Káromkodik a gyerek, őrjöng, megoldás kellene, mert a suliban beírást kap érte, a szomszéd néni azt gondolja, hogy neveletlen, a szülők nem is tesznek semmit (jönne át egy nehéz sulis nap után, bírja rá a házik megoldására, fürdésre, fogmosásra…) és a Tesco-ban is kellemetlen, ha káromkodik a gyerek a 28. vásárlási perc után.
Gyógypedagógusként és anyaként is érintett vagyok. A legfontosabb, amit elfogadtattam a gyerekekkel, az az, hogy az érzelmeiket ki kell fejezniük. A düh egy érzelem, tök normális, mindenkivel előfordul, a kifejezését kell olyan formába önteni, hogy az a közösség számára is elfogadható legyen. Én egy elfogadó személyiség vagyok, és azt gondolom, hogy a csúnya beszédnek van helye. Így szocializálódtunk.
Ha beverem a kislábujjamat az asztal sarkába vagy odaég a rántás a vasárnapi ebéd előtt, nem azt fogom mondani, hogy: „A kakas csípje meg!” vagy „A cica karmolja meg!” Ez van. A gyerekem hallja is, ezzel nincs semmi baj. Azt kell megtanulnia, hogy mikor lehet „elkanyarítani magam” rendesen dühömben és mikor nem. Nyilván az a legjobb opció, ha az ember és gyermeke soha nem használ csúnya szavakat, de valljuk be, ilyen nincs.
Az osztályomban több módszer is létezik, amivel ezeket a dühkitöréseket, káromkodásokat konkrétan a nulla szintre vittük. Ehhez az adott segítséget, hogy minden év elején hozunk három szabályt, amit mindenkinek be kell tartani. A legfontosabb, hogy ezeket a szabályokat nem én hozom, hanem a gyerekek, közösen. Ki van függesztve az osztályterem falára, ők hozták, aláírták. Tavaly még ott volt a szabályok között, hogy „Nem beszélek csúnyán, mert ezzel megbánthatok mást.” Idén már nem volt rá szükség. Mivel a gyerekek hozták a szabályokat, nyilván jobban is tartják magukat hozzá.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Volt egy kirívó esetem: olyan káromkodást hallottam egy gyerektől, hogy utána kellett volna néznem, mit is jelentenek ezek a szavak. Nagyon dühös volt, csapkodott. Nem üvöltöttem, nem fenyegetőztem az igazgatóval, beírással (egyébként a 28 évem alatt nem adtam figyelmeztetést), csak megérintettem a vállát és azt súgtam a fülébe:
Ebben a mondatban annyi csúnya szó volt, hogy nem is igazán értettem. Írd le kérlek, hogy megértsem!
A válasz a döbbenet volt és az, hogy abbahagyta az őrjöngést. Elvonult a terem egy nyugodt részébe és írni kezdett. Pár perc sem telt el és jött hozzám: „Eszter néni! Ezt én nem tudom leírni, olyan csúnya. Nem akarja a ceruzám sem.” Azóta nincs gondunk a ronda szavakkal. De ez csak egy gyermek. Mindenkinél meg lehet találni a módszert, olyan nincs, hogy nincs.
Az osztályomban vannak tiltott szavak. Az f és g betűs szavak, illetve azok, amikkel másokat megbánthatunk. Akár az anyukájukat. Ezek tiltottak. Az osztályom tudja, hogy a szavak fegyverek. Lehet jól célozni (akár egy verssel, kedves mondattal) és lehet rosszul (káromkodással, bántó véleménnyel). Van egy könyv, ami sokat segíthet: Éliane Whitehouse: Mint egy vulkán forrok, és…Mindjárt felrobbanok! A gyerekek indulatkezelési problémáinak megoldásához ad ötleteket. Nagyon jó!
Kooperatív módszerrel feldolgoztunk néhány fejezetet az órákon, nagy élmény volt a gyerekeknek – nekem is -, a düh nevetésbe torkollott, amikor káromkodásokat kellett gyűjteni. Olyat, ami szociálisan elfogadott, amivel nem bántok, amivel nem teremtek olyan közeget magam körül, amiben senki nem érzi jól magát. Ha ezzel szembesül a dühkitörős, káromkodós gyerek, nem fog csúnyán beszélni. Ez a tapasztalatom. Mert mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Ő is. Ehhez kell egy nagy adag humorérzék, szeretet és kitartás a mi részünkről.
