A Japánba látogató külföldiek gyakran meglepődnek azon, hogy a japán gyerekek hogyan viselkednek: érettebbek, önállóbbak nyugati kortársaiknál. Általában arra jutnak a turisták, hogy a japán szülők biztos nagyon szigorúak, azért ilyen jól neveltek a gyerekek, vagy hogy tuti nem babusgatják a japán anyák annyit a gyerekeket, azért ennyire függetlenek. Ez azonban mind csak spekuláció és sztereotípia, és valójában még tanulhatnánk is pár gyereknevelési trükköt a japánoktól.
Önálló ovisok
A Time magazin újságírója, Maryanne Murray Buechner a családjával öt évig élt Tokióban és a tapasztalatairól írt cikkben rögtön azzal indít, hogy kihordott lábon egy szívrohamot, amikor egy évvel a költözésük után a hatéves fia valahogy eltűnt mellőlük az utcán, elkóborolt, amikor nem figyeltek oda a szülők.
„Természetesen aggódtam, hiszen New York-i vagyok, de amikor végül rátaláltam – egy kisbolt előtt bőgött -, azt mondtam neki, hogy soha nem volt igazi veszélyben, mert Tokióban voltunk, és az ő korában a japán gyerekek egyedül járják a nagyvárost.
Ez az egyik első dolog, amit megtanulhatsz a japán szülői életről: még a nagyon kicsi gyerekektől is elvárják, hogy elég önállóak legyenek ahhoz, hogy kísérő nélkül menjenek iskolába, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy városi buszra vagy vonatra kell szállniuk, és át kell kelniük a forgalmas utcákon. Az ország rendkívül alacsony bűnözési rátája miatt biztonságos, és a szülők körében általános az az érzés, hogy a közösségben bízni lehet. (Ez az oka annak is, hogy senki sem zárja le a kerékpárját, és hogy a hölgyek miért hagyják a Starbucksban a dizájner kézitáskákat az üléseken, mielőtt sorba állnának az italukért. Mi baj történhet?)”
Fagylaltot nyal egy kislány, a Nakamise-dori bevásárlóutcáján sétálva, Tokióban (Fotó: Carl Court/Getty Images)
Az első két év kritikus
De hogy alakul ki ez a fajta korai önállóság? Brian O’Sullivan családterapeuta tanulmánya szerint ehhez első körben meg kell értenünk a tipikus japán nevelési stílust (proximális stílusnak hívják a szakirodalomban), amire az anya és a gyermek közötti következetes és hosszan tartó testkontaktus jellemző. Így az olyanok, mint az együttalvás, az együttfürdés és az anya-gyerek közötti kontaktusra épülő játék a szülői normába tartoznak. A japán anyák arról is híresek, hogy előre gondolkodnak a gyerek szükségleteivel kapcsolatban, nem várják meg, hogy a baba jelezzen, ha éhes vagy bármire szüksége van, hanem már a sírás előtt reagálnak. Így a nyűgösködés megelőzése az első helyen áll.
A japán anyák az baba első két évében szinte mindig a gyermekükkel vannak. Egy felmérés szerint a japán anyák átlagosan heti két órát töltenek távol a babától, szemben az amerikai anyákkal, akik heti 24 órát nincsenek a babával.
A japán szülők életében az első két évben nem igazán van jelen a babamentes idő, nem is nagyon elfogadott társadalmi szinten, hogy a szülők ebben az időszakban kettesben menjenek el hétvégére vagy bébiszitterre bízzák a babát, amíg kikapcsolódnak.
Japán anyukák és gyerekeik egy tokiói parkban (Fotó: David Mareuil/Anadolu Agency via Getty Images)
Ha Japánban megbecsült anya akarsz lenni, akkor meg kell felelned annak a társadalmi elvárásnak, hogy az első két évben teljes figyelmet szentelj a babának – bár ez változóban van, hiszen Japánban is egyre több nő lép be a munkaerőpiacra már a gyerek babakorában.
A szakember szerint ez egyfajta függőségi viszonyt jelent az első két évben az anya és baba között, amit a nyugati anyák elkényeztetésnek mondanának. Hiszen a japán anya nem hagyja nyűgösnek lenni a gyermekét, aki nem sír, nem függetlenedik a szülőktől az első években, ami azt eredményezi, hogy ebben az időszakban összemosódnak az anya és a gyerek határai. A mi nevelési stílusunkból nézve ez a hozzáállás tényleg nem tűnik túl egészségesnek, ám a japán gyerekek mégsem lesznek elkényeztettek, sőt, példás önfegyelmük van. Hogy csinálják?
A japán babák nem sírnak
Az önszabályozás a saját érzelmek, viselkedés, gondolatok és figyelem irányításának és ellenőrzésének képességére utal – írja a családterapeuta. Ez az a képesség, amit fejlettebb a japán gyerekeknél, mint nyugati társaiknál. Az önszabályozás többféleképpen is megjelenhet, például amikor hallgat a szülőre a gyerek, vagy önállóan képes az érzelmeit kezelni, illetve kitart egy feladatban több kudarc után is. És idetartozik az is, hogy a japán babák nem nagyon sírnak, mert tudják, hogy a szükségleteiket kielégíti az anyjuk anélkül is.
A japán gyerekek önszabályozására láthatunk példákat a Hajimete no Otsukai (A Netflixen Old Enough címmel elérhető) című japán valóságshowban, melynek epizódjaiban mindig más ovis- kisiskolás gyereket kísérhetünk figyelemmel, ahogy elvégez felnőttes feladatokat önállóan.
Az ötéves gyerek elmegy a boltba kenyeret venni, vagy épp tűzifát szerezni, a négyéves kislány pedig egyedül felül a buszra, hogy meglátogassa az anyukáját a kórházban.
Mindez nálunk elképzelhetetlennek tűnik. Cserébe a nyugati gyerekek jobban teljesítenek az önfelismerésben, ami azt jelenti, hogy hamarabb megértik, hogy a gondolataik és érzelmeik különböznek másokétól. Már egészen kicsi korukban kezdik felismerni, hogy befolyásuk és ellenőrzésük van a környezetük felett: „Ha sírok, megetetnek”, „Nyafogok, és anya felvesz.”
A nyugati csecsemők az asszertivitás és az önkifejezés révén lassan urai lesznek a környezetüknek. A japán babák ezzel szemben azt tanulják meg, hogy: „anya mindig ott van, és mindig kitalálja, hogy mire van szükségem, akár sírok, akár nem”. A japán csecsemők mesterei lesznek annak, hogy korlátozni tudják az érzelmeiket és megvárják, amíg szükségleteiket az anya kielégíti – azaz gyakorolják az önszabályozás képességét.
Fegyelem és empátia
Ami tehát fegyelemnek tűnik, az sok esetben pont nem a szigorúság miatt alakul ki a japán gyerekekben. A sztereotípiák alapján azt hinnénk, hogy a japán szülők a szabályokra épülő nevelést folytatnak, ám a valóságban nem annyira a szabályok, hanem az empátia határozza meg a japán szülői magatartást. Míg a nyugati szülők általában engedelmességet követelnek gyermekeiktől (például szóbeli utasítások és büntetés révén), addig a japán anyák arról híresek, hogy folyamatosan visszacsatolják a gyerekeknek, hogy tetteik hogyan hatnak mások érzéseire, vagy akár a tárgyak érzéseire. A japán gyerekek már születésüktől kezdve szívják magukba azt a hozzáállást, hogy mielőtt bármit tennének, figyelembe kell venniük másokat a környezetükben.
A családterapeuta elemzése szerint a japán szülők sokkal ritkábban nyúlnak a büntetéshez, mint a nyugati szülők, és engedékenyebbek is a szabályokkal kapcsolatban. A japán gyerekek kis csoportokba (iskola utáni klubok, sport stb.) szerveződnek, amelyek az együttműködés és a harmónia fontosságát hangsúlyozzák. Ezek a csoportok a szabályok betartását is ösztönzik, megtanítják a gyerekeket arra, hogy mi a helyes viselkedés, mi az, ami társadalmilag elfogadott magatartás. A csoportnyomás sokkal nagyobb hatást képes kiváltani, mint egy vagy két szülő elvárásai, úgyhogy ezt például el lehetne tanulni a japánoktól a nevelés terén.
Az empátiára hozott példát a saját tapasztalatai közül Maryanne Murray Buechner is:
Ezt az üzenetet a japán szülők már a kezdetektől fogva a gyerekekbe nevelik: mindig gondoljanak másokra, és ennek megfelelően viselkedjenek a béke megőrzésének érdekében.
Bárhol is voltunk – étteremben, múzeumban, vásárcsarnokban vagy népszerű túraútvonalon -, a japán gyerekek mindig maximálisan nyugodtak és visszafogottak voltak, míg az én fiaim egymást lökdösték, vagy rohangáltak. Brooklynban ez a fajta viselkedés jópofának, cukinak, Tokióban viszont egyenesen vadnak tűnt.”
Fotó: Eric Lafforgue/Art In All Of Us/Corbis via Getty Images
Melyik szülői stílus a jobb?
Természetesen nem arról van szó, hogy a nyugati gyerekek neveletlenek lennének, hiszen egy nép kultúrája nagyban befolyásolja már a születés előtt a gyerekek fejlődését attól kezdve, hogy az anya mit eszik, egészen azokig a hangokig, amelyeket már az anyaméhben hallanak. A születés után pedig a kultúra hatása rohamosan növekszik. Így Japánban, ahol az empátia és az érzelmek korlátozása társadalmi szinten az elsők között van, várható, hogy a gyerekek nagyon korán fejlesztik ezeket a készségeket. Vagy az Egyesült Államokban, ahol az egyéniséget értékelik, és fontosak az olyan készségek, mint az önkifejezés és az asszertivitás, várható, hogy az amerikai gyerekek korán fejlesztik ezeket a készségeket a keletiekhez képest.
Nem az a kérdés tehát, hogy melyik szülői stílus jobb, hanem inkább azt érdemes megkérdezni magunktól, hogy milyen következtetéseket tudunk levonni a japán nevelési stílusból a saját életünkre, gyerekeinkre nézve? Mi az, amit át lehetne venni tőlük, mert a gyerekek érdekeit szolgálja? Brian O’Sullivan szerint, ha nem is veszünk át semmit a japán stílusból, az ilyen összehasonlításoknak mégis van haszna: hogy jobban tudatában legyünk a nevelési stílusunknak, elveiknek, amelyeket gyakran egyszerűen csak öntudatlanul követünk.
