Az elmúlt év bővelkedett sztárok nyilvános párkapcsolati kríziseiben. A közösségi médiának hála testközelből drukkolhattunk az online térben veszekedő párok egyik vagy másik tagjának, vagy épp kommentben vitatkozhattunk, hogy van-e közös élet a megcsalás után. Kétségkívül ikonikus pillanat volt, amikor kiderült, hogy egy esetben egy törpe tacskó segítette a párkapcsolat gyógyulásának folyamatát, meggyőzve a felszarvazott felet, hogy adjon még egy esélyt. Ez aztán természetesen rendesen felkavarta a közvéleményt. Alkalom volt a gúnyolódásra, és alkalom volt a felháborodásra.
Nem akartam azon frissiben írni ezekről a történetekről, mert nehéz lett volna elkerülni, hogy bulvárosan pletykás felhangja legyen, ráadásul most nem a konkrét személyek a lényegesek, hanem maga a nagyon is általános helyzet: egy párkapcsolat, ami zátonyra futni látszik. Jelen írásunk kulcsmozzanata azonban mégis a fent említett tacskó lesz. Legalábbis az, amit szimbolikusan megjelenít: mi a megbocsátás ára? Megéri? Mi szól mellette és mi ellene?
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Először is le szeretném szögezni, hogy mindenkinek saját döntése, hogy mit néz el, és mi az, amire azt mondja, hogy neki már nem fér bele. Az, hogy ki mivel tud együtt élni, és mikor jön el nála a pont, hogy szakít, teljes mértékben rajta múlik, és egyedül rajta. Nincs erre aranyszabály. Amikor annak idején engem arról kérdezett egy pár, hogy ami történt, amit a másik tett, azt meg lehet-e bocsátani, mindig visszadobtam a labdát: a kérdés inkább az, hogy meg akarod-e. Gondolkodtál-e azon, hogy mit nyersz, és mit veszítesz? Szép példákat láttam arra, hogy egy kapcsolat akár a megcsalás után is újra fel tud épülni, ha a pár mindkét tagja közösen dolgozik a bizalom helyreállításán, de senkit nem kényszerítenék arra, hogy akarata ellenére benne maradjon egy kapcsolatban.
A bizalom törékeny dolog, és van, hogy nem lehet helyreállítani.
Szóval a pár mindkét tagja eldöntheti, hogy megpróbálja-e. A siker sajnos nem borítékolt, de persze nem is kizárt. Akár szakítunk, akár együtt maradunk, lesznek veszteségek és lesz profit, nekünk kell mérlegelni, hogy számunkra melyik a fontosabb. Ha továbbállok, jó érzéssel tölthet el, hogy kiálltam magamért, növekedhet az önbecsülésem, megerősödhet bennem az a belső tapasztalat, hogy értékes vagyok, hiszen velem nem lehet bármit megtenni. Ezek kétségkívül fontos érzések.
Ha elég érett vagyok átgondolni, hogy mi történt, gazdagodhatok egy tapasztalattal, hogy a következő kapcsolatomban mit kell másképp csinálnom. Ám nyilvánvalóan veszteségeket is szenvedek. Elveszítem a kapcsolatot, és azzal annak minden pozitívumát: a jó emlékeket, sőt azoknak a jövőbeli reményét, és mindent, amit a másikban szerettem. Az emberek ugyanis nem kizárólag jók vagy rosszak.
Még a legelviselhetetlenebb emberben is van valami szerethető, még a legtoxikusabb kapcsolatban is lehetnek olyan dolgok, amik jók voltak, és ezért hiányozhatnak.
Ha ellenben úgy döntök, hogy maradok, akkor megmarad a kapcsolat, annak minden pozitívumával, ami a múltat és a jövőt illeti. Ezt jelképezheti a tacskó. Természetesen ebben az esetben sem kell feltétlenül leadnom az önértékelésemből, hiszen világossá tehetem, hogy bár megbocsátok, elvárom, hogy ne történjen meg újra, ami megtörtént.
Egyszerűen fogalmazva ez a döntés akkor lehet helyes, ha szabadon, jól átgondoltan és önállóan döntök. Ha minél kevésbé a félelmeim vezérelnek. Amire viszont érdemes figyelni, hogy ha a folytatás mellett tesszük le a voksunkat, az mindenképpen többlet munkát jelent. Mindkettőnknek dolgoznia kell a kapcsolaton ahhoz, hogy ne kerüljünk újra ugyanebbe a helyzetbe. Igen, mindkettőnknek. Nem szeretem azt a dilemmát, hogy „ki a hibás”, ha ahhoz vezet, hogy az egyik fél hátradől, hogy neki semmi teendője nincs az égvilágon, a másiknak kell változtatnia a viselkedésén. Pusztán azért, mert rásüthetjük valakire a bűnbak szerepet, nem jutottunk sehova, nem változik semmi. Jobb kérdéseket javaslok: mit tehettem volna másképp? Mit teszek a jövőben, hogy ne történjen újra meg velünk? Mit tanultunk ebből a helyzetből? Ezek a kérdések be tudják indítani a kreatív energiáinkat, amelyek segítségével javíthatunk a kapcsolatunkon.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Amire viszont érdemes figyelni, hogy a megbocsátás és a gyógyulás külön – bár egymástól nem teljesen független – mozzanat. Sokszor hallom: bocsáss meg, de ne felejts! Nem értek egyet ezzel a tanáccsal. Olyan, mintha arra adna felhatalmazást, hogy folytassuk a kapcsolatot, de úgy, hogy a jövőben jogot formálunk arra, hogy bármikor a másik fejéhez vághatjuk, ami történt, ezáltal tulajdonképpen megszerezve felette az irányítást. Ez teljesen diszfunkcionális működést képes eredményezni.
Egy kapcsolat csak akkor tud tovább fejlődni, ha képesek vagyunk a múltat magunk mögött hagyni, ennek pedig elengedhetetlen feltétele a megbocsátás.
De mi a helyzet a felejtéssel? Ha a teljes felejtés nem is lehet cél, hiszen az inkább a demencia jele lenne, azt meghatározhatjuk, mint ideális állapotot, amikor már fájdalom nélkül tudok gondolni arra, ami történt. Szóval a tanács az én megfogalmazásom szerint valahogy így hangozna: bocsáss meg, és adj időt magadnak a gyógyulásra! A megbocsátás ugyanis egy pillanat, egy döntés, hogy elengedem, amit ellenem elkövettek, és többet nem rovom fel a másiknak, továbblépek. Ezt akár megtehetem a negatív érzelmeim ellenére is. Az viszont akár hónapokon át tartó folyamat, míg végül enyhül bennünk a fájdalom. Ehhez türelem és nagyon sok empátia szükséges.
Nem tudom megtagadni magam, ide kell hozzak egy rövid idézetet a Bibliából. Szent Pál ugyanis korát megelőzve zseniális tanácsot ad konfliktus esetére. Azt mondja az Efezusi híveknek írt levelében: Ha el is fog benneteket az indulat, ne vétkezzetek! A nap ne nyugodjék le a haragotok fölött! Ne adjatok teret a Sátánnak! (Ef 4, 25-27) Ez a gondolat a párkapcsolati konfliktusok tételmondata lehetne. Ha el is fog benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A harag még nem bűn. A harag jogos. Ne nyomd el. Megmutatja, hogy valami olyan történt, amivel komolyan foglalkozni kell.
Viszont vigyázz! A problémát az okozza, ha magadban dédelgeted, és nem beszéled meg a másikkal. Ha nem kommunikálsz. Ha hagyod, hogy a nap lenyugodjék a haragod fölött anélkül, hogy tisztáztad volna a helyzetet a pároddal. Akkor teret adsz a „Sátánnak”, azaz a kapcsolatotokat elemésztő gonosznak, mert a harag gyűlik benned. És ez már tényleg csak döntés kérdése. Pál gondolata tehát így fogalmazható meg: nem baj, ha haragudtok egymásra, de amint lehet, beszéljétek meg. Lehetőség szerint még este, lefekvés előtt. Ha így teszel, sok munka árán, de esélyt adsz magadnak a kölcsönös, boldog, érett párkapcsolatra. És ez nagyon is megéri.
Szóval nincs miért lenéznünk azt, aki – tacskó ide, tacskó oda – a folytatás mellett dönt.
