1939 szeptemberének első hetében a londoni állatklinikák zsúfolásig megteltek háziállatokkal. Az emberek, akik mind arra vártak, hogy az orvosok örökre elaltassák macskáikat, kutyáikat, madaraikat és nyulaikat, gyakran kilométeres sorokban tömörültek az utcán. Nem valami titokzatos járvány tört ki, az állatok nem voltak betegek,
az elkeseredett, ám kötelességtudó londoniak azért hozták őket, hogy azt tegyék, amit humánusnak tartottak: meg akarták kímélni szeretett háziállataikat a közelgő világháború kegyetlenségeitől – és az élelmiszerhiánytól.
A National Air Raid Precautions Animals Committee (NARPAC – magyarul nagyjából: Nemzeti Légiámadás-elővigyázatossági Állatügyi Bizottság) becslése szerint Angliában akkoriban hat-hétmillió kutya és macska, 56 millió baromfi és több mint 37 millió haszonállat élt – körülbelül kétszer annyi háziállat, mint ahány ember.
Kutyák Londonban a harmincas években (fotó: Fox Photos/Getty Images)
A várható háborús körülményekre és a szűkös erőforrásokra való tekintettel a NARPAC tanácsadó füzetet adott ki az állattartóknak, amelyben arra biztatta őket, hogy küldjék el állataikat vidékre. Ha pedig erre nem volt lehetőségük, a brosúra azt javasolta, hogy „a leghelyesebb lenne elpusztítani őket”.
Így amikor 1939. szeptember 3-án Neville Chamberlain nyilvánosan bejelentette, hogy Nagy-Britannia háborúba indul, londoniak ezrei vonultak a helyi állatorvoshoz, hogy megtegyék, amit helyesnek tartanak. A doktorok túlóráztak, hogy kielégítsék a drasztikusan megnövekedett keresletet. A Nemzeti Kutyavédelmi Liga állítólag kifogyott a kloroformból. Az Animal World 1939-es, a tömeges eutanáziáról szóló beszámolója úgy fogalmazott, hogy „az állatok elpusztítása éjjel-nappal zajlott”.
Egy hét leforgása alatt 750 ezer (más források szerint 400 ezer) teljesen egészséges házikedvencet mészároltak le, részben valószínűleg teljesen feleslegesen
– noha az állatvédő szervezetek és az állatorvosok mind ellenezték a nagyüzemi altatást, és nagyon aggályosnak találták, hogy az emberek a háború előestéjén csak úgy megszabadultak az állataiktól.
Hamilton hercegnője kutyáival (fotó: Public Domain)
Anglia legrégebbi – ma is működő – állatmenhelye, a Battersea Dogs and Cats Home, amely 1860-ban nyitotta meg kapuit, és mindkét háborút túlélte, ugyancsak szót emelt a drasztikus intézkedések ellen, az akkori vezető, Edward Healey-Tutt pedig írásban könyörgött az embereknek, hogy ne tegyenek ilyen elhamarkodott lépéseket.
De mindhiába. A sajtóban tömegesen kezdtek megjelenni az ilyen és ehhez hasonló megemlékezések: „Boldog emlékezés Lolára, édes, hűséges barátunkra, aki 1939. szeptember 4-én szenderült örök álomra, hogy megmeneküljön a háború borzalmaitól. Rövid, de boldog élet – 2 év, 12 hét. Bocsáss meg nekünk kispajtás” – állt például az egyik kutyás magazinban.
A kisállatirtási zűrzavar közepette néhányan kétségbeesetten próbáltak közbelépni. Hamilton hercegnője, Nina Douglas-Hamilton (nagy kutya- és macskabarát, valamint elkötelezett állatvédő) Skóciából azonnal Londonba sietett, és a fernei repülőtéren saját pénzéből egy nagy állatmenhelyet hozott létre. A Battersea Dogs and Cats Home, bár akkoriban mindössze négy alkalmazottat foglalkoztatott, összesen 145 ezer kutyát és macskát etetett és gondozott a háború alatt.
