A hisztéria kifejezés görög eredetű: a „hüszteré”, azaz anyaméh szóból származik. Évszázadokon keresztül női problémaként azonosították: azt feltételezték, hogy a női nemi szervekkel kapcsolatos ösztönök váltják ki az időnként akár fizikai tüneteket is okozó hangulatingadozásokat.
Változó idők, változó érzelmek
A korabeli szakemberek sokféle kezelési móddal próbálkoztak, attól függően, hogy mi volt éppen az adott kor uralkodó világnézete. A középkori Európában nem ritkán fordultak az ördögűzés módszeréhez, hogy a nyugtalanságot okozó gonosztól megszabadítsák a bűnös lelket. De a későbbiekben is akadtak bőven extrém gyógymódok a gyógynövényes főzetektől a hideg vizes fürdőn át a sokkterápiáig. Sőt, a vibrátor feltalálása is ehhez a problémakörhöz köthető: eredetileg orvosi segédeszköznek készült, hogy az „izgatott” hölgyek megnyugvásra leljenek.
Ma már tudjuk, hogy amit hosszú időn át hisztériának neveztek, az valójában gyűjtőfogalom volt: a szorongás, az elfojtások, a kényszeres viselkedések, a pániktünetek közös elnevezése volt ez, és egyáltalán nem köthető a női nemhez.
Mióta társadalmilag elfogadott, hogy a férfiaknak is vannak érzelmeik, és nem feltétlenül elvárt, hogy kősziklaként, mindenféle reakció nélkül állják ki a legsúlyosabb csapásokat is, azóta már senki sem hiszi, hogy érzékeny idegrendszerű úrihölgyek privilégiuma a kontrollvesztett kiborulás.
Magát a hisztéria szót is egészen másra használjuk már, mint azelőtt. Most már nem mentális problémát jelöl, senki nem gondolja, hogy ha valaki „hisztizik”, akkor beteg. Sőt: a pszichológusok azt állítják, a hiszti egy fontos fejlődési szakasz szerves része, és szükség van rá ahhoz, hogy egy gyerek egészséges önismeretre tegyen szert, és később magabiztosan nézzen szembe az élet során adódó kihívásokkal. Kicsit át is estünk a ló túloldalára: hajlamosak vagyunk egy-egy erősebb érzelmi megnyilvánulást azonnal hisztinek címkézni, és az impulzívabb személyiségű felnőtteket és gyerekeket hisztisnek tartani akkor is, ha egyáltalán nem erről van szó.
Fotó: Getty Images
A kulcsszó: frusztráció
Amikor egy gyerek egészen kicsi, a saját világának ő a középpontja: a család az ő igényeihez igyekszik alkalmazkodni, segít, támogatja őt a fejlődésben, és segíti őt abban, hogy a saját tempójában fedezhesse fel a világot. Aztán, ahogy az öntudata lassan formálódni kezd, egyre gyakrabban kell szembesülnie azzal, hogy léteznek korlátok, és a saját képességeinek is vannak határai. Akadnak elérhetetlen magasságba helyezett tárgyak; megesik, hogy kimond valamit, és a körülötte lévők nem értik; van, hogy valamit nem tehet meg, mert mások szerint fölösleges vagy veszélyes.
A helyzetet tovább bonyolítja, amikor kiderül számára, hogy másoknak is van saját akarata, szándékai, érzelmei, és ezek időnként ütközhetnek az övével. Ez a folyamat a fejlődés természetes része, mindannyian átesünk rajta, de rengeteg feszültséggel, frusztrációval és érzelmi hullámzással jár, aminek valahol le kell csapódnia. Ebből lesz az, amit a környezet hisztinek nevez: a gyerek sír, dühös, erőszakos. És közben sok mindent tanul saját magáról és világról, még h ez elsőre nem is jut az eszébe annak a felnőttnek, aki ezt vele együtt kénytelen átélni.
Sosem jó megoldás az agresszió
Az Amsterdam University kutatói külön vizsgálatot szenteltek annak, hogy milyen összefüggés lehet a kisgyermekkorban előforduló hisztirohamok és a gyerekek alkalmazkodóképessége és problémamegoldási stratégiái között. Szülői beszámolók alapján csoportosították az indulatkitöréseket gyakoriság, időtartam és viselkedéses jellemzők (például földön fetrengés, tárgyak dobálása, mások ellen irányuló fizikai agresszió) szerint. Először összehasonlították a dühroham gyakoriságának és időtartamának megoszlását a különböző életkorokban. Ezt követően megvizsgálták, hogy milyen tényezők állnak a hisztis viselkedés hátterében, mi váltotta ki az indulatkitörést és milyen ingerek növelik vagy csökkentik az intenzitását. Ezután egy lépéssel továbbmentek, és megnézték, jelezhet-e a hiszti a későbbiek során jelentkező viselkedési problémákat, alkalmazkodási nehézségeket.
Négy viselkedési tényező (düh, szorongás, agresszió és önkárosító viselkedés) alapján három profilba sorolták a vizsgált mintában szereplő gyerekek hisztijét: egy alacsony intenzitású, egy közepes intenzitású, és egy magas intenzitású, agresszív vagy önsértő profilba. Arra a következtetésre jutottak, hogy a gyakori dührohamok a környezethez kapcsolódás problémáit jelezhetik, például kommunikációs vagy értési nehézségeket. A magas intenzitású hisztiket produkáló gyerekeknek alkalmazkodási, beilleszkedési nehézségei lehetnek a későbbiekben. Azt azonban ők is leszögezik, hogy ez egyáltalán nincs kőbe vésve. A hiszti lehet jelzés a szülők felé, milyen területen érdemes jobban figyelni az adott gyerekre, hol van szüksége több segítségre, és ha ez időben kiderül, a későbbi problémák akár meg is előzhetők.
A hiszti tehát ebből a szempontból is hasznos lehet: mivel nagyon erős reakció, lehetetlen figyelmen kívül hagyni, és emiatt irányítani képes a környezet figyelmét.
Mivel a gyerek dührohama mögött igazi érzelemcunami van, sosem jó megoldás a büntetés, a kiabálás, vagy bármilyen agresszió, hiszen a saját indulatokkal szemben érkező „ellentámadás” csak fokozza a gyerek feszültségét. Különféle módszerek vannak: akad, aki a figyelemelterelésre esküszik, mások a nyugodt, határozott ölelésre, ami azt sugallja, hogy „tartalak, bármi is történik”; de van, aki egyszerűen csak hagyja levonulni az érzelmi hullámot minden különösebb beavatkozás nélkül. Bár, mint minden gyereknevelést érintő kérdésben, ebben is vannak rendszeresen változó irányzatok, a legtöbb szakember azt javasolja, hogy ne sablonokban gondolkozzunk, hanem a szülő és a gyerek egyéni habitusától függően döntsön a felnőtt, hogy éppen mit lép: hiszen ő ismeri a saját gyerekét a legjobban.
Akkor nincs is felnőtt hiszti?
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyha a hiszti a kisgyermekkori érzelmi fejlődés szerves része, akkor a felnőtteket nem is érinti? Lehet egy felnőtt egyáltalán hisztis?
A szakemberek egybehangzó véleménye az, hogy lehet! A felnőtt hiszti tünetei azonban lényegesen különbözhetnek a gyerekkoritól, hiszen az évtizedek alatt az ember elsajátít bizonyos szociális normákat, amelyek gátlásként bekapcsolnak. Így van, hogy valakiben forr az indulat és a kétségbeesés egy-egy helyzetben, amit képtelen megoldani, de ennek kifelé viszonylag kevés látható jele van.
Néhány alig észrevehető fizikai tünet, amely frusztrációra utalhat:
- csapongó tekintet;
- gyors, kapkodó légzés;
- ideges fel-alá sétálás;
- tárgyak céltalan pakolgatása egyik helyről a másikra;
- gyorsuló beszédtempó;
- kiszáradó száj, izzadás;
- egyre gyorsabban ismétlődő mozdulatsor, mint dobolás az ujjakkal, toll kattintgatása;
- saját test ismétlődő megérintése, például fülcimpa húzogatása, hajcsavargatás, ujjak ritmikus összeszorítása-elernyesztése.
Ezek az érzelmi hullámok ugyanúgy lecsengenek, mint a gyerekek esetében. De ha egy felnőtt gyakran kerül ebbe az állapotba, és újra meg újra azt kell megélnie, hogy frusztrált, és ezt még csak észre sem veszi senki, az hosszú távon mérgező hatású lehet. Egy felnőtt is visszacsúszhat a néhány éves gyerek érzelmi állapotába, de már nem engedheti meg magának, hogy szabadjára engedje az érzelmeit, és nincs ott mellette a támogató szülő, aki átsegíti ezen a feszült helyzeten. Sőt, a társadalmi elvárás az, hogy legyen ő az érett problémamegoldó; épen ezért egy jelenlévő másik felnőtt, barát vagy házastárs értetlenül és nem részvéttel fogadja, ha az illető egy nehezebb szituációban „gyerekesen” viselkedik.
Fotó: Getty Images
A visszafojtott indulat pusztító
Jeffrey Smith pszichoterapeuta szakterülete a felnőttkori dührohamok kezelése. Megfigyelései szerint ha valaki gyerekkorában nem „hisztizhette ki” magát, azaz nem élhette meg a frusztráció okozta feszültséget és dühöt szabadon, az évtizedek múlva szembesülhet ennek hatásaival. Azt állítja, hogy a visszafojtott indulat pusztító: okozhat függőséget, fóbiákat, kötődési problémákat.
De a gyakori késések, a halogatás, a tudatos vagy tudattalan kudarckerülés is jelezheti azt, hogy valaki eszköztelen a problémák kezelésében és nem áll készen szembenézni a saját érzelmeivel. Soha senkinek nem jutna eszében egy notórius későt hisztisnek nevezni, pedig a probléma gyökere valójában ugyanaz!
A jó hír, hogy a gond megoldható, igaz, hogy sokszor nagyon mélyre kell ásni hozzá. A legtöbben nem is emlékeznek már rá, hogy gyerekkorukban hogyan reagáltak a szüleik a feszült helyzetekben. Néhány család körében fennmarad vicces történetként, milyen volt, mikor a most komoly és felelősségteljes cégvezető a földhöz verdeste magát az utcán, mert nem mehetett be egy boltba; ez segíthet közelebb kerülni ahhoz, hol csúszott el valami a problémamegoldási stratégiák elsajátításában, még ha nem is kellemes újra felidézni az akkor történteket.
Szerencsére egy felnőtt kezében már rengeteg eszköz van arra, hogy felismerje és kommunikálni tudja az érzelmeit, és ezek tanulhatók. Az úgynevezett énközlések segítenek abban, hogy az érintett megfogalmazza, mi dúl éppen benne, és egyúttal azt is jelezze a körülötte lévőknek, hogy nem rájuk haragszik, és támogatásra vagy időre van szüksége. Az olyan mondatok, mint „Ezek a helyzetek nagyon nehezek nekem”, „Úgy érzem, nem találom a megoldást, és ettől nő bennem a feszültség”, vagy „Kérlek, egy kicsit most legyél türelemmel, amíg átgondolom”, jól működnek. Ilyenkor a bennünk élő frusztrált, hisztis gyereket kézen fogja a felnőtt, akivé váltunk, és segít neki abban, hogy megélje az érzelmeit.
