A gyerek bemegy reggel és kijön délután, szerencsésebb osztályokban pedagógus végzettségű tanárok tanítanak és az osztályfőnök sem mondott fel. A legtöbb szülőnek azonban – és a gyermeküket egyedül nevelőkre ez fokozottan igaz – a hétköznapi küszködés és taposómalom mellett kevés ideje és energiája marad arra, hogy valódi figyelmet szenteljen az oktatási rendszer helyzetére és arra még kevesebb, hogy tegyen is valamit azért, hogy bármi is változzon. Arról nem beszélve, hogy az oktatás válságának felszíne alatt az addig sem felhőtlen szülő-tanár; intézmény-otthon feszültsége és ellentéte is tovább mélyülhetett.
Mindezt Radó Péter oktatáskutató írása is alátámasztja: „A közoktatás funkcionális leépülése egyre jobban felerősíti a feszültséget az iskolák és a szülők közötti kapcsolatokban, ami minden eddiginél jobban megnehezíti azt az együttműködést, ami a gyerekek sikeres tanulásának egyik legfontosabb előfeltétele.” Ennek több oka is lehet, amiből személyes benyomásaim alapján – két gyermekét egyedül nevelő szülőként – néhányat emelnék ki.
A bizalom hiánya
Szülőként és tanárként is megélhetjük mindennapjainkban, hogy hihetetlenül bizalomhiányos társadalomban élünk. Szülőként nem bízunk a tanárban és az oktatási intézményben, ha nem bízunk abban sem, hogy jó-e, ha kizárólag teljesítménye alapján ítéljük meg az embert/gyereket. Tanárként nem bízunk a szülőben, hogy a számunkra valamennyire élhető iskolai légkör kialakításában, tanulni vágyó gyerekek nevelésében, megfelelő iskolai közeg biztosításához szükséges eszközök beszerzésében, amit természetesen az iskolának kellene biztosítania, de az a fennálló emberi- és anyagi erőforráshiány miatt nem biztosítja, számíthatunk-e a szülőre? Szintén Radó Péter állítja egy interjúban, hogy
alig van olyan európai ország, ahol az intézményekkel szembeni bizalom olyan alacsony lenne, mint Magyarországon, de a személyek közötti bizalom szintje is kritikus a magyar társadalomban.
A szülők fáradtak, frusztráltak, nagyon sok mindenről úgy gondolják, hogy az iskola feladata lenne, ám ezt a feladatot nem képes ellátni; a tanárok pedig úgy gondolják, hogy az egyre nyilvánvalóbban jelentkező viselkedési zavarok otthonról jönnek és ilyen légkörben nem tudnak tanítani. Szembenálló felek lesznek egy olyan rendszerben, amelyik valójában egyik szereplőnek sem kedvez és ez ellenségeskedést támaszt, pedig csak összefogással lehetne belőle kijönni.
Fotó: Getty Images
A szülők is elégedetlenek
Az iskolák működésének fókusza a tanulás, illetve a tananyag átadása, ami a 2012-es NAT bevezetésével mind a tanárokra, mint a tanulókra rengeteg extra terhet ró. Radó Péter szerint a szülői elégedettség mértékét azonban nem (csak) a tanulási eredmények határozzák meg. Kutatások számos országban kimutatták, hogy a magas mért tanulási eredményekből nem feltétlenül következik a szülők elégedettsége, és fordítva, a szülők gyakran nagyon is elégedettek olyan iskolákkal, melyek nem produkálnak magas teljesítményt. Az iskolák és a szülők ezért eltérő és nehezen összeegyeztethető referenciák alapján gondolkodnak a jó iskoláról.
A szülői ismeret hiánya
A pedagógusok és a szülők kapcsolata egyenlőtlen, ugyanis a többségében laikus szülők nem rendelkeznek azzal a pedagógiai szakmai tudással, amely lehetővé tenné annak megértését, hogy a pedagógusok és az iskolák mit miért tesznek. A szülők oldaláról rengeteg bizalomra lenne szükség a zavartalan együttműködéshez, ám ennek a bizalmi viszonynak a kiépítésén a pedagógusoknak sokat kellene dolgozniuk.
Nehezíti ezt, hogy a hagyományosan működő iskolák meglehetősen zárt intézmények: nem arra rendezkednek be, hogy külső, például szülői elvárásokat közvetítsenek az egyes pedagógusok felé, hanem éppen ellenkezőleg, inkább szűrik azokat annak érdekében, hogy fenntartsák bejáratott, rutinszerű működésüket.
„A laikus szülők nem ismerik az oktatási rendszer működését, ezért nem képesek felmérni az iskolák és az egyes pedagógusok mozgásterét, nem ismerik azokat a kényszereket, melyek meghatározzák az iskolák munkáját.
A szülők pedagógusokkal és iskolákkal állnak szemben, de az elvárásaik teljesítése többnyire nem az iskolák kezében van.
Ez különösen igaz a jelenlegi irracionális mértékben centralizált magyar rendszerben” – fogalmazza meg Radó Péter a már idézett cikkében.
Az erőforráshiányok a családokat terhelik meg
A magyar családok erőforráshiányosak, az egyszülős családokra pedig még több teher hárul gazdasági, mentális és egy gyerekre eső figyelem szempontjából is. A hétköznapokat, különórákat, fejlesztéseket megoldani, minden intézményi elvárásnak, eszközigénynek, kérésnek (a WC-papír beszerzésén át a kerítésfestésig) megfelelni lehetetlen – és normálisan működő iskolarendszerben nem is a szülő feladata lenne.
Sokszor előfordul, hogy fejlesztésre szoruló gyerek nem kap fejlesztést az iskolában, mert nincs elég fejlesztőpedagógus, a helyi szakszolgálatnál sincs elég szakember, de a gyerek fejlesztésének felelőssége a szülő vállát terheli. Ezért az eddigi szerephalmozások mellé – sofőr, szakács, coach, covid alatt szülőből átképződött fotelpedagógus – a fejlesztő szerepkörét is a szülőnek kell ellátnia.
A túlterhelt szülő frusztrált és kiábrándult
Elvben valószínűleg a legtöbb szülő egyetért azzal, hogy minőségi és korszerű oktatásban szeretné tudni a gyerekét, ám az előző pontban felsorolt intézményi terhelés mellett nehéz tettekben is kifejezhető szolidaritást kipréselni magunkból.
Nem csak az elmúlt évek fejleményei okozzák a bizalomvesztést. A legtöbb szülő elavultnak tekinti a magyar oktatási rendszert már csak azért is, mert a gyermekeink által betölthető munkakörök jelentős része ma még csak nem is létezik.
Szülői beszélgetések visszatérő eleme, hogy az iskola nem ad hasznos tudást, hogy gyerekként mi magunk is tönkrementünk az irreális elvárásoktól; sokan pedig felnőve azt tapasztalják, hogy a jó diploma, jó jegyek, anyagi megbecsültséget adó munkahely önmagában kulcs a boldog és kiteljesedett élethez.
Ezért gyermekeiket inkább arra sarkallják, hogy számukra örömet okozó tevékenységekben teljesedjenek ki, amire kevés lehetőség kínálkozik a NAT-os elvárások és az iskola keretei közé szorítva.
fotó: getty images
A szülők alkalmazkodnak az iskolák elvárásaihoz
Még a lázadóbb, rendszerkritikusabb szülők is boldogan viaskodnak a tankönyvcsomagoló fóliákkal, a folyamatosan változó beszerzési listákkal, a Krétával, a nevelés nélküli munkanapokkal, ehetetlen iskolai menzakajákkal, a befogadhatatlan mennyiségű tananyaggal és emellett a gyerek fejlődését szolgáló fejlesztésekkel, különórákkal, ha a csoportszellem úgy kívánja: mert nem szeretnék sem magukat, sem a gyereküket kellemetlen helyzetbe hozni. Magániskolákban pedig sokszor azért válik lehetetlenné ez a klasszikus szülő-tanár viszony, mert ott a szülő szolgáltatást vár el, így a tanár sokszor nem mer elvárásokat támasztani a gyerekek felé, nehogy azzal a szülők felháborodását vívja ki.
Hozzuk-visszük, etetjük őket (mert az iskolában nem tudnak jól lakni), megoldjuk a felügyeletüket, sütit sütünk, osztálypénzt gyűjtünk, mert azt szeretnénk, hogy ne maradjanak ki semmiből és amennyire lehet, élvezzék is azt az időt, ami alatt – a tanárokkal közösen – embert faragunk belőlük és amennyit kötelező eltölteniük a magyar oktatási rendszerben. Ezen a ponton azt is megjegyezhetjük, hogy mind a gyermekeink, mind a bolygónk szempontjából ideális az lenne, ha a mai gyerekeket nemcsak a felnőttek, hanem a természetben töltött idő is faragná, de erre az iskolai tempó mellett lényegében csak hétvégenként és szünetekben van lehetőség.
A hagyományos iskolai berendezkedésben tehát nem partneri, hanem együttműködő szerep jut a szülőnek.
A partneri viszony bonyolult, abban mindkét fél szempontjainak érvényesülnie kellene, az intézmények azonban elsősorban elvégzendő feladatot adnak, és kevéssé nyitottak a gyerekek egyedi életkörülményeire. Szülői szempontból azonban az a félelem kapcsolhat be, hogy vajon ez a fajta szétszakadása a gyerek intézményes és otthoni életének szolgálja-e egy gyerek egészséges testi-lelki fejlődését?
Egyszülős hátrányok
Az itt felsorolt tapasztalatok és hiányosságok természetesen minden szülőt érintenek. Ha valaki azonban még egyedülálló szülőként is vesz részt ebben a mókuskerékben, bármifajta intézményes támogatás nélkül – gondolok itt akár az ingyenes étkezés biztosítására gyermekeiket egyedül nevelő szülők számára –, az értelemszerűen még inkább megnehezíti az amúgy sem könnyű helyzetet.
Melissa S. Kearney amerikai közgazdász most megjelent, The two-parent privilege (Kétszülős privilégium) című könyvében ír arról a szempontról, ami kevéssé jelenik meg a válások és a gyereknevelés szerteágazó, elsősorban életmódrovatok hasábjain megjelenő témájában, hogy tudniillik azok a gyerekek, akik kétszülős családban nevelkednek, egy sor előnyre tesznek szert, pusztán azért, mert nem egy szülő vállán nyugszik felnevelésük gazdasági, mentális és lelki terhe.
Ezért lenne nagyon fontos ezt a felismerést hangsúlyozni és az egyéni – ki a hibás, kettőn áll a vásár, biztos megérdemelte, ő a szemét, én az áldozat – narratívából afelé elmozdulni, hogy ha ez így van, milyen eszközökkel támogathatnák az intézmények azokat a gyerekeket, akik ehhez hasonló hátrányokkal indulnak, mert így a hátrányok kiegyenlítése szinte kizárólag az ezeket ellensúlyozni szülő egyéni teherbírásán és az ő környezetén múlik.
Ám sem az érdekérvényesítésre, sem az intézményi elmozdulásra egy partnerszemléletűbb rendszer felé nincsen lehetőség, amíg a magyar oktatás az összeomlás szélén áll.
Ha sikerülne az összeomlástól megmenteni, jó volna, ha partnerszemléletűbb, bizalomra alapuló iskolai légkört tudnának építeni szülők, tanárok és tanulók közösen, figyelembe véve és tiszteletben tartva, hogy szerepkörökből adódóan más-más érdekeltségek lehetnek minden helyzetben; ám amiben megélhetjük mindezek komplexitását és a reménytelennek tűnő taposómalomból tágasabb, előremutatóbb légkört teremthetünk a gyerekeink számára is.
