Puskázásnak nevezhető, ha valamilyen iskolai feladatot a diák olyan eszközök használatával old meg, amelyek az adott helyzetben nem engedélyezettek.
Ez a definíció nagyon széles palettát fed le. Ide tartoznak a ma már klasszikusnak számító módszerek, mint a papírcetli, a tenyérre, alkarra vagy padra írt információk, a szendvics vagy üdítő csomagolásába rejtett megoldások.
A modern kor magával hozta az olyan elektronikus eszközök használatát, mint az okostelefon, okosóra vagy fülhallgató. De puskázásnak számít az is, ha valaki a padtársához fordul segítségért, és ő mondja meg a megoldást, vagy az ő dolgozatáról másolja le a diák a hiányzó információkat. Egy jól működő közösségben pedig olyan módszerek is működhetnek, mint a súgás, az üzenetek küldése, vagy kommunikáció egyezményes titkos jelekkel.
A puskázás jelensége azóta létezik, mióta van intézményesített oktatás, és a trükkök és praktikák folyamatosan finomodtak az évszázadok során. Talán ez az egyetlen diákcsíny, ami mindenki elkövetett valamikor tanulmányai során.
A 21 éves Dominik arra a kérdésre, hogy puskázott-e már életében, azt feleli, hogy szerinte nincs ember, aki valaha ne próbált volna meg csalni valamilyen módon.
„Az a baj, hogy néha egyszerűen lehetetlen megtanulni azt az adatmennyiséget, amit kellene –mondja. – Én, amikor középiskolás voltam, irodalomból a korstílusokat és a műfajokat képtelen voltam megjegyezni, ezért volt egy miniatűrben kinyomtatott listám róluk. Volt, hogy használtam, volt, hogy nem, de biztonságot adott, hogy bármikor leshettem róla, ha nem tanultam, ha nem fogott az agyam vagy pánikba estem dolgozatírás közben. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de igazság szerint nem is érzem rosszul magam miatta. Mindenki csinált valami hasonlót az osztályban időnként, ha sikerült lebukás nélkül megoldani, az sikerélmény volt. A szüleim, és a papám is mesélte otthon, hogy ők is puskáztak, súgtak egymásnak az iskolában, lemásolták a házi feladatokat másról. Egy kicsit igazságtalannak is éreztem, hogy ami ők csináltak, az hőstett, ha én teszek hasonlót, azt pedig nem mondhatom el nekik, mert iszonyatosan kikapok miatta.”
A puskázás egy másik, tágabb értelmezett formája, ha egy otthon elkészítendő iskolai feladatot nem a gyerek old meg, hanem valamelyik családtag. Dominiknak ezzel kapcsolatban is volt élménye.
Kilencedikben kifogtunk egy olyan rajztanárt, aki a fejébe vette, hogy megtanít minket rendesen rajzolni, mint egy művészeti iskolában – emlékszik vissza. – Egy hónapon keresztül gyümölcsöstálat kellett rajzolnunk grafitceruzával, a végén mindenki beadhatta, ami szerinte a legjobban sikerült, és arra kapott jegyet. Volt egy hétvége, amikor az egész családom gyümölcsöstálat rajzolt, mert én képelen voltam valami normálisat alkotni. Végül a nővérem rajzát adtam be. Négyes lett, a nővérem ki is borult, mert sokat dolgozott rajta, és biztos volt benne, hogy tökéletes lett.
Fotó: Getty Images
De miért van szükség egyáltalán arra, hogy puskázzunk?
Az egyik ok, ahogy Dominik is rámutatott, a teljesítménykényszer. Sok diák érzi úgy, hogy az iskolai elvárások szerint a valós képességein felül kell teljesítenie, és nem lát más módot rá, hogy megfeleljen a standard szintnek. A másik, ami meghatározó, hogy a gyerekek sokszor nem látják értelmét a tananyagnak, gyakran érzik úgy, hogy fölösleges dolgokat próbálnak a fejükbe tölteni, amit aztán soha többé nem fognak használni semmire.
Akkor pedig minek is megtanulni? Az időhiány is fontos tényező: ha valaki egy erősebb iskolába jár, akkor rengeteg információt kell feldolgoznia, sok időt tölt az iskolában, utána pedig még otthon is tanulnia kell, sok esetben a délutánok különórákkal telnek. Az egyetemeken sem jobb a helyzet, a vizsgaidőszakok extrém terhelést rónak a diákokra, akik egy idő után súlyozni kezdik a tanulnivalókat: mi az, ami fontos, és mi az, amit akár ki is lehetne puskázni.
Leleményes diákok, tanácstalan tanárok
Marcell történelmet tanít egy általános iskolában és egy középiskolában. Azt mondja, rendszeresen találkozik a puskázás különféle formáival. Az ő módszere az, hogy nem bünteti, de felhívja rá a figyelmet, hogy miért nem célravezető csalni hosszabb távon, és az így készült munkákat nem értékeli, hanem visszaadja, hogy a gyerek újra nekiugorjon, most már saját kútfőből.
„Vannak legálisan használható segédeszközök, amelyeket a gyerekek bármikor nyugodtan megnézhetnek dolgozat vagy akár vizsga közben is, ha szeretnének – mutat rá. – Az utóbbi években viszont azt látom, hogy egyre kevésbé képesek ezeket használni. A történelmi atlasz legális puska: benne van az összes évszám, helyszín, név, amire szükség lehet egy-egy téma kidolgozásához. Régebben a gyerekek örömmel forgatták is, ma viszont hosszú órákat kellene rászánni, hogy megtanulják, hogyan tudják kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Nehezen igazodnak el a térképen, de a tárgymutató használatát is külön meg kell tanulniuk. Nagyon másképpen gondolkodnak, mint egy-két generációval ezelőtt. A baj csak az, hogy a tanterv annyira feszített, hogy nem fordíthatok tanórákat az atlasz használatának megtanítására. Igyekszem belecsempészni egy-egy témába, és rendszeresen visszatérni rá, hogy rögzüljön, mert ez megmentheti az érettségijüket is akár: ha valaki ügyesen tájékozódik az atlaszban, a szóbeli feleletét akkor is össze tudja rakni egy kettesre, ha nem tudja a tételt, amit húzott. Ezt persze nehezen magyarázom meg egy hetedikesnek, akinek az érettségi még elérhetetlenül messze van, és sokkal könnyebb megkérdeznie a telefonja hangvezérelt mesterségesintelligencia-programját valamiről, mint egy könyvben lapozgatni.”
Fotó: Getty Images
És ha már itt tartunk: az órákon most már csak oktatási céllal lehet a gyerekeknél mobiltelefon, de otthon korlátlanul használhatják. Egy hosszabb fogalmazást a ChatGPT néhány másodperc alatt elkészít. De mennyire érezhető ez az iskolai oktatás során?
„Ez most nagyon nagy kihívás – vallja be Marcell. – Nem az, hogy felismerjem, hogy nem a gyerek írta, amit beadott, mert ha ismerem a diákot, látom, hogy nem így szokott fogalmazni, más a helyesírása, máshogy jár az agya, nem jutna ilyen következtetésekre. Ha mégis kétségeim vannak, le is tudom futtatni a beadott szöveget egy ellenőrző programon, ami megmondja, mekkora eséllyel írta gép. A legnagyobb problémám ezzel az, hogy aki rendszeresen csal, az nem tanul meg fontos készségeket, és később emiatt hátrányba kerülhet. Szerintem az önbecsülésnek sem tesz jót, mert hiányzik a kihívással való megküzdés és az így szerzett sikerélmény, ami segít az egészséges önértékelés kifejlődésében. A mesterséges intelligencia csak egy eszköz, amivel kiegészíthető az emberi tevékenység és gondolkodás, de nem pótolható teljesen. Ezt próbálom a gyerekekkel is megértetni.”
Nem jó, de sosem fogjuk abbahagyni
Amit Marcell saját véleményként fogalmazott meg, az ma már tudományos kutatás is megerősíti. Egy 2023-as amerikai vizsgálat Li Zhao szociálpszichológus vezetésével azt igyekezett feltárni, hogyan befolyásolja a csalás a középiskolás diákok tanulási eredményeit. Egy osztálytermi környezetben végzett kísérletben a diákoknak lehetőségük volt csalni egy matematika teszt önértékelése során: saját maguk javíthatták a dolgozatokat, így ők jelölhették meg, hogy egy-egy kérdésre jó vagy rossz választ adtak-e. Az eredmények szerint a diákok 54%-a legalább egy kérdés megválaszolásakor élt is az ebben rejlő lehetősséggel, és utólag kozmetikázta a saját eredményeit.
Egy héttel később, ismét megíratták velük ugyanazt a feladatsort, de ezúttal a csalás lehetősége nélkül. A javításkor kiderült, hogy azok a diákok, akik korábban a saját javukra csaltak, kevésbé javultak azokban a kérdésekben, amelyeket helyesnek jelöltek meg, mint azokban, amelyeket őszintén helytelennek értékeltek. Ez az eredmény azt sugallja, hogy a csalás nem segíti, hanem hátráltatja a valódi ismeretszerzést, és negatívan befolyásolja a diákok tanulását.
De ha ez ennyire nyilvánvalóan káros, akkor miért puskáznak a diákok, amióta csak létezik iskola? Talán, mert mindenki került életében olyan szorongatott helyzetbe, amiben úgy érezte, hogy a csalás az egyetlen kiút, így aki ilyesmit tesz, az a felháborodás mellett valamiféle részvétet is ébreszthet. A puskázás körül van egyfajta társadalmi összekacsintás. Abban mindenki egyetért, hogy csalni rossz dolog, de a leleményesség, ami ehhez a típusú csaláshoz szükséges, sokszor vált ki elismerést.
Egy generáció meghatározó filmélménye volt az 1980-ban készült francia filmvígjáték, az Éretlenek, amelyben egy egész osztály bukik meg az érettségin, és ahhoz, hogy második nekifutásra sikerüljön a vizsga, a legváltozatosabb és legkreatívabb módszereket találják ki a diákok. A filmbeli fiatalok kétségtelenül törvénytelen dolgokat követnek el, ráadásul nem is csak egyszer, hanem sorozatosan, mégis nekik drukkolunk. Hogy miért?
Talán, mert az intézményesített oktatás mindig a hatalom megtestesítője, és ezzel szembeszállni bátor dolognak számít. Az mindenkinek, aki valaha puskázásra adta a fejét, egyértelmű, hogy a lebukás kockázatokkal jár, és büntetést von maga után. Ez ad a helyzethez egy olyan adrenalinfröccsöt, ami az arra fogékonyakat kifejezetten inspirálja. És ha sikerül megúszni, az hamis biztonságérzetet is nyújthat: „megint túléltem, sebezhetetlen vagyok!”
Egy ideális világban, ahol a tananyag érdekes és hasznos információkból áll, ahol a gyerekeknek akkor is marad idejük saját magukra, ha minden feladatot teljesítenek, és ahol nem kizárólag osztályzatokban mérik a tanulók valódi értékeit, talán nem lenne szükség puskázásra. De addig a tanárok kénytelenek árgus szemekkel figyelni, hogy fülön csípjék a leleményes diákokat, és még véletlenül sem árulják el nekik, hogy ők is ugyanígy puskáztak gyerekként.
