„Emlékszem, ahogy az elsőszülött fiamat néztem, amint a tengerparton mászkált néhány héttel az első születésnapja után. Odament egy testvérpárhoz, akik éppen homokvárat építettek. A jelenet meseszerű volt: anya és apa a napágyban heverve csevegtek egymással, miközben a két fiuk, négy és hat év körüliek, együtt dolgoztak egy kreatív és jól megtervezett homokvár felépítésén nagy mosolyogva.
Abban a pillanatban bekúszott a babaláz, és azt gondoltam magamban, hogy hűha, két év tényleg tökéletes korkülönbségnek tűnik. Ám kiderült, hogy óriásit tévedtem. Bár a most 11 és 9 éves fiaim között egy egyedülálló kapcsolatot látok, a két év korkülönbség a legtöbbször nagyon messze állt a tökéletestől. Amióta megérkezett a második fiam, a dinamikájuk stresszesnek, feszültnek és – mindenekelőtt – hangosnak mondható.
Egy kétéves kisgyereket nevelni egy újszülöttel olyan, mintha fél karral és minimális alvással oroszlánszelídítőnek kellene lenned.
Egy aktív kisgyermek és egy csecsemő gondozása borzalmasan kimerítő tud lenni. Alváshiányos, hormonálisan kiegyensúlyozatlan, és a szülés utáni zavaros érzelmekben elveszett voltam. Az, hogy túléltük azokat az első napokat, amikor egész nap hárman voltunk otthon, és visszaszámoltuk az órákat, amíg a férjem hazaér, hogy segítsen, csodaként értékelem.
Aztán a kisebbik fiam elkezdett kúszni-mászni, míg a nagyobbik fiam egyre önállóbbá vált, és egyre több halált megvető trükköt próbált ki. Minden volt a helyzet, csak nem biztonságos. Például, amikor elvittem őket egy uszodába, a baba kimászott az autósülésből, és majdnem belegurult a sekély vízbe, miközben én épp próbáltam megakadályozni, hogy a nagyobb gyerekem fejest ugorjon a mélyvízbe a vízimentő magas székéből. Minden napot a Jumanji egy változatának éreztem, ahol a két fiam veszélyes és őrjítő módon viselkedett attól kezdve, hogy kinyitották reggel a szemüket, én meg csak próbáltam mindkettőjüket életben tartani.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Manapság már kevésbé ön- és közveszélyesek, de a zaj nem csökkent a házunkban. Igaz, két fiatalabb testvérrel bővültünk (kicsit nagyobb korkülönbséggel), de a ricsaj nagy részéért a kétéves korkülönbséggel született fiúk a felelősek. Kisgyermekként üvöltős birkózást és autószerencsétlenségest játszottak. A nyarakat azzal töltötték, hogy a barátaikkal a hátsó udvaron biliárdkosárlabdáztak, amitől az egész környék visszhangzott. Mostanában pedig éjszakába nyúlóan meccset néznek, és olyan hangosan szurkolnak a csapatnak, hogy rendszeresen szólni kell nekik, hogy igazából nincsnek ott a futballstadionban, és mások aludnának a házban.
De a legnagyobb probléma a veszekedés, mindig is az volt. Amikor néztem, ahogy az a két testvér megépíti azt a homokvárat, az motivált, hogy ilyen hamar legyen még egy gyerekem, egymás legjobb barátaivá váljanak a tesók. Ehelyett megalkottam Batmant és Jokert.
Bár mindketten jól kijönnek a testvéreikkel és a kortársakkal, a frusztráció, amit egymásból kihoznak, páratlan. És minden hegyibeszéd, büntetés és jutalom ellenére sem tudom kiegyensúlyozottá tenni a kapcsolatukat. Persze, vannak pillanatok, amikor rajtakapom őket, hogy fogócskáznak vagy ugyanazon a viccen nevetnek, de összességében rendkívül nehéz a kapcsolatuk, ami nagyon bosszantó. Azok a testvérek a parton tökéletes párosnak tűntek, ma már azt hiszem, hogy talán csak a saját, kevéssé közeli pillanataik egyikében kaptam el őket. Mert bár a kétéves korkülönbség gyakori a családokban, a valóságban nagyon-nagyon nehéz is lehet. És azt hiszem, fontos, hogy őszinték legyünk ezzel kapcsolatban.”
