„Anyám egyszer úgy fogalmazott: észre sem vettem, hogy felnőttél. És valóban. Anyám életében én csak úgy voltam, mint egy mellékszereplő, akit néha előkapnak, ha a helyzet úgy kívánja. Egy kellék az ő drámáihoz, a saját maga által generált problémáihoz, ami túlságosan lefoglalta őt ahhoz, hogy rám bármennyi figyelmet is fordítson” – meséli a 33 éves Tímea.
Lassan hat éve, hogy megszakította a kapcsolatot az általa önimádónak ismert édesanyjával. A határainak meghúzása azonban kemény munkának bizonyult, „a lelkiismeretem először mindig az én oldalamon kereste a hibát… De mindig beigazolódni látszott, hogy az életem annál harmonikusabb, minél távolabb tartom magam anyámtól.”
A családi elidegenedés egy olyan jelenség, ami szembe megy mindennel, amit gyerekkorunk óta belénk neveltek. Nem véletlenül létezik a „családodat nem választhatod meg”-típusú mondás: a nukleáris család egysége szent és sérthetetlen, olyasvalami, amin nem tudunk, de nem is szabad változtatni. Éppen ezért olyan bátor tett, ha valaki mégis úgy dönt, hogy minimalizálja, vagy akár teljes mértékben lezárja a kontaktot egy családtagjával. Ezt a lépést pedig egyre többen és többen hozzák meg.
A Cornell Egyetem professzora és a témában könyvet írt Karl Pillemer kutatása szerint
2020-ban a 18 év feletti amerikaiaknak több, mint 27 százaléka szakította meg a kapcsolatot egy családtagjával.
Ez több, mint a negyede az ország lakosságának, a szám azonban a szerző szerint még ennél is magasabb lehet, hiszen sokan még mindig vonakodva beszélnek erről a rendkívül személyes és végletekig stigmatizált témáról. Bár hosszútávú kutatás egyelőre nem született (ahogy magyar statisztikát sem találtunk családbarát országunkban), Pillemer úgy gondolja, hogy az elidegenedés aránya egyre csak nő Amerikában és a nyugati társadalmakban.
Különösen a 35 év alatti korosztály körében. A milleniál és a Z-generáció tehát többé nem fél beleállni abba, hogy néha igenis az a megoldás, ha „szakítunk” – például – a szüleinkkel.
Nem könnyű döntés
Ez a lépés a mi szemünkben tehát nem számít annyira tabunak, mint az idősebb korosztályéban, amit Pillemer kutatása mellett a TikTok is megerősít: a #ToxicFamily, azaz toxikus család hashtag alatti videók a cikk írásának pillanatában 2,2 milliárd megtekintésnél járnak.
„A mai fiatalok körében tudatosult az, hogy ha a kapcsolat hosszú ideig averzív, megvan bennük a képesség arra, hogy kilépjenek belőle” – magyarázza Pillemer, hozzátéve, hogy a rossz gyermekkori tapasztalatok, az értékrend- és életmódbeli különbségek, illetve a kielégítetlen elvárások mind hozzájárulhatnak az elidegenedés melletti döntéshez.
Ami azonban nem egy könnyelmű lépés. „Mikor valaki eljut oda, hogy leválasztja magát erről a lehetőségről, akkor már valószínűleg egy ideje nem érzi megvalósultnak, hogy a családi közeg úgy karolja közre, ahogyan családtagjának a megtartásra szüksége van – kezdi Sulics Nóra, pszichológus, képzésben lévő családterapeuta.
A bennünk lévő örömelven alapuló gyermek sosem válna meg az őt szerető, biztonságos családtól, hacsak nem szolgálná nagyobb hasznát, mint kárát. Mikor az ember eljut arra a pontra, hogy szakít minden hagyománnyal, nézettel és érzéssel, amit a rokonai mutattak neki, ott már nagy kényszer vagy fájdalom operál.”
Bármennyire is nehéz, az elidegenedés egy ponton túl éppoly szükségessé válik, mint egy beteg végtag amputálása. Éppen ezért pontosan így hivatkozik a szüleivel való kontakt megszüntetésére Luca. A harmincas éveiben járó nő a testvérével együtt döntött úgy, hogy közös édesanyjukat „amputálják” magukról, és nem lesznek többé verbális abúzus áldozatai.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Luca emellett 2017 óta az édesapját is kizárt az életéből, amit hosszú folyamat előzött meg. Az egykor bűnözőket védő ügyvédként dolgozó apja többször is házasodott, ami ellen senkinek nem volt kifogása a családban – egészen a harmadik feleségéig, aki Luca elmondása szerint rettenetesen rossz hatással volt rá. Olyannyira, hogy a házassága alatt karrierje is tönkrement.
„A nagypapám nagyon nem örült annak, hogy édesapám ilyen környezetbe került, ezért úgy döntött, hogy kizárja édesapámat az örökségből (egy elég nagy vagyon osztódott sok felé, mert heten vannak testvérek), így édesapám egyedüli gyerekeként én örököltem helyette, miután szegény nagypapám elment” – mesélte Luca, aki igyekezett tiszteletben tartani nagypapája kérését, aki nem akarta, hogy eltékozolják az örökségét.
„Édesapám egészen a halálos fenyegetésig is elment, miközben megpróbált rávenni arra, hogy adjam neki a pénzt. Bevallom őszintén, nem bírtam a nyomást, átkozott pénzként gondoltam az örökségre. Annyi borzasztó, agresszív és félelmetes fenyegetőzés kísérte, hogy végül egy tollvonással ezt átutaltam édesapámnak.
Annyit kértem cserébe, hogy közjegyző előtt írjon alá egy kötelezvényt magára nézve, hogy soha az életben nem veheti fel velem a kapcsolatot, és 300 méteres sugárban nem közelíthet meg. Aláírta, 2017-ben átutaltam a pénzt. Azóta nem tudok róla semmit.
Néhány rokontól próbál érdeklődni, de hírzárlatot rendeltem el a családban.”
Nem a gyerekkoron múlik
Mint mondtuk, a szülőktől, családtól való elidegenedés még mindig olyan téma, amiről sokan csak suttogva mernek beszélni. Azonban ezt a gátat a történetüket megosztó TikTokerek, és az utóbbi időben sztárok is sorra törik át: Hollywoodban számos egykori gyereksztár osztja meg őszintén azt, milyen kizsákmányolóak voltak velük a szüleik. Legutóbb a Nickelodeon színésznője, Jennette McCurdy írt megrázó önéletrajzi könyvet a témában Örülök, hogy meghalt az anyám címmel. Brooke Shields ugyan sosem titkolta édesanyjával való komplikált viszonyát, idén minden eddiginél nyíltabban beszélt Brooke Shields: Pretty Baby című dokumentumfilmjében arról, hogy menekült a vele való szoros kapcsolattartástól. Mindkét színésznő vendégeskedett Drew Barrymore talk show-jában, aki 14 évesen emancipálódott a szüleitől, anyjával való megtépázott köteléke pedig kísértetiesen hasonlít Brooke Shieldséhoz. Műsorában Drew megmutatja, mennyire felszabadító levetni magunkról a mérgező szülők tabujának béklyóit.
Luca számára „nagy megkönnyebbülést és szabadságérzést hozott ez a lépés”, Tímea pedig azt tapasztalta, hogy „a határaim erős meghúzása megadta a várva várt lelki szabadságot.” Diána szintén mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor az anyja közel 10 év után végre komolyan gondolja az apjával való szakítást. Ez 2014-ben volt, a most 34 éves nő azóta nem beszélt az édesapjával. Az „amputálás” kifejezése a hozzá hasonlók esetében is igencsak találó.
Mert igen, úgyis meghozhatjuk ezt a döntést, hogy közben akár szeretjük is még a szüleinket…Vagy csak még emlékszünk arra az érzésre, amikor gyerekkorunkban rajongtunk értük.
Diánának elmondása szerint csodálatos gyerekkora volt, 14 éves koráig sokkal szorosabb kapcsolata volt az apjával, mint anyukájával. Aztán kiderült, hogy az apja megcsalta az anyját. Nem először. „Ez az új információ természetesen megrázta az egész világomat. Azt hiszem, itt kezdtem el eltolni őt magamtól. Mert megcsalta anyumat, aki egyszer már megbocsátott neki” – idézte fel Diána.
Azt mondja, 16 és 20 éves kora között szinte semmi emléke sincs, blokkolta az agya ezt az időszakot. Nem véletlenül, hiszen a szülei elváltak, majd kibékültek, mígnem az apja újra hűtlen volt – és ez az ördögi kör folytatódott évekig. „Van egy nagyon éles emlékem, ahogy a nappaliban rázom anyumat es kiabálok vele, hogy most pedig össze kell szednie magát, nem zuhanhat magába, miközben nagyanyám csak simogatta a vállát.
Haragudtam apámra, amiért otthagyott minket, haragudtam anyumra, hogy nagyon gyorsan kellett felnőnöm, hogy elvették a felhőtlen gyerekkoromat.”
Mire egyetemista lett, kiköltözött Ausztriába, az apjával pedig végleg lezárta a kontaktot, mikor megérkezett az édesanyja hívása az utolsó szakításukról. „Az én életemhez a kapcsolatunk utolsó 6-8 évében sokat nem tett hozzá, anyumét pedig nagyjából csak megkeserítette. Kinek kell ez?!”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
A bűntudat természetes
A családjuktól elidegenedett felnőtteket támogató brit Stand Alone Egyesület és a Cambridge Egyetem közös felmérése szerint a többség (körülbelül 80 százalék) „úgy gondolta, hogy volt pozitív következménye a lépésének, mint a szabadság és függetlenség erős érzése.” Ennek ellenére teljesen természetes, hogy ez a folyamat sokszor gyötrő bűntudattal is jár. Mint Tímea, vagy a 33 éves Zsófi esetében.
Az ő szülei 7 éves korában váltak el, és bár kezdetben viszonylag sűrűn tartotta vele és a testvéreivel a kapcsolatot az apjuk, de aztán „ahogy nőttem, egyre jobban világossá vált, hogy igazából nem számíthatok rá. Szóval egyre kevésbé volt kedvem találkozni vele, és lassan elindultak a testvéreimmel is az általam jól ismert játszmázások: majd hívlak, majd találkoztunk, majd kereslek, de végül valami mindig közbejött… Az, hogy őket ez megviselte sokkal dühösebbé tett, mint hogy velem is ezt csinálta.”
„Volt, hogy hónapokig, sőt évekig nem beszéltünk, ő persze keresett, de rendszertelenül, volt, hogy a szülinapom után 2 nappal köszöntött fel, volt, hogy kör-smst kaptam karácsonyra… Szóval próbálkozott is meg nem is.”
Zsófi az elmúlt lassan 10 évben újra és újra esélyt adott az apjának, aki minden alkalommal csalódást okozott neki. Rájött, hogy „meg kell húznom a hataraimat, ha ez azt is jelenti, hogy kizárom az életemből. De azért természetesen lelkiismeretfurdalásom van miatta, sokat gondolok rá és bánt, de a düh, vagy inkább a csalódottság és a cserbenhagyottság érzése nagyobb, így kiállok amellett, hogy jól döntöttem – mindezek feldolgozásában a pszichológus is sokat segít.”
Sulics Nóra is ezt az aspektust erősíti a klienseiben: ő arról az oldalról igyekszik a helyzetet átkeretezni a pácienseiben, hogy „milyen jó, mikor valaki tudja magát elsőnek rakni és lemondani ezért valamiről vagy valakiről, ha nem segítik azok az életét.”
Van esély a békülésre?
Zsófi azt is elmondta nekünk, hogy valahol azért sajnálja az édesapját, akinek „lassan tényleg nem marad senkije. Mégpedig amiatt, mert folyamatosan hazudik arról, hogy éppen mi van vele, mit dolgozik, hol lakik, senki sem tudja, hogy valójában hogy van – pedig van 5 gyereke, 2 volt felesége és egy nővére.” Zsófi szerint mind nyitottak lennének a kapcsolattartásra, sőt a segítségnyújtásra is.
„De nem így.”
Néhányan tehát meghagynak egy kiskaput az életükben, ahol az elidegenedett személy esetleg egyszer majd visszatérhet. Csakhogy nem véletlenül szakítottuk meg velük a kapcsolatot – ha újra beengedjük a fájdalmat okozó felet az életünkbe, nincs rá garancia, hogy nem mélyítik el még inkább a sebeket.
Erre figyelmeztet a pszichológus is, aki szerint, ha fontolgatjuk az újra kapcsolódás lehetőségét, „abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy ők semmit nem változtak, de én rendben vagyok ezzel. Biztosan kell a döntéshozónak érezni, hogy benne tudtak annyira változni az érzelmek, megítélések és gondolatok, hogy ugyanolyanként elfogadja és értékelje a leválasztott embereket, hiszen őket vágyja vissza már kevésbé sérülékeny énjével. Helyzetek javulhatnak, hozzáállások változhatnak, viszont ezekhez a kapcsolatokhoz úgy kell visszatérnie az embernek, hogyha minden ugyanolyan, akkor is be tudom-e vállalni?”
Árral szemben úszni
Ha meghal egy hozzátartozónk általában kizárólag szeretet, empátiát és együttérzést tapasztalunk. Amikor azonban a mi döntésünk lévén szűnik meg valaki az életünk részének lenni, legnagyobb részben ítélkezést kapunk. Pedig ez is ugyanolyan gyászfolyamat.
„Egy olyan kapcsolatban, ahol volt kötődés, voltak közös emlékek és megosztott élmények – még ha nem is kifejezetten kellemesek –, akkor az illetőnek azon részétől is el kell búcsúznia, ami ő volt a kapcsolatban – magyarázza Sulics Nóra. – Ha szülőnek mondanak búcsút, akkor a gyermek szerepét kell elengednie és ki tudja mennyire jelentős szerepe volt ez a többi mellett, és hogyan tudnak nélküle a saját életükben értékeket meghatározni vagy esetleg fenntartani.”
Sulics Nóra pszichológus, képzésben lévő családterapeuta
A szakértő azt tanácsolja, hogy ilyenkor érdemes önismereti munkába kezdenie a megszakítónak, „amiben ő találja meg a helyét és békéjét, hogy bármi történik, ő képes rendben lenni önmagával.” Ezzel egy olyan erős eszközt kapsz a kezedbe, amivel meg tudod védeni magad a döntést övező stigmával szemben. Diána például felidézte, hogy „az idősebb generáció tagjai közül többen mondták nekem, hogy tisztelettel tartozom neki, mert az apám. A tiszteletet viszont ki kell érdemelni, illetve a legtöbb esetben nem eljátszani, ahogy ő tette…”
De nemcsak a történetüket az nlc-vel megosztó nők érezték az ítélkezést (a „hiszen mégiscsak az apád/anyád”- kezdetű litániákat már kivülről fújják), a Stand Alone Egyesület felméréséből az is kiderült, hogy az elidegenedés döntését meghozók 68 százaléka számára szintén ismerős a megbélyegzettség érzése.
„Dühös vagyok ezek miatt, és nem tartom fairnek. Hát nekem felelősséget kell vállalnom a tetteimért, de neki nem?! Még én legyek megbocsátó, sőt, én kérjek bocsánatot, hogy nem hagyom magam folyamatosan bántani?!”
– mondja Zsófi.
Ahogy a Stand Alone kutatásában idézett névtelen válaszadó írta, akit a családja mély depresszióba és öngyilkossági kísérletbe sodort: „Bármikor bevállalom a stigmát a halál helyett.” Ez egy olyan kereszt, amit cipelnünk kell, azonban a mindenki által érzett felszabadulás miatt el fogjuk bírni.
De nem ez az egyetlen pozitívuma a családtagok „amputálásának”: ez a lépés egyben toxikus családi sémák elvágását is jelenti. Elég csak Luca példájára tekinteni. „Van bennem egyfajta hiányérzetem abból, hogy vajon milyen lehetett volna egy olyan családban felnőni, ahol szeretik egymást az emberek – mondja Luca. – Szerencsére a húgommal nagyon szép és jó kapcsolatom van. Mi mindketten édesanyák vagyunk már, és képesek vagyunk szeretni a gyermekeinket.”
