nlc.hu
Aktuális
A fekete szín kultúrtörténete

Fekete szalaggal kordonozták el a Néprajzi melegeket ábrázoló képeit, és ez csodálatos üzenet

A fekete színnek ugyanis olyan kultúrtörténete van és annyira erős kifejezőeszköz, hogy a World Press-botránytól megijedt gyáva cenzorok tulajdonképpen szívességet tettek a brazil-magyar fotóművésznek a szalaggal.

Nem csak a Nemzeti Múzeumban, hanem az egész magyar kulturális életben felgyorsultak az események a melegek ábrázolása és a „gyermekvédelem” kapcsán. (Na jó, nem az egész magyar kulturális életben, hanem „csak” az állam által fenntartott és a kormány által irányított részében – tehát majdnem az egészben.) Miután a könyvdarálásról elhíresült Dúró Dóra bepanaszolta a világ legjobb sajtófotóit felvonultató World Press kiállítást, mert ott meleg párokat is „mutogatnak” (egyébként mindenféle szexualizálás nélkül), a következőknek lehettünk tanúi:

  • Csák János kultuszminiszter látványosan melléállt és felszólította L. Simon László múzeumigazgatót, hogy gondoskodjon gyermekeink védelméről és ne engedjen a képek közelébe kiskorúakat;
  • ő azzal válaszolt, hogy ezt a jogszabályt nem tarthatják be, hiszen nem kérhetnek személyit a látogatóktól;
  • közben az ügynek híre ment, a kiállításra tódultak az emberek, a múzeum előtt hatalmas sorok álltak;
  • L. Simon egy posztban ironikusan megköszönte Dúrónak a hírverést;
  • Csák erre azonnal kirúgta az igazgatót;
  • most pedig, nyilván azért, hogy elkerüljék ugyanezt, fekete szalaggal kordonozták el a Néprajzi Múzeum szintén melegeket ábrázoló képeit.

A World Press Photo kiállítás „botrányos” képsorozata egyébként egy LMBTQ-embereknek fenntartott idősotthonról szól, talán az a fotó a legdurvább, amelyen egy férfi a tükör előtt rúzsozza magát, Claudia Andujar félig magyar származású brazil fotóművésznek pedig összesen egy darab képe van a Néprajziban, egy érzékeny, kifejező, csöppet sem szemérmetlen dupla portré, a többi, a homoszexuálisok hétköznapjairól szóló fotóját egy kis képernyőn nézhetik végig a látogatók; e fél falat elfoglaló installáció miatt az egész termet elkerítették fekete szalaggal, rajta figyelmeztetéssel.

Ebben a hervasztó történetben egyébként nyilván nem L. Simon Lászlót kell sajnálni, még csak nem is a közbeszédet és a nyilvánosságot (azt már rég összekutyulták), vagy a művészetet és a kultúrát (az mindig megtalálja az útjait, még a legdurvább diktatúrában is, sőt, bizonyos értelemben főleg abban), a World Presst pláne nem, hiszen soha nem érdeklődtek ennyien a nemzetközi sajtófotó iránt, és valószínűleg hasonló sors vár a Néprajzi Múzeum Indiánok. Lelkek. Túlélők. című tárlatára is. De még a melegek jogai sem itt és most sérülnek – máshol és máskor annál inkább, ez most „csak” szimbolikus.

Az egész ügy igazi áldozata az a szerencsétlen teremőr, akinek most oda kell mennie minden „gyanús”, azaz kiskorúnak tűnő látogatóhoz és szólni, hogy ide bizony csak 18 év felettiek jöhetnek be, és ha valaki megkérdezi, miért, el kell magyaráznia, hogy ott van a falon pár egymást szerető férfi, akiktől meg kell védenünk téged.

Hogy mindennek milyen hatása lesz a kortárs kultúrára, azt most még nem látni, egyelőre tehát beszéljünk a sztori valódi főszereplőjéről:

A fekete szalagról

Amely, ha jól értjük a Néprajzi vezetőségének szándékát, egyszerre erődemonstráció és elrettentő vizuális elem, ráadásul a közhiedelemben a halál és a gyász színe, így szépen belesimul a kormány melegügyi kommunikációjába. A fekete azonban sokkal, de sokkal érdekesebb és értékesebb ennél: a szín történetét végignézve úgy érezzük, a szalag a műalkotás része, vagyis az is lehetne, főleg ebben az abszurd magyar kontextusban. Renoir például úgy tartotta, hogy a fekete „a színek királynője”; a mai, digitális eszközökkel dolgozó grafikusok pedig nem is színként, sőt, a szín ellentéteként, antiszínként gondolnak rá. A tökéletes fekete RGB-értéke (ez a vörös, zöld és kék mennyiségét színenként 0 és 255 közötti értékekben tartalmazó kód): 0, 0, 0. Zéró. Nincs ott semmi.

Forrás: Google Arts & Culture

Forrás: Google Arts & Culture

A fekete az első szín, amit az ősember használt a barlangok falán, és az első, amit Gutenberg a könyvében alkalmazott, amikor feltalálta a nyomtatást. A feketéből nőtt ki a festészet, az irodalom, az egyetemes emberi tudás. Még a mai tévégyártók is abban versenyeznek, hogy termékeik képesek legyenek megjeleníteni a tökéletes, tehát nulla fényértékű feketét: így lesz a LED-technológiából és az azt övező marketinglózungból költészet.

Az igazi fekete nem fakul, nem színeződik, túlél mindent.

A lascaux-i barlangrendszer szén- és vasporból kevert festékkel rajzolt emberkéi és állatai pont ugyanúgy sötétlenek ma is, mint amikor 17 ezer éve (!) rituális céllal felmázolták őket az ősemberek. Az ókori görög városállamokban külön művészete volt a fekete szín kikeverésének, ezzel vörös színű vázákra festettek mitológiai jeleneteket. Életvidám kompozíciók, alkohol, buli, szex: ezeket mind-mind fekete színnel ábrázolták. A háborúkat túlélő, régészek által megmentett vázák ma pont úgy néznek ki, mint annak idején.

Forrás: Google Arts & Culture

Forrás: Google Arts & Culture

A fekete valódi mesterei azonban azok a középkori japán festők voltak, akik kizárólag tussal dolgoztak: nem érdekelték őket holmi színek, ha a fény-árnyék hatásokat akarták tónusokkal érzékeltetni, gyengébben nyomták az ecsetet, olyan finoman, hogy a fekete szürkének tűnik. A legnagyobb zseni Szessú Tójó volt, aki olyan tusfestményeket hagyott az utókorra a Muromacsi-korból (15. század), hogy azzal a mai napig ihleti a fekete-fehérben alkotó természetfotósokat.

Az egész elgondolás (ha minket kérdeztek: tévhit), hogy a fekete egyenlő a gonoszsággal, a középkori keresztény kultúra találmánya: a fekete latinul āter, innen ered az atrox (kegyetlen, kíméletlen) melléknév, ebből meg – többek között – az angol atrocius. Még szép, hogy az összes démont és ördögöt feketén ábrázolták a kódexekben. Ez szerencsére nem zavarta a bencéseket, akik kezdettől fogva feketét hordtak, mint a szerénység és a bűnbánat színét; a 12. században kész kis divatháború alakult ki köztük és a ciszterciek közt, akik folyamatos white partyt tartottak kolostoraikban. A bencések szerint hiúk és gőgösek voltak ezzel a korabeli higiéniai körülményekkel egyébként sem kompatibilis színválasztással, a ciszterciek pedig erre azzal vágtak vissza, hogy a bencések nyilván a Sátán kottájából játszanak a fekete csuhájukban.

Sano di Pietro: Szent Benedek (1470 körül, részlet)

Sano di Pietro: Szent Benedek (1470 körül, részlet)

A reneszánsz portréfestőknek is meg kellett barátkozniuk a színnel, a 14. században ugyanis egyrészt elterjedt a minőségi fekete ruhafesték, másrészt törvényileg korlátozták a színek használatát a nemesség számára.

Így lett fekete öltözék a társadalmi rang, elismertség, siker színe.

Eleinte az olasz bankárok feszítettek feketében, később a királyok közt is elterjedt a divat, azaz ők is a legnehezebben megfesthető ruhákban álltak udvari portréfestőik elé. És ez így ment, egészen a kis feketéig és tovább.

Giovanni Battista Moroni: Lovag feketében (1567)

Giovanni Battista Moroni: Lovag feketében (1567)

Így mindjárt más a Néprajzi Múzeum fekete szalagja is: elrettentésnek szánták, mégsem elválasztja a látogatókat a művészfotóktól, inkább invitálja őket, hogy menjenek közelebb. Menjetek és nézzétek meg tehát Claudia Andujar képeit minél többen, és csak azért nem írjuk, hogy vigyétek magatokkal a gyerekeiteket is, mert ha jól értjük, ezzel a felhívással ma Magyarországon törvényt sértenénk.

A címlapon Gerard David szerzetesportréja a 16. század elejéről, forrás: Google Arts & Culture

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.