A tizenegy éves Rakhi és a hétéves Bablu Agra városában élt napszámos szüleivel. Miután 2010 júniusában megharagudtak az őket mérgében megütő édesanyjukra, elindultak nagyszüleikhez – írja a BBC. Bár csak egy kilométerre laktak a nagyitól,
az oda vezető úton eltévedtek és soha nem találtak oda.
“Apám néha engem is megütött, ha nem tanultam rendesen, ezért amikor Rakhi odajött hozzám, és azt mondta, menjünk a nagymamához, beleegyeztem”
– mesélt Bablu a végzetes döntésről. A két elveszett gyerek a vasútállomásra keveredett, ahol érthetetlen módon vonatra szálltak. Ott aztán felfigyelt rájuk egy nő, aki egy 250 km-re lévő városban átadta őket a rendőröknek. A két gyerek onnan egy állami árvaházba került. “Mondtuk nekik, hogy haza akarunk menni, próbáltunk beszélni a szüleinkről, de a rendőrség illetve az árvaház illetékesei nem is keresték a családunkat” – panaszolta Bablu.
A gyerekek anyja Bablu és Rakhi képével.
Egy év múlva ráadásul a testvéreket is elválasztották egymástól: Rakhi egy alapítványi leányotthonba került, Új-Delhi közelében. Néhány évvel később Bablu is másik állami árvaházba került, Lucknowba. Ha hivatalnok vagy újságíró látogatott az árvaházba, Bablu mindig elpanaszolta nekik történetüket, abban a reményben, hogy valaki talán segít majd rajtuk.
Bablu végül 2017-ben járt sikerrel,
miután egy gondozó felhívta az összes Új-Delhi környéki árvaházat és végül sikerült megtalálnia Rakhit.
“Szeretném elmondani a kormánynak, hogy testvéreket szétválasztani kegyetlenség. Egymás melletti gyermekotthonokban kellene elhelyezni őket” – mondta Bablu. A testvérek ezután gyakran beszéltek egymással telefonon, de azt nem remélték, hogy haza is juthatnak. “Tizenhárom év hosszú idő, kevés reményünk volt, hogy megtaláljuk a mamát” – mondta Rakhi.
Bablu ezzel szemben elszánt volt: “nagyon boldog voltam, hogy megtaláltam Rakhit, és abban is biztos voltam, hogy megtalálom az édesanyánkat” – mondta. Bablu azt is elmesélte, hogy az egyik helyről, ahol verték, kétszer is megszökött, de aztán megijedt, és visszament. Rakhinak viszont relatíve jó dolga volt;
az otthon, amelyben felnőtt, tisztességgel gondoskodott róla.
Az agrai Naresh Paras gyermekjogi képviselőt decemberben hívta fel a jelenleg Bangalorében élő Bablu, hogy segítségét kérje szülei felkutatásához. Paras szerint nem volt egyszerű eset.
A testvérek nem emlékeztek apjuk nevére és az igazolványaik is hibás adatokat tartalmaztak. Nem tudták, hol születtek, az árvaházi nyilvántartásban is téves adatok szerepeltek. Bablunak végül eszébe jutott egy jellegzetes részlet az állomásról, ahol vonatra szálltak, ami alapján Paras azonosítani tudta a várost, ahonnét a gyerekek elvesztek. Ezután pedig a rendőrörsöt is megtalálta, ahol a gyerekek apja bejelentést tett az eltűnésüket követően.
Rakhi elmondta, hogy az édesanyja neve Neetu
és égésnyom van a nyakán. Paras ezután elment Agrában a napszámosok reggeli gyülekezőhelyére, ahol bár Neetu-t nem találta meg, néhányan ismerték őt, és szóltak neki. Amikor Paras meglátogatta Neetut, a nő megmutatta neki a gyerekek fényképeit és a rendőrségi feljelentés másolatát. A férfi videohívásokon összekapcsolta őt Babluval és Rakhival, mindannyian felismerték egymást. Így találkozott a család 13 év után.
Találkozás 13 év után. A háttérben Paras, aki nélkül még mindig egymást keresnék.
Neetu Kumari elmesélte, mit tett annak érdekében, hogy megtalálja gyermekeit.
“Kölcsönkértem némi pénzt, és elutaztam Patnába, miután hallottam, hogy a gyermekeimet koldulni látták az utcán.” Templomokban és mecsetekben imádkozott a hazatérésükért.
Rakhi most úgy érzi magát, mint egy filmben, mert már nem számított arra, hogy újra láthatja az édesanyját. Bablu viszont dühös is:
“Hihetetlen, hogy Paras úrnak csak egy hétbe telt, mire megtalálta a családomat. A rendőrség és a gyerekvédelem viszont többszöri kérés ellenére sem segített. Boldog voltam, hogy beszélhettem az édesanyámmal, aki írt, és azt kérdezte: “Miért hagytál el engem?” Azt mondtam neki: “Soha nem hagytalak volna el téged. Eltévedtem.”
