak lépni az időben, jellemzően a XIII. századig, IV. Béla koráig.

Magyarországon európai összehasonlításban sokan kaptak nemességet, az ezer év során mintegy százezer famíliáról beszélünk. Nagyon sok esetben ez csak kutyabőrös nemességet jelentett, nem járt birtokadományozással (elfogyott a Szent István, Szent László idején még meghatározó királyi birtok-kontingens), a mindenkori uralkodónak viszont jó üzlet volt, az érintettek még fizettek is a címért.

Bárdossy Péter szerint a nemesi családok úgynevezett képes genealógiái a XVII. század első felében jelentek meg, melyek mily meglepő, többnyire a honfoglaló vezérekig vezették vissza az adott család származását. (Az Esterházy-család egyik ága ezt is megfejelte, Ádámig és Éváig vezette vissza a származást – a szerző.) Az első nyomtatott munka Budai Ézsaiás lexikonja volt a témában, a legátfogóbb pedig a XIX. század második felében Nagy Iván nevéhez fűződik, aki tizenkétezer nemesi családot 108 ősnemzetségre vezetett vissza hatalmas művében: „Magyarország családi czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal”.

Fotó: Fortepan

Kíváncsi és elégedett megrendelők

Az emberek többsége természetesen szeretné tudni, kik voltak az ősei, hol éltek, mivel foglalkoztak, mennyi igaz a családi legendákból és a döntő ok egyértelműen a kíváncsiság. Az is elmondható, az esetek túlnyomó többségében a megrendelő elégedetten távozik.

Például a dédnagymama főúri családnál volt cseléd, és egyszer csak életet adott egy szép fiúgyermeknek. Utóbbi neveltetését, tanulmányait példamutató (és árulkodó) módon támogatták a grófék. Aztán a szerelemgyerek felnőtt, családot alapított, nagypapa lett, gyerekei, unokái azonban szerettek volna utánajárni az igazságnak. Az akkor már elhunyt nagypapáról létezett több fotó is, Bárdossy Péter pedig beszerzett a grófi család férfitagjairól is régi fotókat. A két tojás esete forgott fent, nem is lehetett kérdés a hasonlóság, a vérrokonság.

Zacher András is elmesél egy sikeres munkát. Mária Terézia uralkodása alatt köztudomásúlag sok sváb, szász, elzászi települt be Magyarországra, és megrendelő szerette volna tudni okát, hogy az ősök a német eredetű családnevekhez miért adtak majdnem minden esetben francia eredetű keresztnevet.

A megoldás a következő volt: az adott család Elzász-Lotaringiából származott, a német néven nem kívántak változtatni, de jelzésértékűen francia női és férfineveket párosítottak melléjük.

Családfakutatás és a DNS

Ez az egész dolog körülbelül 15 éve indult, lényege, sok személy DNS-mintáját összegyűjtve és összekötve a földrajzi, etnikai információkkal, óriási adatbázisok építhetők fel, és lehet következtetni arra, milyen vér csörgedezik bennünk, vagy a geográfiai eredetre és az egymást nem ismerő rokonok is egymásra találhatnak – ily módon kapcsolódunk a családfakutatáshoz. A számítógépes adatbázis a rokonsági fokot is képes megállapítani.

A családfakutatás, mondjuk, kétszáz-háromszáz évre mehet vissza, a DNS-minták kétezer-háromezer évig nyúlnak vissza a végtelen időben.