Interjú a Feldmár Intézet vezetőjével

Tóth Lászlót akkor ismertem meg, amikor a Feldmár Intézetben meghirdettek egy kamaszok szüleinek szóló csoportot, ahova bekerültem. Nem mint újságíró csatlakoztam, hanem mint két kamasz gyerek anyja, akinek kellett egy közösség, ahol a hasonló nehézségeket megoszthattuk egymással. László a Feldmár Intézet ügyvezető igazgatója, de ezen a csoporton szülőként is jelen volt, mert neki is meggyűlt a baja a saját kamasz gyermekével.

Abból, amit az életéről mesélt a csoportban, világossá vált, hogy izgalmas, kanyargós életút áll mögötte – és még legalább ennyi vár rá, hiszen egy középkorú férfiról beszélünk. Tóth László elmesélte élettörténetét, és azt, mit gondol a problémás kamaszokról, drogokról, és arról, hogy van-e baj a férfiakkal manapság.

„Nem tudom, miért voltam ennyire nehéz kamasz”

Feldmár: “A legfájdalmasabb élmény a szégyen”

Nagyváradon nőttem fel, és ami egy ilyen Budapesthez képest kisebb városban a ‘90-es évek közepén belefért, az benne volt a kamaszkoromban. Ami még épp belefért, az még épp benne volt. Szerencsére elkerültem a börtönt. Aztán egyszer úgy éreztem, hogy ezt addig toltam, ameddig lehet, és ha tovább megyek ebbe az irányba, elérhetek oda, ahonnan már nem tudom visszafordítani a szekeret. A megtérés az megfordulást jelent. Az enyém az volt, hogy ebből az irányból akkor megfordultam. 17 évesen így orientálódtam a teológia felé.

A teológián nem éreztem igazán otthon magam, de elvégeztem, lelkész lettem, és egy nagy gyülekezetbe kerültem, ami lekötött, ám szinte az első perctől kezdve kerestem, hogy esetleg, ha egyszer majd valami mást csinálnék, akkor mi az, ami igazán érdekelne. Lehet, hogy ez az a szakasz volt, amit egy tinédzser abban az időszakban él át, amikor én teljesen mással foglalkoztam. Nekem ebben a viszonylag biztonságos helyzetben volt időm körbenézni a világban, hogy mi minden van még benne?

Fotó: Neményi Márton

Nem tudom, miért voltam ennyire nehéz kamasz, amilyen családban felnőttem, az egyszerűen nem indokolja azt, hogy így megvadultam. Apám nem ivott, nem verte anyámat, egy többgenerációs család voltunk.

Sokszor hallom szülőktől, hogy a gyereküket rászoktatták mások a szerekre, de sosem tudom, pontosan hogyan kellene ezt elképzelni: kettő lefogta, egy pedig lenyomta a torkán? Ez úgy szokott történni, hogy a gyereknek megvan rá a nyitottsága, az érzékenysége, nem működtek jól azok a belső egyensúlyt adó tényezői, amik szabályozták volna a drog kipróbálása után, hogy visszabillenjen az egyenesbe. Ehelyett úgy dönt, hogy semmi más a világon nem érdekli ennél jobban.

„Képtelenség segíteni bárkin, aki nem szeretné”

A lányom túltett rajtam, ha a nehéz kamaszokról beszélünk, 14-15 éves korától kezdve problémája volt a drogokkal. Most 19 éves, fél éve tiszta, dolgozik, suliba jár. Nem egyszerű azt mondani, hogy mostantól minden rendben. Nemrég tönkrement a telefonja, és egy fél nap után felhívtam a munkahelyét, hogy szóljanak már neki, hogy valahogy kontaktáljon velem, ha ott van. Tehát most tiszta, meg úgy tűnik, hogy rendben van, de még egy ideig biztos úgy fogom megélni ezt a mostani epizódot is, hogy most egy kicsit lehet nyugodtan levegőt venni, hátradőlni, regenerálódni, és reméljük, hogy aztán valami teljesen másba fektethetjük az energiánkat és a gondolatainkat, de lehet, hogy nem.

Az emberek más elfoglaltságok helyett választják a drogot, amíg ebből olyan szokás lesz, ahonnan nagyon nehéz észrevenni azt, hogy bármi mást is csinálhatok ehelyett. Ennek van egy kémiai oldala, ami a kimutatható függőség az agyban, a testben, de van egy pszichoszociális vetülete is. Ezzel a részével tudunk dolgozni.

A saját lányommal ez persze nem ment. Nála a szakemberség helyett megtapasztalhattam a szülőséget arról az oldalról, hogy a szemében én vagyok a hülye, ne mondjak semmit, nem értek semmihez – a teljes szülői csomagot megkaptam tőle. Amit hogy is vethetnék a szemére? Ez volt a dolga olyan értelemben, hogy tinédzserkorban ezt kell gondolják a szülőkről, el kell szakadjanak, saját identitást kell építsenek.

„A többi szülő is teljesen egyedül van”

De nemcsak a lányom, hanem a rendszer részéről is megkaptuk ezt a szülői csomagot. Egy ponton túl azt vettem észre, hogy mintha nem lenne valid az, amit mondok szülőként, mert bekerültem a szakemberek részéről is abba a kategóriába, hogy

Itt fogalmazódott meg bennem, hogy a többi szülő is teljesen egyedül lehet, sőt még aztán teljesen hülyének is van nézve, meg gonosznak, rossznak, mintha nem azon lenne teljes erejével, hogy valahogy eltakarítsa ezt a szart, ami itt van. Ezért indítottunk el a Feldmár Intézetben 2022-ben egy kamasz szülőknek szóló hat alkalmas csoportot, hogy hasonló cipőben járó szülőket összehozzunk.

Magammal rendkívül kritikusan leltároztam én is, hogy mi az én részem a lányom droghasználatában. Szerintem ilyenkor fontos, hogy pontosan meg tudjuk ragadni, hogy mi a saját részünk, és ne vigyük el másnak a balhéját, ne vegyük el a gyerek felelősségét sem, hanem lássuk meg azt, hogy mi volt ebben az egészben a mi szerepünk szülőként – szerintem már az is elég nehéz tud lenni. Azt gondolom, hogy a lányomnak és fiamnak mellettem, ebben az útkeresésben, amiben voltam az elmúlt 20-25 évben, nem lehetett könnyű gyereknek lenni.

Fotó: Neményi Márton

Ehhez képest a lányom még egyetemista koromban született és meg sem számolom, milyen sok helyre költöztünk gyerekkorában, amiből a legnehezebb és a legmegrázóbb 10 évvel ezelőtt volt, amikor országot is váltottunk, Magyarországra költöztünk. Az a pozíció, amit betöltöttünk egy közösség életében, mint a lelkész, a lelkész családja, a lelkész gyerekei, az egyik pillanatról a másikra eltűnt. És egy bizonytalan, küzdelmes közegben találtuk magunkat. Ráadásul nemcsak országot, hanem pályát is váltottam, nem sokkal előtte ismerkedtem meg Büky Dorkával és Feldmár Andrással.

„Aki szabadul, ne a semmibe szabaduljon”

Feldmár András előadást tartott Nagyváradon, utána pedig részt vettem a kétnapos szupervíziós csoporton is, amit vezetett Büky Dorkával. Akkor már eléggé feszített ez a lelkészi palást. Kapcsolatban maradtunk, folytattuk a beszélgetést, találkoztak a vágyak és a lehetőségek. 2013-ban indult a Tévelygőkért Alapítvány és a Feldmár Intézet közös programja, a B-Terv program, aminek a kezdeti időszakban a vezetője voltam.

A B-Terv mögött az elképzelés az volt, hogy ne egy elszigetelt program legyen, hanem úgy történjen, hogy az, aki szabadul, ne a semmibe szabaduljon, hanem költözzön össze egy családdal és úgy reintegrálódjon a társadalomba, hogy részt vesz a mindennapi életben. Ennek voltak aztán nehézségei meg buktatói.

Amikor a B-Terv elindult, már évek óta működött a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben a Mesekör Büky Dorka vezetésével, amihez én is csatlakoztam önkéntesként. A Mesekör során a szakemberek az elítéltekkel együtt írtak és rendeztek színdarabokat, amiket aztán a rabok a családtagjaiknak adtak elő. A mesekörösök között volt Attila is, aki hozzánk költözött (később egy könyvet is megjelentetett És volt nála egy balta is… címmel.) Egy Nógrád megyei kis faluban éltünk akkoriban, mi voltunk a program pilotja, utána már Budapesten működött tovább egy erre dedikált lakásban. Nem tudom megmondani, pontosan hány embernek segített a B-Terv, de többen születtek oda, abba a lakásba a börtönből. Végül túl költségesnek bizonyult, nem volt hozzá elég támogatás, megszűnt az együttműködésünk a balassagyarmati börtönnel és felszámolódott a Mesekör, megszűnt a B-Terv.

Fotó: Neményi Márton

„A B-Terv ötletét az élet írta. Tavaly odajött hozzám Attila, az egyik mesekörös fiú, hogy Dorka, nagy baj van, egy hónap múlva szabadulok, nincs hová mennem. Megkérdeztem Feldmár Andrást, mit lehetne tenni? Számos kezdeményezést ismert, így alakult ki az átmeneti lakóközösség koncepciója.

Egy idő után Attila felvette a kapcsolatot a családjával, és hazaköltözött, de kiderült, az mégsem működik, így munka reményében Budapestre jött. Így kezdtünk dolgozni a mostani lakás tervén. Nehezen találtunk megfelelő helyet, de aztán megismerkedtünk egy nyitott emberrel, aki kedvező feltételekkel adta bérbe a lakást. Teljesen fel kell újítani, mindent magunk csináltunk. Festettünk, tapétáztunk, parkettáztunk” – mesélt a programról Büky Dorka a Börtönújság 2014. októberi lapszámában. 

„Teljes valómmal átéltem a tehetetlenséget”

Feldmár András: “Nem önzőség kilépni a szarból!”

A B-Terv után a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió ráckeresztúri intézményében (MRE Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona) voltam egy ideig lelkész és utána rehabilitációs mentor. 2015-ben ez még felnőtt drogrehabilitációs intézmény volt, mellette a mi csapatunk indította az országban először a tinédzser rehabilitációs bentlakásos részleget. Nagyon tanulságos néhány év volt, mert minden héten újra kellett gondolnunk szinte mindent. Itt az elmélet nem működött, csak a gyakorlat, és a tapasztalatainkat beletéve próbáltuk csapatként azt a gyakorlatot kialakítani, ami aztán valamit nyújtani tud azoknak, akik ott kikötöttek.

A felvételi folyamat úgy zajlott, hogy általában a szülők hozzánk telefonáltak, hogy most azonnal rögtön be szeretnék tolni az elromlott kamaszt, és cseréljük ki, ami rossz benne, olajozzuk meg, hogy utána hazavihessék. Mi visszairányítottuk őket a hivatalos útra, hogy előbb jöjjön az előgondozás, orvosi beutaló, mert a szenvedélybetegség az betegségként nyilván van tartva Magyarországon, az előgondozó helyeinken pedig minden előzetes felmérést és információt megkaptak a családok és a fiatalok. Ezután érkeztek hozzánk.

Ebben a helyzetben teljes valómmal átéltem a tehetetlenséget, hogy itt aztán tényleg mindegy, hogy én mit akarok, mit gondolok, mit próbálok megmozdítani magamban és benne, hogy valahogy kapcsolatba lépjünk és valami történjen, ami nem a drog. A szupervizorom mondta később, hogy semmilyen felelősséget nem vállalhatok azért, amit ez a gyerek vagy bárki más csinál. Lehet, hogy mindez csak arra tanít minket, hogy milyen a lét, milyen az univerzum: érzéketlen irántunk, mindegy neki, hogy itt vagyunk, vagy nem vagyunk.

Fotó: Neményi Márton

„Mindenki azt várja, hogy állítsuk meg az őrült kamaszt”

A legtöbb egészséges gyerek lázad. Ebből a belső kényszerből, hogy valahogy lázadnom kell – megcsinálom esetleg ezeket a dolgokat, mint a drogozás, ami valamilyen egyensúlyvesztésből is áll –, akkor leszek sikeres felnőtt, ha sikerül újra stabilizálódnom és nem maradok úgy, mint egy tinédzser. Felnőttként annyit tehetek, hogy a jelenlétemet artikulálom felé, hogy itt vagyok. Hogy merjen szólni, merjen segítséget kérni, bármikor jöhet. Hogy be tudjak avatkozni az életébe, az kamaszkorára már elmúlt.

A másik, ami még talán kevés hangsúlyt kap, pedig a kamaszoknál ez lenne a legfontosabb szerintem: az ártalomcsökkentés. Mindenki azt várja, hogy állítsuk meg az őrült kamaszt és menjen vissza a helyére, végezze a dolgát, pedig inkább az ártalomcsökkentésre kellene koncentrálni. Ez azt jelenti, hogy 

A megállítás szerintem egy harc, amit nem lehet megnyerni a kamaszokkal szemben, de az ártalomcsökkentésnek van egy olyan áthallása, hogy ennek a mozgásnak az energiáját, vagy ennek a robbanásnak az erejét nem akarjuk megállítani, mert nem lehet, hanem csak olyan irányba toljuk, ahol kevesebb kárt csinál.

„Mi a baj a férfiakkal, vagy mi a férfiak baja?”

A kallódó ifjúság misszió után ismét a Feldmár Intézetre került a hangsúly. Itt született meg a Vasjankó férficsoport is 2017-ben. Jelenleg két párhuzamos csoport működik. Ül körben 10-11 férfi és beszélgetnek. Nem vetek fel témákat, nem készülök külön férfiaknak szánt kérdésekkel, hanem csak beszélünk arról, ami a legfontosabb. De hogy az mi lesz, arról nekem előre fogalmam sincs. A férfiak elmondják, hogy mi az, ami ebbe a csoportba hozta őket, ami nehéz, ami örömteli, vagy ami csak foglalkoztatja őket. És ha sok ilyen téma van, akkor egymás között megharcolják, hogy melyikkel foglalkozzunk.

A Vasjankó egy férficsoport, de ettől még szerintem nincsenek tipikus, férfi témák általánosságban. Amikor kezdő a csoport, friss, még most kezdtünk és sok benne az új ember, akkor könnyen megyünk elméleti témák felé, amiket behoznak, mint a párkeresés, vagy a forgalomban az agresszió. De én csak elméleti mankó témaként tekintek ezekre, amiken keresztül ismerkednek az emberek és alakul ki egy olyan közeg, amiben biztonságban érzik magukat.

Fotó: Neményi Márton

Ha csak ilyen általános „férfi” problémáknál maradnánk, akkor szerintem egy idő után a végére jutnánk és unatkoznánk, de bejön egy idő után a nagyon személyes vonal. Ezért nem tudok könnyen válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a baj a férfiakkal, vagy mi a férfiak baja? Annyira egyedi mindannyiunknak a problémája, hogy szentségtörés lenne általánosítani. Egy női körben talán a nők jobban meg tudják fogalmazni, mi a baj a férfiakkal, de én annak sem hinnék.

Ezt olvastad már?

A szégyen úgy fáj, mintha élve elégne a lélek

Ez is érdekelhet Megnézem