„A becsületet azok veszítik el, akik bizonyos dolgokat megtesznek, nem azok, akik elszenvedik azokat” – a mondatot Franca Viola mondta 1966-ban, abban az évben, amikor Olaszország-szerte híressé vált. Miután Filippo Melodia elrabolta és megerőszakolta, Viola és családja ellenszegült annak a gyakorlatnak, hogy családja jó hírének és becsületének megóvásáért házasságra kényszerítsék megerőszakolójával, és arra kérte az olasz államot, hogy vessenek véget ennek a szörnyű patriarchális törvénynek. Mégis még évekig tartó jogi hercehurcába telt, míg Viola e bátor gesztusa az 544-es törvénycikk eltörléséhez vezetett, amely addig felmentette az erőszaktevőket, ha összeházasodtak áldozataikkal. Ez 1981-ben történt, mindössze negyven évvel ezelőtt, de a gyakorlat sajnos még mindig elterjedt az egész világon.
Az olasz büntetőtörvénykönyv 1981 előtt nemcsak a kényszerházasságot (matrimonio riparatore), de az úgynevezett „becsületgyilkosságot” is legalizálta. Az 544. cikk konkrétan kimondta: „Az első fejezetben és az 530. cikkben foglalt bűncselekmények esetében az a házasság, amelyet a bűncselekmény elkövetője a sértettel kötött, kioltja a bűncselekményt, azokra nézve is, akik a bűncselekményben részt vettek; és ha van ítélet, annak végrehajtása és büntetőjogi hatálya megszűnik.” Röviden: a nemi erőszak bűncselekménye megszűnt, ha az erőszaktevő feleségül vette áldozatát, és ebben általában az áldozat családja is vastagon benne volt, hiszen a nőt az erőszak után nem tartották tisztának, következésképpen a „családra maradt volna”, mivel nem lehetett kiházasítani. A törvény azonban ennél is továbbment: az a férfi, aki házasságtörésen kapott egy nőt, megölhette őt (a szeretőjével együtt) anélkül, hogy büntetésben részesülne.
A nő a férfi/az apa tulajdona volt, akarata nem számított.
Dél-Olaszországban az is rendszeres volt, hogy a megerőszakolt nőt elrabolták, ezt a gyakorlatot fuitina néven ismerték. A fuitina szó szerinti fordítása a szicíliai dialektusban „menekülni”. Ez ugyanis még inkább kényszerítő erőt jelentett a nő számára, hogy hozzámenjen az elkövetőhöz. Egészen a közelmúltig (1990-es évektől napjainkig) a médiában a fuitinát gyakran úgy ábrázolták, mint egy elmaradott szokást, amely Dél-Olaszországhoz köthető sztereotípiákhoz kötődik, vagyis egy fejletlen régióhoz, ahol az elnyomó hagyományok megmaradtak. A fuitinának azonban jóindulatúbb funkciói is voltak: a párok arra is használhatták, hogy beleszólhassanak jövőbeli házasságuk eldöntésébe, ha a családjuk azt ellenezte. Más esetekben a fuitinát olyan fiatal párok családjai bátorították, akik gazdasági nehézségekkel küzdöttek, hogy elkerüljék egy nagy esküvő költségeit. A fuitina tehát lehetett fejletlen déli szokás, de egyfajta érdekérvényesítő eszköz is, mely által a fiatalok a hagyományos házassági normák ellen igyekeztek lázadni.
Ki volt Franca Viola?
1965-ben egy Franca Viola nevű fiatal nő a szicíliai Alcamo városból az olasz címlapokon jelent meg, miután nem volt hajlandó feleségül menni megerőszakolójához. Viola volt az első nő Olaszországban, aki nyilvánosan megtagadta a nemi erőszakon alapuló házasságot. Mivel az esete által elindított jogalkotási folyamatnak köszönhetően végül sikerült megváltoztatni a büntető törvénykönyvet, így a bátorság és a női emancipáció szimbólumává vált az országban. A tárgyalóteremben elhangzott szavai ma is erős visszhangot keltenek: „Nem vagyok senki tulajdona” – mondta.
Franca mindössze 17 éves volt, amikor Filippo Melodia elrabolta, megerőszakolta, megverte és éheztette, majd nyolc napig bezárva tartotta. Melodia házassági ajánlatával szembesülve Franca szülei, akik gazdálkodók voltak, váratlan módon reagáltak, és elutasították a javaslatot, elítélve az erőszaktevőt. „Mit akarsz csinálni, Franca?” – kérdezte tőle apja. „Nem akarok hozzámenni” – válaszolta a lány, aki szerint édesapja hatalmas kockázatot vállalt ezzel, hiszen egy életre bele kellett törődnie, hogy barátai eltűnnek, a közösség kiközösíti. A szégyen, a gyalázat ellenére, apja felemelt fejjel viselte a döntését: „A lányom, Franca soha nem fog hozzámenni ahhoz a férfihoz, aki elrabolta és megszégyenítette” – mondta Bernardo, aki halálos fenyegetéseket is kapott, sőt csűrjüket és szőlőjüket porig égették.
Franca Viola rendőrségi kihallgatása 1966. január 2-án (Fotó: Mondadori via Getty Images)
1966. december közepén, tizenegy hónappal az emberrablás után Trapaniban egy 474 oldalas vádirattal kezdődött a per. A védelem tiltakozása ellenére a bírák úgy döntöttek, hogy minden tárgyalás nyílt lesz, kivéve Franca Viola és Melodia feljelentéseit. Az eset megrázta Olaszországot, és
Franca példáját követve sok lány kezdte elutasítani a kényszerházasságot.
A Melodia és társai elleni per során a védelem mindent megtett, hogy lejárassa Francát, azt állítva, hogy a lány hozzájárult a szökéshez, amit a bírók nem akartak elhinni. Bár Melodia öt barátját felmentették, és a többieket viszonylag enyhe ítélettel sújtották, őt magát 11 év börtönbüntetésre ítélték, amelyet fellebbezés után 10 évre mérsékeltek, két év modenai tartózkodási kötelezettséggel. Végül 1976-ban szabadult ki a börtönből, és 1978 áprilisában egy maffiakivégzés során életét vesztette.
1968-ban Franca feleségül ment gyermekkori kedveséhez, akitől később három gyermeke született. Giuseppe Saragat, az Olasz Köztársaság akkori elnöke, a szolidaritás egyértelmű üzenetét közvetítve ajándékot küldött a párnak az esküvőjük napján. Nem sokkal a ceremónia után VI. Pál pápa zártkörű audiencián fogadta őket.
Franca története akkora szenzációt keltett, és annyi vitát váltott ki Olaszország-szerte, hogy 1970-ben Damiano Damiani rendező filmet is készített róla, A legszebb feleség (La Moglie piu bella) címmel, amelyben a 14 éves Ornella Muti játszott első filmszerepében. Franca, aki most nagymama, még mindig Alcamóban él a családjával. Amikor arra kérték, hogy nyilatkozzon az archaikus értékrendszerrel és viselkedési szokásokkal szembeni álláspontjáról, azt mondta:
Ez nem volt bátor gesztus. Csak azt tettem, amit úgy éreztem, hogy meg kell tennem, mint bármely más lány ma, a szívemre hallgattam…
A Marry your rapist law
Bár Olaszországban hivatalosan már 40 éve nem lehet érdekházasságra kényszeríteni egy nőt, a gyakorlat még mindig legális 20 országban. Oroszország, Thaiföld és Venezuela is azon országok között van, ahol jogilag engedélyezett ez az eljárás. Az UNFPA emberi jogi egyesület a világ népességének állapotáról szóló 2021-es jelentése szerint Kuvait továbbra is engedélyezi az elkövetőnek, hogy gyámi engedéllyel törvényesen házasodjon áldozatával, Oroszországban, ha az elkövető 18 éves és nemi erőszakot követett el 16 éven aluli kiskorúval szemben, akkor mentesül a büntetés alól, ha feleségül veszi az áldozatot. Thaiföldön érdekházasságra akkor kerülhet sor, ha az elkövető elmúlt 18 éves, az áldozat pedig 15 évesnél idősebb, és „beleegyezett” az erőszakba, illetve ha a bíróság megadja az engedélyt.
Dima Dabbous, akinek kutatását az UNFPA-jelentés idézi, kifejtette, hogy „nagyon nehéz megváltoztatni ezeket a törvényeket, de nem lehetetlen”. Marokkóban például egy fiatal nő esete után törölték el a kényszerházasság intézményét, aki öngyilkos lett, miután feleségül kényszerítették erőszakolójához. Ezután Jordánia, Palesztina, Libanon és Tunézia követte a példát. Dabbous szerint
az ilyen törvények olyan kultúrát tükröznek, ahol nem az számít, hogy a nők fizikai autonómiával rendelkezzenek, hanem a család tulajdonának látja őket.
Ez egy törzsi, régimódi megközelítés, de a társadalmunkban gyökerező gondolatok, amelyeket csak oktatással és fokozatos kulturális változással lehet felszámolni. Sokan máig nem értik sajnos, hogy a becsületet azok veszítik el, akik bizonyos dolgokat megtesznek, és nem azok, akik ezeket elszenvedik. Fontos azonban azt is tudni, hogy az ilyen törvények megváltoztatása sajnos még nem jelenti azt, hogy rejtett módon, a lakosság körében ne élnének továbbra is ezek a hagyományok láthatatlan módon.
Mireille Honein libanoni művész installációja Bejrútban, 2017. április 22-én (Fotó: Patrick Baz/AFP)
A kényszerházasság intézményét 1981. augusztus 5-én végleg eltörölték Olaszországban, de csak 1996-ban fogadták el a szexuális erőszakról szóló törvényt, amely onnantól kezdve nem az erkölcs, hanem személy elleni bűncselekménynek számított. Ennek a patriarchális hagyománynak az örökségét azonban még ma is látjuk – még itthon, akár a tárgyalótermekben is – olyan kényelmetlen kérdések formájában, mint például „Hogy voltál felöltözve?”, „Miért ittál?”, „ Miért nem ellenkeztél?”. Az a gondolat, hogy a női test a belső szégyen hordozója, és ezért a nő kötelessége, hogy vállalja a felelősséget azért, amit elkövettek ellene, ugyanabból a patriarchális mentalitásból fakadó minta, mint az elavult kényszerházasság gondolata.
