Valószínűleg minden szülőnek a szájából elhangzik olykor, hogy „kérj bocsánatot!”, mert a bölcsis/ovis korú gyereke meglökte a játszótéren a másik gyereket, vagy mert elvette a kislapátot a homokozóban a másik kétévestől. A szakemberek szerint azonban a kényszerített bocsánatkérés nem vezet semmi jóra, és le kéne szoknunk arról, hogy ezt kérjük a gyerekeinktől.
A probléma a kényszerített bocsánatkéréssel
Deena Margolin pszichoterapeuta, a Big Little Feelings gyereknevelési szakértői oldal alapítója a kényszerített bocsánatkérésekkel az a probléma, hogy „valójában nem tanítod őket sajnálatra, felelősségvállalásra, együttérzésre.” Mindannyian láttunk már gyerekeket, akik nem hiteles bocsánatkéréseket adnak elő – talán földre szegezett szemmel motyogják vagy gúnyosan a másik arcába vágják.
Margolin elmondta a HuffPostnak: „Az erőltetett bocsánatkérés miatt a gyermek szégyenkezhet – mintha »rossz gyerek« lenne. A helyzet a következő: ezek az érzések teljesen gátolják a valódi tanulást és a fejlődést!” Ráadásul azt sem garantálja a kényszerítés, hogy a gyerek legközelebb magától eljut a bocsánatkéréshez. „A bocsánatkérés kikényszerítése gyors és egyszerű. Azonban nem ér el a mögöttes problémához” – mondta Margolin.
Az őszinte bocsánatkéréshez empátia kell
Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek tényleg sajnálja, ha rosszat tett, például fellökte egy társát a játszótéren, akkor Margolin a kényszerítés helyett a következő stratégiát javasolja: „Most éppen sír. Mit gondolsz, hogy érzi magát?” (Tarts szünetet, hogy a gyereknek legyen ideje válaszolni.) „Igen. Nagyon feldúlt. Az ütés, lökdösés sosem oké. Menjünk oda, és nézzük meg, hogyan segíthetnénk neki, hogy jobban érezze magát, és kérj bocsánatot.”
Forrás: Getty Images
Margolin megközelítésében is benne van az, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy kérjen bocsánatot, de csak egy alapozás után, amivel a másik gyerek nézőpontját igyekszünk megvilágítani. Lehet, hogy a gyerek nem képes azonnal átlátni a másik gyermek szempontjait, de emiatt nem kell túlságosan aggóni Margolin szerint: „Megkérni egy kisgyereket, hogy érezze a másik gyerek nézőpontját, azért nehéz, mert a gyerekek sokáig nagyon egocentrikusak.”
Segíthetünk azzal is a gyerek empátiájának felébresztésében, hogy megkérdezzük tőle, hogy neki milyen lenne, ha valaki megütné, vagy hogy érezné magát, ha elvennék a kislapátját. Így nagyobb esély van arra, hogy a gyerek megérti, hogy „milyen érzés, ha felelősséget vállal a tetteiért, és együttérzően bocsánatot kér” – mondta Margolin.
Példából tanul a gyerek
A szakember szerint a bocsánatkérés esetén is igaz az, hogy a gyerek leginkább a szülei példájából tanul, abból, ha a szülők is képesek bocsánatot kérni adott esetben a saját gyereküktől. Ez a bocsánatkérés persze csak akkor lesz példaértékű, ha kontextusba helyezzük, amivel mélységet adunk a „sajnálom” szónak. Például: „Sajnálom, hogy nem tudtam veled játszani. Tényleg nem volt időm. Van egy ötletem holnapra: ha segítenél nekem a mosásban, akkor lenne időnk a játékra.”
Margolin a kiabálás utáni bocsánatkérésre is hozott példát: „Nagyon sajnálom, hogy kiabáltam veled. Ettől valószínűleg megijedtél és elszomorodtál. Nagyon sajnálom – ezt nem érdemelted meg. Dolgozni fogok azon, hogy ne kiabáljak, amikor feldúlt vagyok. Szeretlek.” Ezekkel a mondatokkal elismerjük a gyerek érzéseit, és azt üzenjük, hogy nincs rendben a verbális agresszió (sem). A szakember végső soron azt javasolja, hogy önmagában a bocsánatkérés kényszerítését felejtsük el, mert egy odavetett „bocsánat” vagy „sajnálom” nem sokat ér és nem is tanít semmit a gyereknek. Inkább tanítsuk meg arra, hogy érezze át a másik ember helyzetét a bocsánatkérés előtt, és őszintén tanuljon a szituációból.
