Jennette McCurdy könyve és az áldozatok gyászfeldolgozása

Jennette McCurdy neve akkor lehet ismerős, ha anno nézted a Nickelodeon iCarly, illetve Sam & Cat című sorozatait, melyben a színésznő Sam Puckettet, Carly legjobb barátnőjét alakította, aki később a csatorna V, mint Viktória című másik sorozatának karakterével, az Ariana Grande által megformált Cattel próbált szerencsét a saját spin-off szériájukban. Ugyan tavaly az iCarly újraindult, immár egy felnőtt Carlyt követve, Sam ebben a produkcióban már nem tűnik fel. Hogy miért? Mert Jennette McCurdy sosem szeretett volna színész lenni. Mindez csak az édesanyja, Debra álma volt, aminek megvalósítására 6 éves korától rákényszerítette a kislányát. Debra mindig is híres akart lenni, ezért mindent megtett azért, hogy Jennette-en keresztül átélhesse ezt:

• rákdiagnózisával egész életében érzelmileg zsarolta a lányát,
• éheztette őt: Jennette 1000 kalóriát ehetett egy nap, hogy késleltessék a pubertást, ami sikerült is: Jennette 16 évesen menstruált először,
• a legkülönfélébb módokon alázta meg,
• molesztálta (17 éves koráig Debra fürdette a lányát, és minden nap mell- és ahogy Jennette írja, „elülső fenék”-vizsgálatot tartott, hogy biztosan ne alakuljon ki nála is a rák),
• és Jennette életének minden területét kontrollálta.

Fotó: Simon & Schuster

Mindez különféle táplálkozási zavarokhoz (az anorexiától a bulimiáig), alkoholproblémához és felfoghatatlan traumákhoz vezetett. Debra 2013-ban halt meg. Jennette 2017-ben jutott el arra a pontra, hogy már nem akart megfelelni az édesanyjának, és végleg abbahagyta a színészetet. Most, 2022-ben jelent meg a memoárja, I’m Glad My Mom Died, azaz Örülök, hogy meghalt az anyám címmel. Ennyi időbe telt, hogy feldolgozza azt a sorozatos bántalmazást, amit egész életében tűrnie kellett az anyjától. Könyvének címe pedig közvetlenül megkérdőjelezi a „halottról vagy jót, vagy semmit” gyakorlatát. Hiszen egy olyan társadalomban élünk, amely erősen tabusítja azt, ha valaki csúnyát mond egy elhunyt személyről. Ez pedig – az akár mérgező családtagok feltétel nélküli elfogadására buzdító hozzáállással – sokkal több kárt okoz, mint jót.

Amanda Ann Gregory, trauma pszichoterapeuta szerint különösen a túlélőknek tenne jót, ha végre mindenféle társadalmi stigma nélkül beszélhetnének az őket bántalmazó halottról. Ugyanis amikor az abúzust elkövető személy meghal, az áldozatoknak meg kell küzdeniük az ellentétes érzéseket kiváltó gyászukkal és további bonyolult érzelmeikkel, hogy kellőképpen feldolgozhassák a történteket. De milyen haszna lehet pontosan annak, ha szembemegyünk a „halottról jót vagy semmit” törvényének?

Támogatja a gyász folyamatát

Mint mondtuk, az elsődleges szempont amellett, hogy igenis lehessen rosszat mondani az elhunytról, az a trauma túlélőjének gyásza. Az áldozatok a bántalmazójuk halála után számtalan ellentmondásos érzelmet élnek át: lehetnek dühösek, boldogok, levertek, megkönnyebbültek vagy túlterheltek.

Sajnos azonban, ha éppen ezen mész keresztül, nem mindegy, hogy kivel beszélsz róla. Ha éppen egy családtagot vesztettél el, lehetséges, hogy az őt szintén gyászoló szeretteid nem tartanak még ott, hogy megismerjék az illetőt a te szemüvegeden keresztül. Jennette például hiába mesélt anyai nagymamájának Debráról, nem talált nála megértésre, sőt. „A testvérem elmondta, hogy nagyon nem tetszik neki a könyvem címe” – idézte fel az exszínésznő Jada Pinkett-Smith Red Table Talk című műsorában egy részét annak az elutasításnak, amit a nagymamájától kapott. Éppen ezért Dr. Matt Beardet idézi Gregory a Psychology Todaynek írt cikkében, aki a következőket tanácsolja: „Amikor igazán szükséged van arra, hogy kiadd magadból mindezt, próbálj meg olyasvalakivel beszélni, aki semleges és empatikus, valamint képes segíteni.” Érdemes tehát vagy olyan embert választani erre a célra, aki nem ismerte az elhunytat, esetleg képes távolságot tartani a témában, vagy akár szakemberhez fordulni, ahogy anyja halála után négy évvel Jennette is tette.

Jennette McCurdy és az anyja (Fotó: Alexandra Wyman/Getty Images)

Segít a generációkon átívelő trauma oldásában és megtörni a bántalmazás ördögi körét

„A generációkon átívelő trauma olyan traumaválaszokból áll, melyek egyik személyről a másikra szállnak, általában egy családon vagy közösségen belül” – írja Amanda Ann Gregory. Hozzáteszi, hogy ez a gyakorlatban kinézhet úgy, hogy egyetlen esemény hat a családban egy valakire, esetleg számos dolog történik a család több tagjával, vagy egy közösségként élnek át traumatikus élményeket (legyen az kulturális, vallási, etnikai, szexuális, nemzeti vagy egyéb). Jennette családjában is tetten érhető a transzgenerációs trauma. Hogy pontosan mi lehet ennek forrása, nem tudni, de mikor Jada Pinkett-Smith rákérdezett, hogy Debrát bántalmazták-e, kiderült, hogy az ő anyja is meglehetősen abuzív volt.

 – osztotta meg a műsorban Jennette. Elmondása szerint feltehetőleg mind a nagyanyja, mind az édesanyja valamilyen személyiségzavarban is szenvedhettek (utóbbit Jennette pszichológusa bipoláris, borderline és nárcisztikus személyiségzavarral, netán azok kombinációjával diagnosztizálta), azonban egyikük sem volt hajlandó terápiára menni.

Jennette McCurdy a Good Morning America című műsorban (Fotó: Raymond Hall/GC Images)

Jennette nagymamája még mindig él, a kapcsolatuk viszont szinte nem létező. „Próbáltam kapcsolatban maradni vele, de világossá vált számomra, hogy képtelen tiszteletben tartani szó szerint bármilyen határt, amit megpróbáltam felállítani” – mesélte, és hozzátette, hogy tőle is gyakori volt a szóbeli abúzus. Minderről pedig nagyon fontos beszélni – igen, akkor is, ha netán már elhunyt az illető –, mert az áldozatok gyakran eshetnek a megismétlődő múlt csapdájába.

Ahhoz, hogy ezt a ciklikusságot megtörjük, szinte biztosan rosszat kell mondanunk halottakról, akik egykor talán közel álltak hozzánk. Ha az anyád nem volt jó szülő, és ezt ki is mondod – például: „Borzalmas anya volt, soha nem fogom bántani a gyerekeimet, mint ő” –, azzal tudatosan kerülheted el a korábbi mintákat.

(Forrás: Psychology Today, Buzzfeed, Red Table Talk)