Kedves Szülő!
Megértem, hogy nem érted a gyerekedet, engem is összezavart egy pillanatra, amikor a gyerekem közölte, hogy pánszexuális. Már csak azért is, mert elsőre azt sem tudtam, mit jelent ez, pedig azt hittem magamról, hogy tudom tartani a lépést a mai fiatalsággal. Persze rá kellett ébrednem, hogy teljesen más világban szocializálódtam, mint ők, ami egyáltalán nem rossz, sőt, örülök, hogy a tiniknek ma ennyire tág a világ, hogy sokkal többet láthatnak a körülöttük lévő lehetőségekből, mint mi a ’90-es években.
Ha összehasonlítjuk a tinikorunkat, akkor egyértelműen a gyerekeink jártak jobban azzal a sok információval, ami számukra már elérhető. Ide tartozik a LMBTQI témaköre is, amiről most, a Pride-hónap során muszáj beszélni, mert nem ragadhatunk bele a régi mintákba, amelyek szerint az LMBTQI nem is létezik, és gyógyítható pár imával. Bár tudom, hogy a kormányzati kommunikáció azt sugallja, mintha a szexuális irányultság választható lenne, de ez nem igaz. A homoszexuális, leszbikus, pánszexuális, transz és a szivárvány összes színében pompázó emberek pont annyira döntötték el, hogy milyen nemhez, kihez vonzódnak, mint én azt, hogy mondjuk hajlamos vagyok a hízásra vagy hogy kék a szemem. Nem döntés kérdése a szexuális irányultság, nemi hovatartozás, hanem adott dolog, amiért rendkívül igazságtalan bárkit elítélni.
Gondolj bele, hogy van egy LMBTQI-gyereked, aki nem meri elmondani otthon, hogy a saját nemét szereti, vagy azt, hogy fiú helyett lánynak érzi magát. Pedig egyáltalán nem ő választotta ezt, nem is tehet róla, nem arról van szó, hogy nem tanult, ezért rossz osztályzatot kapott, és az egész helyzet nem a tetteinek a következménye, hogy büntetéstől kelljen félnie. Mégsem mondja el, mert túl sokat hallgatta már a társadalmi előítéleteket, talán néha a családi asztalnál is felröppent pár „buzis” poén, meg az olyan kezdetű mondatok sem segítenek neki, hogy „ha rólad kiderülne, hogy homo vagy…” Ez egy olyan családi légkör, amiben egy gyerek sem fog odaülni a szülőjével szemben, hogy elmondja nyíltan és őszintén az érzéseit, kétségeit, küzdelmeit.
Az ítélkezés levegőjével mérgezett családban nincs hely a nyitottságnak, a gyerek pedig magába fojtja, amit gondol, titokban találkozik a társaival, szerelmével, igyekszik elfedni az igazi énjét. Szülőként nem akarhatod ezt.
Remélem nem is teszed ezt a gyerekeddel, hanem tárt karokkal fogadod, és a kebledre öleled úgy, ahogy van. Valójában ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy csak fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk.
Forrás: Getty Images
A jelenleg országos szinten zajló zaklatás – ami az LMBTQI-közösség ellen irányul – nagy vesztesei és károsultjai a mi gyerekeink, akikkel azt éreztetik társadalmi szinten politikai célok miatt, hogy valami baj van velük, ha nem pont olyannak érzik magukat, mint a heteroszexuálisok többsége. Egyébként, hozzáteszem, csak úgy zárójelben, a heteroszeuxálisokat sem lehet egy nagy masszaként kezelni, mi is rengeteg színben létezünk. Azt sugallni, hogy aki eltér az átlagtól, az nem elfogadható, az én szememben egyenesen a hét fő bűn közé esik – még akkor is, ha ez képzavarnak tűnik a vallás hozzáállása miatt. A nemi identitásuk és szexuális irányultságuk miatt az LMBTQI-emberek a bántalmazás egész változatos formáit szenvedik el, semmi szükség arra, hogy otthon is ezt kapják tiniként a saját szüleiktől.
Az otthon minden korú és irányultságú ember számára a biztonságot kellene jelentse, ne tedd azt a gyerekeddel, hogy a kirekesztettséggel és bullyinggal kelljen szembesülnie a saját családjában is.
A gyerekeinknek egy olyan országban kell boldogulniuk, ahol a szivárványt központilag démonizálták pár éve, és ovis csoportok nevét változtatják meg, ha közük van ehhez az égi jelenséghez. Már eleve úgy érezhetik, hogy szétszakadnak belül, hiszen a közösségi oldalakon a külföldi kortársaiknál azt látják, hogy ők nyíltan élhetnek önazonos életet, itt pedig szembesülnek azzal, hogy az iskolájukba nem mehet be egy egyesület, ami szexuális felvilágosítást tartana, mert az már LMBTQI-propagandának minősül, és lefóliáznak könyveket, amelyekben bármilyen nemhetero gondolat van.
A Pew Research kutatása szerint a homoszexualitás elfogadását társadalmi szinten nagyban befolyásolja az adott ország politikai, vallási és gazdasági helyzete. Talán nem meglepő, hogy a magasabb arányú elfogadás jellemzőbb a jóléti társadalmakra és azokra az országokra, ahol a vallásosság jelenléte kevésbé hangsúlyos. Valljuk be, ezek a területek egyáltalán nem az elfogadás felé terelik Magyarországot. Hogy érezhetnék ilyen körülmények között biztonságban magukat a gyerekek? Legalább otthon vedd körül a gyerekedet az elfogadás melegségével. Érzékenyítsd magadat, nézz utána, mit jelentenek az LMBTQI-szavak, amikkel találkozol (például ebben a kiadványban: Kérdőjelek helyett), gondold át, mi az, amivel nem ártasz, hanem segítesz, és ezek alapján hozd meg a döntéseidet a gyerekeddel, kommunikációddal kapcsolatban.
A gyereked akkor is a gyereked, ha a saját nemét szereti, vagy ha aszexuális, esetleg transzgender. Az LMBTQI-közösség ugyanúgy a társadalom természetes része, mint te vagy én, akik „hagyományos családmodellben” szültünk gyerekeket.
Mégis, számukra sokkal nagyobb a kockázat, hogy veszélybe kerül a mentális egészségük a diszkrimináció, családi elutasítás, zaklatás és félelem miatt. A felmérések szerint az LMBTQI-tinik hatszor nagyobb valószínűséggel tapasztalnak depressziós tüneteket, mint heteroszexuális társaik, és a transznemű fiatalok majdnem fele forgatott már öngyilkos gondolatokat a fejében. Melyik szülő kívánná ezt a gyerekének, mert azt érzi, hogy nem elég, hogy a magyar politika zaklatja, de még a saját anyja és apja sem fogadja el?
A Pride-hónap tökéletes alkalom arra, hogy szülőként képbe kerülj az LMBTQI-témákban, figyelj nyitottan a gyerekedre, halld meg, amit mondani akar, és ha szeretne kimenni a Pride felvonulásra, akkor nemcsak hogy engedd neki, hanem vegyél egy nagy szivárvány zászlót, és menj vele vonulni, hogy érezze, hogy támogatod, és szereted úgy, ahogy van.
