Németh Krisztával telefonálni nagyon nehéz, mert sorozatokban, filmekben adja kölcsön rendszeresen a hangját – mint a Lost – Eltűntek, vagy a Férjem védelmében -, úgyhogy amikor felveszi a telefont és beleszól, hirtelen egy filmben érzem magam. Kriszta a saját leírása szerint „szájhős és bérelhető alterego”, fő foglalkozása színész, de emellett fotográfus és már 10 éve csodálatos szappanokat is készít, hozzá kiállításokat szervez, hangoskönyveket, audionarrációkat csinál, és úgy általában, egy modern polihisztor.
Az 54 éves színésznő szerint mindez nem olyan különleges, pedig kívülről nézve azt látjuk, hogy amihez nyúl, abból valahogy arany lesz a kezei között, és rendkívül inspiráló az a hozzáállás, amivel éli az életét, és ahogy az önkifejezés különböző formáiban kiteljesedik. Teszi ezt csendben, a magánéletét megtartva magának, mert nem igazán extrovertált típus, nem saját magát, hanem a szerepeit és alkotásait akarja megmutatni a világnak.
Fotó: Neményi Márton
A szappanöntő
Amikor leülünk kávézni, Kriszta a szappanokról mesél, de olyan aprólékosan, szenvedélyesen és a kémiai összetevőket elemezve, hogy – ha nem tudnám, hogy színész – azt hinném, hogy egy kémikussal van dolgom. Vagy legalábbis azt, hogy biztos egy egész szappangyárat működtet a kertje végében. Pedig ez nem is állhatna távolabb a valóságtól, ugyanis Kriszta mindig utálta a kémiát, és az otthonában készíti a szappanokat saját felhasználásra, saját gyönyörűségére, maximum a szűk környezetének ad belőlük. Mindegyik szappan egy külön művészeti alkotás, de természetesen nemcsak mutatóba készülnek, hanem Kriszta mindenre használja a saját szappanjait, a lakás takarításától kezdve a mosáson át egészen a hajmosásig.
„Amikor rám jön a késztetés, akkor csinálok szappant. Ez úgy szokott történni, hogy találkozom valamivel, ami felkelti az érdeklődésemet, vagy valaki olyat mond, ami megihlet. Például a múltkor bementem egy bioboltba, ahol elkezdtem szagolgatni az illóolajokat, és találkoztam egy illattal, amit még sosem használtam – lekaptam a polcról, hogy ezt ki kell próbálnom egy szappanban. Fogalmam nem volt, hogy mi lesz belőle.
De életem igazi büszkesége az a szappan, amit minden területen tudok használni: ezzel mosogatok, ezzel takarítok, ezzel mosok.
Az elmúlt két évben mi nem vettünk mosószert, csak ezt a szappant használjuk. Merthogy egyszer azt találtam ki, hogy az otthon felgyűlt használt napraforgóolajból készíthetnék egy olyan klasszikus, főzött színszappant, amit még a nagyanyáink csináltak, majd biztos jó lesz valamire, aztán kiderült, hogy habzik, mint a fene, mindent tisztít, és hogy ezt nem csak a használt olajból lehet létrehozni.”
A fotográfus
Kriszta eleve fotográfus szemmel kezdi el készíteni a szappanokat, már tudja az elején, hogy milyen képet szeretne fotózni majd a végén a szappanokról. A fotózás egészen kicsi kora óta az élete része, először a család régi gépével fotózott, aztán ahogy felkerült a szülőhelyéről, Nagykarácsonyról Pestre, úgy találta meg a maga fotós közegét.
„Amikor Budapestre kerültem, a Központi Antikváriumban dolgoztam, ahova rendszeresen lejárt Kaunitz Tamás fotográfus, aki akkor az Iparművészeti Egyetemen (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tanított fotográfia szakon. Ő vitt el az egyetemi laborba, a kezembe nyomott egy fényképezőgépet, megtanított előhívni, megtanított az alapokra. Közben a ‘90-es években hirtelen betört a digitális forradalom, úgyhogy kevés sikerélményt szereztem még akkor az analóg fotózásban.
Alapvetően egyébként nincs bajom a digitális fotózással, nem gondolom, hogy az kevesebb lenne, vagy hogy az analóg többet érne. Egyszerűen nekem maga a játék izgalmasabb az analóggal.
Fotóztam vitiligóval küzdő embereket egy érzékenyítő projekthez – amiből reményeink szerint majd kiállítás lesz –, és azt például digitális géppel csináltam. Eredetileg filmmel szerettem volna dolgozni, csak az elég kockázatos, egy ilyen projektnél pedig nincs tévedési lehetőség, amikor a modellek az ország különböző pontjairól jönnek, és egy-egy alkalomra béreljük a stúdiót.”
A színész a fotózásban is úgy működik, mint a szappanöntésben: improvizál, érzésre cselekszik, gyakran ezzel ki is borítja a párját, aki díjnyertes fotográfus, és technikailag mindent tud a fotózásról. Kriszta rendszeresen megpróbál olyan technikákat használni, olyan fotókat készíteni, amelyek elméletileg nem sikerülhetnének, neki mégis összejön. Ahogy a szappanokról, úgy a fotózásról is pont olyan szenvedéllyel és a legapróbb részletekbe menően beszél – egyértelművé válik, hogy ha Kriszta belevág valamibe, akkor annak a legmélyére leás. „Működésben kell látnom a dolgokat. Nekem nem elég az, ha valaki elmondja, hogyan működik.”
A művészpalánta
Hiába kísérte végig az életét a fotózás, Kriszta nem akart hivatásos fotográfus lenni, inkább 17 évesen előállt az ötlettel, hogy színész lesz, ezzel nem kis fejtörést okozva a szüleinek. Előtte nem látszottak rajta színészi törekvések, sosem volt az a fajta kislány, aki kipenderül a színpad közepére már az oviban és elszavalja az egész csoport összes versét a nagyközönség előtt – kivéve egy alkalommal, amit élete leggyűlöletesebb fellépésének nevez, a története ide kattintva olvasható Kriszta tollából. Ahogy mondja, még saját magát is meglepte, amikor megfogalmazódott benne a színészet, mint hivatás.
„Osztályfőnöki órán még a pályaválasztás előtt behívtak mindenféle foglalkozású embereket, és az egyik osztálytársamnak a bátyja Papp Zoli színművész volt, aki eljött mesélni az egyik órára a színészetről.
Egyáltalán nem emlékszem semmire abból, amit mondott, nem tudom megmondani, mi fogott meg benne, csak azt tudom, hogy onnantól a fejembe vettem, hogy színész leszek.
Ez a legnagyobb meghökkenést váltotta ki a környezetemben, mert semmilyen jelét nem látták addig rajtam a színészi vénának, sőt, egy nagyon zárkózott, magamnak való gyerek voltam. Ráadásul egészen addig újságíró akartam lenni. Még a gimi alatt a Dunaújvárosi Hírlap újságíróképző kurzusára is eljártam, nagyon feküdt nekem az újságírás, de ezt aztán leváltotta a színészet.”
Fotó: Neményi Márton
Nem sokkal később, 18 évesen pedig a következő sokkot hozta Kriszta a családjára, amikor elindult egy reggel úgy otthonról, hogy ápolónőként fog dolgozni a helyi kórházban, ám helyette felült a vonatra és meg sem állt Budapestig. Bár az ápolónői munka nem lett volna neki való, hiszen még a tű látványától is rosszul van, de azt azért nem gondolták volna a szülei, hogy az édesanyja unokatestvéréhez költözik a frissen érettségizett gyerek Budapestre. A szülők megpróbáltak mindent, leszerveztek Krisztának egy újságírói gyakornoki állást Dunaújvárosban, de a fiatal művész hajthatatlan maradt, és kitartott amellett, hogy neki Pesten van a helye.
„Az édesanyámmal sokáig feszült volt a viszonyunk, mert elég meredek volt, ahogy leléptem otthonról.
Különösen kemény lehet egy szülőnek, amikor egyszerűen azt érzi, hogy nincsen semmiféle befolyása a gyerekére, aki fogja magát, lelép, és a szülő nem tudja megvédeni, nem tud mit tenni akkor sem, ha a feje tetejére áll.
Amikor évekkel később bejelentettem neki, hogy felmondok a munkahelyemen, a fix fizetésemet otthagyom, és leszerződöm az RS9 Színházhoz, akkor annyit mondott, hogy elfogadja a döntésemet, és reméli, hogy nem fogom megbánni. Azt mondta, hogy »Ha úgy gondolod, hogy ezt szeretnéd csinálni, és ebből meg is tudsz majd élni, csináld.« Ezen akkor totál megdöbbentem, hogy így támogat.”
A színpad
A színészi pálya nem indult el azonnal, ahogy Pestre költözött Kriszta, mert a környezet hüledező reakciója a színészetre annyira elbátortalanította, hogy nem jelentkezett a Színművészeti Egyetemre. „Volt egy barátom, aki szintén azt mondta, hogy »Te tényleg azt gondolod, hogy felmész vidékről, és felvesznek? Úgy, hogy soha semmi ilyesmit nem csináltál még? Hogy fogsz felkészülni?« Ez annyira riasztó volt, hogy inkább hagytam a fenébe. Akkor már csak az volt a fejemben, hogy egy ami biztos: itt akarok lenni Budapesten. Nem volt egyszerű, kilátástalannak tűnt egy ideig a munkakeresés, de aztán bementem az akkori könyves központba, ahol közöltem, hogy én itt akarok dolgozni. Rám néztek, és azt mondták, hogy »a Központi Antikváriumban jó lesz?«
Az egész életem ilyen. Egyszer csak elborul az agyam, és csinálok valamit, aminek hosszú távú következményei lesznek.
Ahogy a fotózás esetében, úgy a színészetben is kulcsszerepet játszott a Központi Antikváriumban a munkája: Kriszta itt ismerkedett meg Ternyák Zoltán színésszel, aki lehetőséget látott Krisztában és támogatta a színészi törekvéseiben. „Zoli azt mondta, hogy szerinte jó karakterszerepeket kaphatnék, és felajánlotta, hogy segít felkészülni a felvételire. Elkezdtünk együtt készülni, közben pedig meghívott a Légköbméter című darabra, amiben épp játszott az RS9 Színházban. Itt derült ki, hogy színészképző kurzust indít a színház, amire jelentkeztem, elvégeztem, majd rögtön le is szerződtettek.”
Közben Kriszta elment a Színművészetire is felvételizni, de nem sikerült bekerülnie. Később rákérdezett a felvételiztető tanárnál, hogy mi volt ennek az oka, aki azt mondta, hogy túlkoros volt akkor már ahhoz, hogy teljesen elölről kezdje az egyetemen az életét, pláne így, hogy már kész kis egzisztenciát épített magának, albérletet fizet, dolgozik, amit mind lenullázna, ha egy vizsgán valamiért kirúgnák. Kriszta az RS9 Színházban öt évig dolgozott, és megismerte nemcsak a színészmesterség mélységeit, hanem a színház működésében is részt vett: a világítástól a hangosításon át a takarításig mindent csinálni kellett. Ez nagyon hasznos tapasztalatot jelentett számára a későbbiekben is.
A szinkron
„Egyszer volt olyan, hogy megkértek, hogy mondjam azt, hogy »Jack, én nem öltem meg senkit« – mondja Kriszta a Lost című sorozatból Kate karakterére utalva, akinek a magyar hangja volt hat évadon keresztül. – Egy másik cuki sztori, amikor bementem egy műszaki boltba, hogy átvegyem a párom rendelését. Köszöntem és mondtam, hogy XY (a párom) névre volt egy rendelés, szeretném átvenni. Kis zavart csend után az eladó elfogódottan fordult hozzám: »Ne haragudjon, feltehetek egy személyes kérdést?« Mit sem sejtve mondtam, hogy persze, csak tessék, mire ő: »Doktor Weir, maga az?« Hirtelen azt sem tudtam, miről beszél, aztán az első döbbenetből magamhoz térve nevetve mondtam, hogy igen, én vagyok. Kiderült, hogy Stargate: Atlantis rajongó, és felismerte a hangomat. Nagyon röhögtünk. “
A szinkronszakmába úgy került Kriszta, hogy elkezdett benne mocorogni az RS9 Színházban, hogy más területét is fel szeretné fedezni a szakmának, tovább akart lépni, kicsit úgy érezte, megrekedt. Az akkori szerelmének a családja támogatta színészi vágyaiban, és noszogatták, hogy jelentkezzen a Katona József Színházba, ahova végül valóban kért egy időpontot, bement az igazgatóhoz, és megkérdezte, tudna-e valami munkát adni neki.
„Azt mondta, hogy »hát, magának őrületes mázlija van, mert most próbáljuk az Yvonne, burgundi hercegnőt, jöjjön holnap 10 órára próbálni.« A próba aztán olyan jól sikerült, hogy leszerződtettek erre a darabra. A Katona révén jutottam el Esztergomba játszani, ahol az egyik szinkronstúdió vezetője látott a darabban, és felhívott, hogy hívhatnának-e szinkronba is.
Az első szerepem egy zsiráf hölgy volt valamelyik rajzfilmben, de például a Roary, a versenyautóban maga a címszereplő, Roary magyar hangja is voltam.
Nagyon szeretek rajzfilmeket szinkronizálni, csak az okoz kis nehézséget, ha énekelni kell, mert nem vagyok egy énekes színész. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha van ott egy zenei vezető, aki segít nekem, akkor boldogan.”
A Covid átalakította a szinkronszínészek életét is, ma már nem állnak körbe hárman-négyen egy mikrofont, mint régebben, hanem mindenki egyedül mondja fel a saját karakterét. Ez Kriszta szerint bizonyos szempontból jó, mert könnyebben vágható a film, másrészt viszont neki sokszor hiányzik a közös munka, az egymásból építkező dialógok, el is szokta olvasni a megszólalása, illetve a jelenet előtti-utáni részeket, hogy szövegkörnyezetben el tudja helyezni a saját szerepét.
Kedvenc szerepet nehezen tudna választani a szinkronok közül, de jelenleg a Megszállottak viadalából Sandra Oh színésznő karakterformálása áll a legközelebb a szívéhez, pont azért, mert a komfortzónáján kívül esik a színésznő játéka a maga szikárságával. Sose gondolta volna, hogy képes lesz eljátszani, leszinkronizálni ilyen típusú szerepeket is, de valószínűleg nem véletlenül találnak rá ezek a kihívások, a saját bevallása szerint vonzódik a nehéz helyzetekhez. „Melózós ember vagyok, de ezt szeretem is, van egy olyan érzésem, hogy ezt magamnak csinálom. Meg aztán borzasztóan kíváncsi is vagyok.
De nem úgy vagyok kíváncsi, hogy konkrét kérdéseket teszek fel, hanem mindenben el kell mennem a határokig, hogy lássam, miből mit lehet kihozni.
Sokszor tapogatom a határokat, messze túlmegyek rajtuk, és azt mondom, hogy ezt meg kell próbálni. Működhet ez? Ami pedig a legjellemzőbb rám, hogy az életem fordulópontjai azzal a felkiáltással születtek, hogy »nehogy már ezt ne tudjam megcsinálni!«“
Fotó: Neményi Márton
